volt, s tartok tőle, hogy ez akadályúl szolgált neki, hogy felfoghassa Cato halálának nagyszerű szépségét. Ugyan ilyen ellentét, vagy inkább ugyan ily ellenszenvek fordúlnak elő összes magán viszonyaikban. Míg Caesar elve az volt, hogy a barátoknak meg kell bocsátni, s míg ő az engedékenységet odáig vitte, hogy szemet húnyt árulásuk előtt is: Cato az övéi iránt nagyon nehézkes és nagyon szigorú vala. Minden habozás nélkül szakított Cyprusban régi barátjával, Munatiussal, midőn ez iránta sértő bizalmatlanságot tanúsított. Családi életében kétségtelenül példányképe volt a becsületességnek és hűségnek; mind a mellett is felesége iránt nem tudta mindig azt a tiszteletet és gyöngédséget mutatni, melyet az megérdemelt. Tudjuk, hogy minden tétova nélkül átengedte nejét Hortensiusnak, ki azt kérte tőle, s Hortensius halálakor ismét gondolkozás nélkűl visszavette magához. Mennyivel másként viselte magát Caesar saját felesége iránt, ámbár volt oka panaszkodnia rá! Éj idején egy férfit fogtak meg házában, az ügy törvényszék elé került; megboszúlhatta volna gyalázatát, de ő jobbnak látta elfeledni. Tanúul hívatva a bírák elé, kijelentette, hogy mit se tud a dologról; s ezzel megmenté vágytársát, hogy megmentse neje becsületét. Csak később taszítá el magától, mikor a kaland híre már elenyészett. Ő úgy cselekedett, mint egy nagyvilági emberhez illett, ki az életet érti. Itt is, ha Catót és őt hasonlítjuk össze, a kettő közül a kevésbbé érzékenykedő, s a tulajdonképen kevésbbé tiszteletre méltó, a könnyelmű és szabad szellemű férj az, ki bizonyos természetes finomság által maga részére hódítja az előnyt.

Magaviseletöknek ez ellentétessége, jellemöknek e különbözése szerintem még jobban kimagyarázza, mint minden egyéb politikai széthúzásuk, azon modort, mely szerint Caesar Catóról művében nyilatkozik. E műnek fönmaradt töredékei s Plutarch tanúsága bizonyítják, hogy Caesar szerfölötti hevességgel támadta volt meg Catót, s igyekezett egyszerre nevetségessé és gyűlöltté is tenni. De bármint igyekezett is, fáradsága hiábavaló volt. Mindannak daczára folyvást olvasták és csodálták Cicero művét. Cato jó hírneve nemcsak túlélte Caesar gyalázásait, hanem még növekedett is a császárság alatt. Nero idejében, mikor a zsarnokság legnyomasztóbb vala, Thrasea újból megírta Cato történetét, Seneca idézi őt könyveinek minden lapján, s ő volt mind végig azon tisztességes

emberek büszkesége és példányképe, kik a jellemek általános sülyedtsége közepett megőrizték érzéköket a becsület és méltóság iránt. Ezek még inkább tanúlmányozták az ő halálát, mint életét, mert akkor kiválólag szükség volt rá, hogy megtanúljanak meghalni; s ha ez a szomorú kényszerűség beállott, az ő példáját tartották szem előtt, az ő nevét hordozták ajkukon. Minden esetre nagy dicsőség annyi nemes szívet ébren tartani és megvigasztalni oly kegyetlen megpróbáltatások közt, s hiszem, hogy Cato ennél nem óhajtott nagyobbat.

3.

Caesar eljárásából Pharsalus után s a Ciceróval föntartott jó viszonyából azt a következtetést lehet húzni, hogy ő ez időben ismét közeledni akart a köztársasági párthoz. Nehéz is lett volna másként tennie. Míg az volt kérdésben, hogy a köztársaságot fölforgassa, mindenkinek segélyét elfogadta, s főleg a roszak jöttek hozzá. „Ha valaki adósságba merűlt s mindenéből kifogyott, mondja Cicero ha azon fölül bizonyos volt, hogy olyan gonosz, a ki mindent képes merészelni: az ilyet barátai közé vette föl Caesar;"1) de mind ezen lelkiismeret- és elvnélküli emberek, kitünők arra, hogy fölforgassanak egy fönnálló hatalmat, mit sem érnek azon czélra, hogy velök egy új hatalmat lehessen megalapitni. Lehetetlen volt, hogy Caesar kormánya valami bizalmat költsön mind addig, míg a hatalom ura mellett s az államcsíny azon embereinek oldalán, kiktől félni lehetett, nem láttak nehány oly tiszteletre méltó egyént, kikre a polgárok becsüléssel szoktak tekinteni. Csakhogy az ily fajta egyének főleg a legyőzöttek soraiban voltak találhatók. Hozzá kell tennünk, hogy nem is volt Caesar gondolatában, hogy az ő győzelméből csak egy párt húzzon hasznot. Neki nem az volt becsvágya, hogy egy töredék diadaláért dolgozzon, mint Marius és Sulla; ő új kormányt akart alapítni, s a különböző vélemények embereit hítta meg, hogy vállalatában segítsék. Némelyek azt állítják, hogy az ő törekvése volt a pártokat kiengesztelni, s ezért nagy dicséretekkel halmozzák őt el. Ez a dicsőítés nem egészen jogos: ő nem engesztelte ki, hanem megsemmisíté a pártokat. A monar

1) Philipp., II. 32.

chiai kormányforma mellett, melyet megalapítni akart, 1) a köztársaság régi pártjainak nem volt helyök. Ő a nép és a tanács versengését ügyesen felhasználta arra, hogy mindkettő fölött uralkodjék; győzelmének legelső eredménye az volt, hogy mindkettőt megbénította; s állítni lehet, hogy Pharsalus után Caesaron kívül nem volt más, mint legyőzöttek. Ez fejti meg, hogy a mint egyszer győzelemre jutott, egyformán felhasználta a tanács és a democratia párthíveit. Ez az egyenlőség, melyet köztök megállapított, természetszerű vala, mivel mindnyájan egyképen és különbség nélkül alattvalókká lettek. Csupán a felől volt bizonyos, hogy a régi köztársaságiak szolgálatát elfogadván, ezek nem lesznek az ő kezében mindig engedékeny eszközök, hogy ő kénytelen lesz azoknak bizonyos cselekvés- és beszédbeli szabadságot adni, hogy, legalább külszínleg, meg kell őriznie a köztársaságnak némi látszatát; de ez nem is került neki sok fáradságába. Ő benne nem volt legyőzhetetlen ellenszenv a szabadság iránt, mint azon fejedelmi személyekben szokott lenni, kik absolut trónon születve, annak nevét csak azért ismerik meg, hogy féljenek tőle és átkozzák. Ő huszonöt éven át a szabadsággal együtt élt, elsajátította annak szokását, megismerte jelentőségét. Nem is törekedett arra, hogy azt teljesen megdöntse. Ö nem hallgattatta el, a mint megtehette volna, azon ékesszóló hangokat, melyek a múlton keseregtek; nem csöndesítette el még azon nyakas ellenzéket sem, mely gúnyolódással próbált válaszolni az ő győzelmeire. Engedte, hogy megbírálják kormányzásának némely tényeit, s eltűrte, hogy tanácsokat adjanak neki. Ez a nagy szellem igen jól tudta, hogy megerőtleníti az a hazát, ki a polgárokat közönyösökké teszi saját ügyeik iránt, s ki elveszi

1) Mivel Caesar működése félbeszakasztatott halála által, nem könnyű megmondani: mik voltak az ő tervei. Némelyek állítják, hogy nem óhajtott egyebet, mint az élethossziglan tartó dictaturát; sokkal többen úgy vélekednek, hogy véglegesen meg akarta alapítani a monarchiai államformát. E kérdés sokkal fontosabb, mint sem futólag lehetne tárgyalni s nehány szóval eldönteni. Én csak annyit mondok, hogy először talán csupán dictaturára gondolt; a mint azonban hatalma nőtt, úgy látszik, mind inkább nagyobb megállapodottságra emelkedett lelkében az az eszme, hogy a monarchiát megalapítsa. Mind a mellett is Plutarch egy helyéből (Brut., 7.) következtetni lehet, hogy az örökség kérdésében halálakor még nem jutott biztos határozatra.

kedvöket, hogy azokkal foglalkozzanak. Ő nem hitte, hogy a lomha és hallgatag engedelmességre valami szilárdat lehetne építni; ezért a kormányban, melyet alapított, bizonyos nemét a nyilvános életnek fönn akarta tartani. Erről értesít bennünket maga Cicero, levelezésének egy érdekes helyén:,,Itt mély nyugalom uralkodik; - írja barátai egyikéhez én jobban szeretnék mégis egy kis tisztességes és üdvös mozgalmat ;" s hozzá teszi:,,Látom, hogy Caesar is így gondolkozik.“ 1)

Mind ezen okok arra indították őt, hogy egy lépéssel tovább menjen a nagylelkűség és kegyelem azon pályáján, melyre Pharsalus után lépett volt. Megbocsátott vala a legtöbbnek azok közül, kik fegyvert fogtak ellene; közülök többeket magához hívott, hogy a hatalmat oszszák meg vele. Mindjárt azon időben, mikor a száműzöttek nagy részét visszahítta volt, kinevezte Cassiust alvezérének; Brutusnak adta az Alpokon-inneni Gallia kormányát, és Sulpiciusnak Görögországét. Beszélni fogunk később a két elsőről; szükséges, hogy Caesar politikáját jobban méltányolhassuk, mindjárt megismertetnünk a harmadikat, s megvizsgálnunk, hogyan tette magát méltóvá Caesar jótéteményeire, s mi módon használta föl azokat.

Servius Sulpicius Rómának egyik jelentékeny családjából származott, s korának leghíresebb jogtudósa volt. Cicero azon nagy dicséretet mondja rá, hogy ő vitte be először a bölcsészetet a jogba, azaz, hogy ő kapcsolta össze általános nézpontok és egyetemes elvek által mind azon apró szabályokat és szabatos formulákat, melyekből e tudomány eddigelé állott. 2) Nem is habozott Cicero őt minden elődei s főleg a Scaevolák azon nagy családja fölé helyezni, a melyben a római jogtudomány addig az ideig megtestesülni látszott vala. Ezek közt és Sulpicius közt mégis volt egy különbség, melyet szükség megjegyezni. A Scaevolák adtak Rómának jogtudósokat, augurokat, pontifexeket; azaz tündököltek azon tulajdonságokban, melyek a nyugalmat és békét szeretik; de egyszersmind igen tevékeny polgárok, határozott politikusok, vitéz katonák is voltak ők, kik bátran védelmezték hazájokat a pártütők és az idegenek ellen. Nagyon igénybe vett életökben minden ügyekre

1) Ad fam., XII. 17.

2) Brut., 51.

alkalmasoknak s minden helyzet magaslatán állóknak mutatták magokat. Az augur Scaevola, mikor Cicero ismerte, magas kora mellett is még mindig erőteljes aggastyán volt, ki hajnalban fölkelt, hogy vidéki védenczeinek jogi tanácsokat oszszon. Ö mindig legelsőnek érkezett a curiába, s vitt magával valami könyvet, melyet olvasott, hogy ne legyen tétlenül, míg tiszttársaira várakozik. Midőn azonban Saturninus a köznyugalmat fenyegette, akkor ez a tudós, ki annyira kedvelte a tanulmányozást, ez az aggastyán, ki már alig bírt fölállni és ki csak egyik karját használhatta, fölfegyverezte ezt az egy karját dárdával, s a nép élén haladt a capitolium ostromára.') A pontifex Scaevola nemcsak derék jogtudós vala, hanem feddhetetlen jellemű kormányzó is, kinek emlékét soha se feledte el Ázsia. Mikor a publicanusok (az állami adók és vámok bérlői) megtámadták Rutilius Rufust, az ő quaestorát, ki abban volt bűnös, hogy nem engedte azoknak a tartományt kizsarolniok, Scaevola oly bámulatos ékesszólással és oly erővel szállt ki védelmére, melyet semmi fenyegetés nem tudott megrendíteni. Rómából nem akart eltávozni, s nem akarta odahagyni védenczeit s ügyeit az első száműzetések idejében, noha jól tudta, hogy mi sors várakozik rá. Marius temetésénél megsebesülve, nehány nap mulva bevégezte éltét Vesta temploma mellett.") Egyébiránt az ily férfiak nem képeztek kivételt Rómában. A köztársaság szép korszakában egy igazi polgár egyszersmind szántóvető, katona, kormányzó, pénzügyér, ügyvéd, sőt jogtudós is kellett hogy legyen. Akkor nem voltak még szakemberek, s egy régi rómaiból ma kénytelenek volnánk négy vagy öt különböző személyiséget csinálni. De már azon időben, a melyhez mi itt eljutottunk, azon sokféle képességek tömege, melyeket előbb egy embertől igényeltek, széthull; mindenki egy különleges tudományban van otthon, s kezdik megkülönböztetni a tudomány embereit a tett embereitől. Talán a jellemek vesztették már el egykori erőteljességöket, vagy talán csak azt kell hinni, hogy mióta megismerték és utánozták Görögország műremekeit, minden tudomány bonyolultabbá lett s mind azoknak egyesített terhét nem volt lehető viselni? Akár mint álljon is a dolog, ha Sulpicius, mint jogtudós, a

1) Pro Rabir., 7.

2) Pro Rosc. am., 12.