Oldalképek
PDF
ePub
[ocr errors]

Scaevolák fölött állott is, távol volt attól, hogy mint polgár szilárd jellemökkel dicsekedhetett volna. Ö akár mint consul, akár mint praetor soha se volt egyéb, mint elméleti ember és szobatudós. Oly körülmények közt, melyek határozottságot kivánnak, a hányszor csak el kell szánni magát valamire cselekedni kell, ő zavarban van. Észrevehető, hogy ez a becsületes és szelid lelkű ember nincs teremtve arra, hogy első tisztviselője legyen egy forrongó köztársaságnak. Rögeszméje, mely szerint mindig az egyeztető és békebíró szerepét akarta játszani az erőszakosság e korszakában, végre is nevetségessé tette őt. Maga Cicero, ámbár jó barátja volt, gúnyolódik kissé fölötte, úgy mutatván be e nagy békéltetőt, a mint, minden jogászi műfogásainak meghiúsulta után, útra kél kis titkárával, közbenjárni a pörös feleknél, mikor azok egyébre se gondoltak, mint hogy egymást fölfalják.

Caesar mindig azon véleményben volt, hogy Sulpicius nem oly jellem, ki neki komoly ellenállást vethessen eléje, s már korán oda működött, hogy megnyerje magának. Azzal kezdte meg, hogy Sulpicius házában szerzett magának szövetségest, még pedig hatalmas szövetségest. Gyakran mondták Rómában, hogy a jó Sulpicius engedi magát felesége, Postumia által vezettetni; Cicero, ki szereti elbeszélni a gonosz híreket, többször említi azt. Úgyde Postumia nem állott épen feddhetlenség hirében, és Suetonius azon nők sorába igtatja az ő nevét is, kik Caesar kedvesei valának. Nagyon számos tagból áll ezek társasága. A csapodár Caesar azonban, ki oly gyorsan változtatta barátnőit, azzal a különös kiváltsággal dicsekedhetett, hogy mindazon asszonyok, kiket elhagyott, mind a mellett is odaadó hívei maradtak. Megbocsátották hűtlenségeit, tovább is csatlakoztak sikereihez, politikájának szolgálatába bocsátották a ravaszság és makacsság mindazon csudás segédeszközeit, melyeket egy asszony, ha szeret, egyedül képes föltalálni. Kétségtelenül Postumia volt az, ki rábírta Sulpiciust, hogy az egész idő alatt, míg consul volt, Caesar érdekében működjék, s ellenezze tiszttársa Marcellusnak heveskedéseit, ki azt akarta, hogy mást nevezzenek ki Gallia kormányzójává. Mindezen gyöngeségei daczára Sulpicius mégis őszinte köztársasági érzelmű vala, s mikor a háború kitört, ő is Caesar ellen nyilatkozott s oda hagyta Itáliát. A köztársasági párt leveretése után ő is meghódolt, mint a többiek, s újra

megkezdte rendes foglalkozásait, midőn Caesar fölkereste viszszavonultságában s Görögország kormányzását bizta rá.

Bizonyára lehetetlen volt oly kormányzóságot találni, mely jobban Sulpicius kedve szerint lett volna. Az Athénben való tartózkodás, mely mindig kedves volt a gazdag rómaiaknak, még kedvesebb kellett hogy legyen ez időben, mikor e város annyi kitünő számüzött menhelyéül szolgált. Míg egyrészről megvolt Sulpiciusnak az a gyönyöre, hogy a világ legs híresebb szónokait és bölcsészeit hallgatta, másrészről beszélgethetett Rómáról és a köztársaságról oly nagy emberekkel, mint Marcellus és Torquatus, s igy minden hajlamának egyszerre tehetett eleget. Mi sem lehetett kellemesb ennek a tudós és képzett embernek, kiből a véletlen államférfiút csinált, mint egy terjedelmes, de veszélytelen hatalom gyakorlása, kapcsolatban a szellem legfinomabb élveivel, a világ egyik legszebb és legnagyobb országában. Caesar tehát csak az ő ohajtásának vélt szolgálatot tenni, midőn tisztviselőkép küldötte őt oly városba, hová a rómaiak rendesen élvezní mentek. Mind a mellett is nem látszik, hogy Sulpicius érezte volna előnyös helyzetét. Alig érkezett meg Görögországba, megbánja, hogy oda jött, s elvágyik onnan. Bizonyosan nem az ország nem tetszett neki, hiszen annál jobbat sem találhatott volna; hanem sajnálta a köztársaságot. Miután előbb oly kevés bátorsággal védelmezte, most nem tudott megvigasztalódni bukásán, s vádolta magát, hogy szolgálatába állott annak az embernek, ki fölforgatta azt. Ez érzelmek törnek elő egy leveléből, melyet Cicerohoz Görögországból ír. „A sors — mondja Ő — megfosztott bennünket legbecsesb javainktól; elvesztettük becsületünket, méltóságunkat, hazánkat ... Oly időkben, mint a melyekben mi élünk, azok a legboldogabbak, kik az életet fölcserélhették a halállal.“ 1)

Ha egy félénk és mérsékelt ember, mint Sulpicius, így mert beszélni, mit mondhattak és gondolhattak még a többiek! Képzelhetjük ezt, ha megnézzük, hogyan írt Cicero közőlük a legtöbbhez. Ha az új kormány hivatalnokaihoz beszél is, nem törekszik véleményét eltitkolni; szabad kifejezést ad fájdalmának, mert tudja, hogy azok is osztozkodnak benne. Ugy beszél Servilius Isauricushoz, Ázsia proconsulához, mint a kit

[merged small][ocr errors][merged small]

a korlátlan egyeduralom nem nyugtat meg, s mint a ki ohajtja, hogy annak határ vettessék. ') Cornificiushoz, Afrika kormányzójához, azt írja, hogy az ügyek roszul folynak Rómában, s hogy ott sok oly dolog történik, a mi őt bántaná. 2), „Tudom, hogyan gondolkozol a becsületes emberek sorsáról s. a köztársaság bajairól“ – mondja Turfaniusnak, Sicilia proconsulának, mikor egy számüzöttet pártfogásába ajánl. 3) És. mégis mind ezen egyéniségek tekintélyes hivatalokat kaptak Caesartól; osztozkodtak hatalmában, barátaiként szerepeltek. De mind azon jótétemények, melyeket tőle nyertek, nem bírták őket rá, hogy teljesen ügyéhez csatlakozzanak. Szolgálva őt, mégis tartózkodók voltak valamennyire, s csak félig adták oda magokat neki. Honnan származhatott ez ellenállás, melylyel az új kormány oly embereknél találkozott, kik eleinte a pártjára való áttérést elfogadták? Különböző indokokból származott az, melyeket könnyű jelezni. Az első s talán a legjelentékenyebb ok az volt, hogy ez a kormány, még ha elhalmozta is őket tisztességekkel, nem adhatta meg nekik azt, mit a régi köztársaság adhatott vala. A monarchia megalapitásával roppant átalakulást szenvedett minden nyilvános állás: a köztisztviselők hivatalnokokká lettek. Hajdan a nép szavazata által megválasztottaknak jogukban állott úgy járni el tisztségök ügykörében, a mint akartak. Termékeny kezdeményezés élénkítette a köztársasági méltóságok e hierarchiájának minden fokozatát. Az aedilisen kezdve egészen a consulig mind souverain volt a maga körében. Ez nem lehetett többé így az absolut kormány alatt. Önálló közigazgatási tisztviselők helyett most, úgy szólva, csupán csatornákká váltak, melyeken keresztül egy ember akarata végezte a maga körforgását a világ végső részeiig. Bizonyos, hogy a közbiztosság sokat nyert az által, hogy elenyészni látta a hatalom azon összeütközéseit, melyek azt szünet nélkül zavarták, s a tartományokra nagy jótétemény volt, hogy kapzsi kormányzóiktól elvétetett a mindenhatóság. De ha a kormányzottak nyertek is e reformok által, természetes volt, hogy a kormányzók nagyon nem szerették az új állapotokat. Mióta nem volt egyéb megbizatásuk,

1) Ad fam., XIII. 68.
2) Ad fam., XII. 18.
3) Ad fam., VI. 9.

mint egy másiknak rendeleteit alkalmazni, hivataluk fontossága csökkent, s az a souverain, korlátlan tekintély, melyet mindig fejök fölött éreztek, végre is nyomasztóvá lett azokra is, kik a legjobban megnyugodtak sorsukban. Ha a dicsvágyók panaszkodtak hatalmok megfogyásán, a becsületes és alkotmányos érzésű emberek sem szoktak hozzá oly könnyen, mint vélték, a szabadság elvesztéséhez. Minél messzebbre távolodtak Pharsalustól, annál jobban sajgott bánatuk. Kezdtek magokhoz térni a bukás meglepetéséből; kiocsúdtak lassanként az ijedelemből, melyet az okozott. A nagy katastrophákra következő pillanatokban, mikor az ember elveszettnek hitte magát, egészen átengedi szívét az élet örömének; de ez az öröm egyike azon dolgoknak, mikhez könnyen szokik az ember, s természetes, hogy csakhamar mit sem érez belőle. Mindazok a megrémült emberek, kik a pharsalusi nap után csak a nyugalmat ohajtották, mikor ez megadatott nekik, egyebet is ohajtottak. Míg életök felől sem voltak biztosak, nem nyugtalankodtak azon, ha vajon szabadon fognak-e élni; mikor egyszer életök biztosítva volt, föléledt a szabadság vágya minden szívben, s azok is, kik Caesart szolgálták, érezték azt ép úgy, mint a többiek. Tudjuk, hogy Caesar adott e vágynak némi kielégitést; de az nem tartott sokáig. Ép oly nehéz is megállapodni a szabadság lejtöjén, mint az önkény meredekén. Egy adott engedmény megkivántatja a másikat, s kevésbbé gondol az ember arra, hogy az elnyertet élvezze, mint arra, hogy sajnálkozzék azon, a mi még hiányzik, Így történt, hogy Cicero, ki előbb kitörő örömmel fogadta Caesar kegyelmét, s ki Marcellus visszatérését úgy üdvözölte, mintha a köztársaság visszaállitásával volna az némileg egy jelentőségű, csakhamar megváltoztatta érzelmeit és nyelvét. Minél tovább haladunk leveleinek olvasásában, annál keserűbbé válik, annál békétlenkedőbb hangot vesz föl. Ö, ki oly szigorúan kárhoztatta volt azokat, kik „karjokat lefegyverezve, szívöket nem fegyverezték le“,') ő is keserű érzelmekkel látta megteljesedni önszívét. Minden alkalommal úgy nyilatkozik, hogy minden el van veszve, hogy pirúl szolgasága miatt, hogy szégyenli az életet. Engesztelhetlen gúnynyal támadta meg a leghasznosabb rendszabályokat s a legjogosabb tényeket is. Csúfolódott a naptár reformálásával

1) Pro Marc., 10.

66

s úgy mutatta, mintha megbotránkoznék Róma gyarapodásán. Sőt még tovább is ment. Azon napon, midőn a tanács Caesar szobrát a régi királyokéi mellé helyezte, nem állhatta meg, hogy egy kegyetlen czélzást ne tegyen arra, hogyan veszett el azon királyok közül az első. „Örülök rajta, - mondá — hogy Caesart oly közel látom Romulushoz!“ 1) Pedig alig mult még egy éve, midőn a Marcellus mellett tartott beszédben esdekelve kérte Caesart a haza nevében, hogy vigyázzon életére; midőn ömledezve azt mondá neki: „A te biztosságod a mierik!

Így Caesar egészen elégületlenektől volt környezve. A mérsékelt köztársaságiak, kikre számított, hogy művét elősegítendik, nem tudtak belenyugodni a köztársaság elvesztésébe. A száműzöttek, kiket Rómába visszahívott, kegyelme által inkább megaláztatva, mint hálára kötelezve, nem mondtak le haragjokról. Tulajdon tábornokai, kiket gazdagsággal és tisztességgel halmozott el, a nélkül, hogy pénzvágyokat kielégíthette volna, hálátlansággal vádolták őt, vagy épen életére törtek. Végre a nép, melynek ő bálványa volt, s mely neki annyi készséggel teljesíté minden kivánságát, maga a nép kezdett eltávolodni tőle; nem fogadta többé oly örömujjongással győzedelmeit, mint egykor, s úgy látszék, mintha meg volna ijedve azon, hogy oly nagygyá tette Caesart. Mikor szobrát a királyokéi mellett vitték, a néptömeg, mely a menetet nézte, némán maradt; s tudjuk, hogy midőn e szokatlan hallgatás hírét a szövetséges királyok és nemzetek futárai a világ minden országába szerte vitték, mindenütt az a hit támadt föl, hogy közel van a forradalom. 2) A keleti tartományokban, hol Pompejus utolsó katonái rejtőztek, a polgárháború tüze, mely inkább hamu alá volt takarva, mint eloltva, minden perczben ismét kilobbanóban vala; s ez örökös riasztó jelek, bár komoly veszélyt nem hoztak magokkal, akadályozták a közbéke megszilárditását. Rómában mohón olvasták azon szép müveket, melyekben Cicero a köztársaság dicsőségét ünnepelte; tépték egymást az emberek azon névtelen gúnyiratokért, melyek soha sem voltak sem sértőbbek, sem számosabbak. Mint nagy válságok megelőző estéjén szokott lenni,

1) Ad Att., XII. 45.
2) Pro Dejot., 12.

« ElőzőTovább »