tagadott. Cicero kárhoztatja, a miért a lovagokat elidegenítette, kiket ő annyi fáradtsággal hozott közelebb a tanácshoz. A lovagok kétségtelenül oktalan követeléssel léptek föl; de inkább mindent meg kellett vala nekik adni, mint engedni, hogy roppant gazdagságokkal Caesart támogassák. Ez alkalommal mondá Cicero Catóról: „Ö Plato köztársaságában, s nem Romulus csőcseléke közt képzeli magát,“ 1) s ez a szó jellemzi legjobban azt az ügyetlen politikát, mely nagyon sokat követelvén az emberektől, végre is nem nyer meg semmit.

Cato természetes szerepe az ellenkezés szerepe volt. Ö nem értett ahoz, hogy egy pártot fegyelmezzen és vezessen; de bámulatos vala, ha arról volt szó, hogy az ellenféllel szembe szálljon. Itt a győzelem elérése végett oly taktikát tudott alkalmazni, mely neki gyakran sikerült; ha azt látta, hogy oly határozatot hoznak, mely neki vészesnek tűnt föl, s ha minden áron meg kellett akadályozni, hogy a nép megszavazza, akkor ő emelt szót s nem hagyott mást beszélni. Plutarch mondja, hogy tudott egész napon át beszélni, a nélkül, hogy elfáradt volna. Mormogás, kiabálás, fenyegetés, semmi se hozta ki sodrából. Néha lictor rántotta le a szószékről; de mihelyt szabadon volt, újra visszament oda. Egy napon Trebonius tribun annyira fölingerült ez ellenállás miatt, hogy börtönbe vitette Catót; ő megzavarodás nélkül folytatta menetközben beszédét, s a néptömeg ráfigyelve kisérte útjában. Megjegyzendő, hogy voltaképen nem volt ő népszerűtlen ember; a nép, mely szereti a bátorságot, végre is meghódolt e rendíthetetlen hidegvérűség és legyőzhetetlen erély előtt. Megtörtént nehányszor, hogy a nép, saját érdeke és előnye rovására, ő mellette nyilatkozott, és Caesar, bár a tömeg fölött mindenható vala, mégis félt Cato kifakadásaitól.

Mind a mellett is igaz, a mint már mondám, hogy Cato pártvezér nem lehetett, s a mi még szomorúbb, annak a pártnak, mely mellett ő harczolt, nem is volt vezére. Szellemdús és nagy emberek egyesülete volt az, kik közül egyikben sem voltak meg a szükséges tulajdonok, hogy a többiek fölött uralkodhassék. Nem is említve Pompejust, ki csak kétes szövetségtárs vala s kiben nem mertek bízni, a többiek közt Scipio

1) Ad Att., II. 1.

mindenkit visszataszított gőgje és kegyetlensége által; Appius Claudius csupán egy szilárd meggyőződésű augur vala, ki hitt a szent tyúkokban; Marcellusban hiányzott a simulékonyság és kellem, s ő maga elismerte, hogy őt majd senki sem szereti; Servius Sulpiciusban a furfangos jogtudósnak minden gyöngesége föltalálható volt; végre Cicero és Cato ellentétes túlságokban szenvedtek, s a kettőt kellett volna egyesítni, vagy egyiket a másik által módosítni, hogy egy valódi politikus álljon elő. E szerint csak ragyogó egyéniségek, de főnök nem volt a köztársaságiak táborában Pharsalus előtt, sőt azt lehet mondani, hogy mivel az irígy önszeretet s a vetélkedő hiúságok roszúl férnek meg egymás mellett, alig létezett párt is.

A polgárháború, melyen mások annyian hajótörést szenvedtek, mely annyi kicsinyességet és gyávaságot leleplezett · volt, az hozta napfényre Cato becsületességét és egész nagyságát. Ekkor bizonyos válság állott be az ő jellemében. Valamint némely betegségekben az utolsó pillanatok közelgése a szellemnek nagyobb fölmagasztosulást és világosságot ad, úgy azon nagy katastropha fenyegetésére, mely Róma szabad intézményeit elnyelendő volt, mintha még jobban megtisztúlna Cato becsületes lelke, mintha értelme a közveszély érzetében a helyzetnek igazabb belátására jutott volna. Míg a félelem másokat túlzókká szokott tenni, ő kigyógyúl rendes túlzásaiból; midőn a veszélyekre gondol, melyekben a köztársaság forog, egyszerre bölcscsé és mérsékeltté válik. Ő, a ki mindig kész volt a hasztalan ellenállást megkísérleni, ő tanácsolja, hogy engedni kell Caesarnak; ő akarja, hogy megadják neki azt, a mit kiván; ő elszánja magát minden engedményre, hogy a polgárháborút ki lehessen kerülni. Mikor az mégis kitör, szomorúan megy elébe, s minden eszközt megkisérl, melyekkel annak iszonyait csökkenteni lehetne. A hányszor csak tanácsát kérik, ő mindig a mérséklet és szelidség oldalán áll. Azon ifjú emberek közt, Róma fínom társaságának hősei közt, azon művelt, előkelő szépszellemek közt a durva Cato az, ki az emberiesség ügyét védelmezi. Ö viszi keresztül azon határozatot, a dühös Pompejus-pártiak kitörő ellenzése daczára, hogy egy város se bocsáttassék fosztogatásra, hogy egy polgár se ölessék meg a csatatéren kívűl. Úgy látszik, mintha a szerencsétlenség közelsége, melyet előre lát, lágyította volna meg ezt az erélyes szívet. A dyrrhachiumi csata előtt este, míg Pompejus táborában

mindenki vígadott, egyedül Cato sírt, midőn képzeletben anynyi római holt testét látta elterülni a síkon. Nemes könyek, méltók azokhoz, melyeket Scipio hullatott Carthago romlásán, melyeknek emlékezetét annyiszor fölújította volt a régi kor Pharsalusnál, sátorában, keményen megfeddé azokat, kik csak mészárlásról és száműzetésről beszéltek, s kik előre felosztották a legyőzöttek házait és földjeit. Igaz, hogy a vereség után, midőn e túlzók legtöbbje Caesar lábai elé borúlt, Cato járt minden felé, hogy ellenségeket szerezzen neki s hogy fölújítsa a polgárháborút a világ szélein. A mennyire óhajtá, hogy engedjenek Caesarnak a csata előtt, annyira el volt szánva nem hódolni meg, mikor már a szabadságnak minden reménye oda lett. Ismerjük hősi ellenállását Afrikában, nemcsak Caesar ellen, hanem ellentétben a köztársasági párt dühösebbjeivel is, kik mindig hajlandók valának valami túlzást követni el. Tudjuk, hogy Thapsus után, midőn mindent veszve látott, ő nem akarta elfogadni a győző kegyelmét s megölte magát Uticában.

Halála roppant fölindúlást keltett az egész római világban. Megszégyeníté azokat, kik a szolgasághoz kezdtek hozzá szokni; bizonyos föllendülést kölcsönzött az elbátortalanúlt köztársaságiaknak s újra föléleszté az ellenzéket. Életében nem mindig tett Cato jó szolgálatokat pártjának, halála után nagyon hasznossá lett arra nézve. A bukott ügynek most már megvolt a maga eszménye és vértanúja. A kik párthívei közül megmaradtak, most egyesültek s oltalmat kerestek e hatalmas név árnya alatt. Rómában főleg, e nagy, nyugtalan és zavargó városban, hol annyi ember meggörnyeszté fejét, a nélkül, hogy valójában meghódolt volna, az ő dicsőítése az elégűletlenek rendes tárgyává lett. „A köztársasági és a caesari írók — mondja Mommsen úgy víaskodtak az uticai holt ember fölött, mint a trójaiak és hellének Patroklos hullája körűl.“ Fabius Gallus, Brutus, Cicero, s kétségtelenül sokan mások, kiket nem ismerünk, megírták az ő dicséretét. Cicero Brutus fölszólítására kezdte írni a maga munkáját. Először visszariadt a tárgy nehézsége előtt;,,archimedesi föladvány ez“ —mondá; 1) de a mint írásában előhaladt, kedvet kapott munkájához, s bizonyos lelkesedéssel fejezte be. Ez a könyv nem

1) Ad Att., XIII. 46.

maradt ránk; csak azt tudjuk, hogy Cicero abban teljes és. tartózkodás nélküli védiratot adott Cato mellett, „az egekbe emeli" 1) mondja Tacitus. Pedig ő köztök többször uralkodott volt egyenetlenség, s Cicero levelezésének több helyén nem sok kímélettel szól róla; de, mint történni szokott, a halál kiegyenlített mindent. Különben is Cicero, ki szemrehányásokat tett önmagának, hogy nem tőn eleget pártja érdekében, boldognak érezte magát, alkalmat találva, hogy tartozását lefizesse. Könyve, melyet szintúgy a szerző, mint a hős neve mutatott be ajánlólag, oly nagy sikerre tett szert, hogy Caesar nyugtalankodott és elégedetlenkedett miatta. Óvakodott mind a mellett is nagyon, hogy kedvetlenségét láthatóvá tegye; sőt ellenkezőleg, sietett egy hízelgő levelet írni Cicerohoz, üdvözölve fényes tehetségét, melyet művében kitárt. „Ennek olvasása közben érzem, hogy ékesszólóbbá leszek.“2) A helyett, hogy valamely szigorú rendszabályt alkalmazott volna, mint félni lehetett, oly véleményben volt, hogy, mint Tacitus kifejezi, egyedül a toll boszúlhatja meg azon támadásokat, melyeket a toll tett. Rendeletére alvezére és barátja Hirtius intézett Cicerohoz egy hosszú levelet, mely aztán közre is bocsáttatott s melyben Cicero könyvét megbirálta. Később, mivel e választ nem gondolta elegendőnek, maga Caesar lépett a sorompók közé s azon gondok közt, melyeket neki a hispaniai háború okozott, szerzette Anti-Cato czímű iratát.

mondá

-

Méltán szokták dicsérni Caesar e mérsékletességét, mely nem közönséges oly embereknél, kik határtalan hatalommal bírnak; s a rómaiak joggal jegyezték meg, hogy ritka dolog, miszerint valaki megelégedjék az írással, mikor száműzéshez lehetne folyamodnia (scribere—proscribere). A mi nemes magaviseletének érdemét még inkább emeli, abban áll, hogy ő Catót utálta. Mindenkor keserűséggel ír róla Commentáraiban, s bár szokása volt ellenségeinek igazságot szolgáltatni, még sem mulasztott el egy alkalmat is, hogy Catót lerántsa. Nem merte-e állítni, hogy Cato, midőn ő ellene fegyvert fogott, csupán személyes gyűlöletének s azon vágyának engedett, hogy boszút

1) Caes., Bell. civ., I. 4.

2) Ad Att., XII. 4.

álljon ő rajta választási bukásaiért, 1) holott jól tudta, hogy senki sem tud nála nemeslelkűbben feledni és megbocsátni, hazáján kívűl nem gondolva másra! Csak hogy ő köztük több, mint csupán politikai véleménykülönbség létezett; jellemök volt egymás iránt ellenszenves. Cato hibái kiválólag kellemetlenekül tűnhettek föl Caesar szemében, erényei pedig olyanok valának, melyeket Caesar nemcsak nem igyekezett megszerezni, hanem megérteni sem tudta azokat. Hogyan lehetett volna neki érzéke a törvényesség ama szoros tiszteletéhez, az ősi szokások ama szigorú védelméhez, neki, ki gyönyörűségét találta a régi erkölcsök kigúnyolásában? Ö a pazarló, kinek szokása volt számítás nélkül tékozolni el saját és az állam pénzét, hogyan lehetett volna méltányos azon szigorú lelkiismeretesség iránt, melyet Cato a közpénzek kezelésében tanúsított, azon gondosság iránt, melyet magán ügyeiben érvényesített, azon akkor időben ritka dícsvágy iránt, hogy ne legyen több adóssága, mint vagyona? Mind ezek, ismétlem, oly tulajdonságok valának, melyeket Caesar nem tudott megérteni. Tehát őszintén és meggyőződésből támadta meg azokat. Szellemes és gyönyöröket kedvelő és az elvek iránt közönyös ember levén, kételkedő a meggyőződés szilárdságában, és megszokva egy könnyelmű és finom világ közepette élni: ő nehezen nézhette Catót egyébnek egy rajongó és nyers embernél. Mivel ő semmit se helyezett az előkelő műveltség s a választékos modor fölé, jobban tetszett neki a finom bún, mint a zord erény. Cato ellenben, ámbár nem volt idegen a tudományos műveltségtől s a nagyvilágias szellemtől, alapjában véve mind a mellett is csak ősrómai maradt. A nagyvilág és a tudományok minden erőfeszítés mellett sem tudták kiírtani jelleméből azt a hevességet, vagy ha úgy akarjuk, azt a formai durvaságot, melyet ő vérmérsékletétől és fajától örökölt, s ennek nyomait követhetjük az ő legszebb tetteiig. Hogy ennek csak egy példáját idézzük, Plutarch beszéli azon bámulatos szép rajzában, melyet utolsó pillanatairól ír, hogy midőn Cato egyik rabszolgája, ura iránti szeretetből, vonakodott odanyújtani neki a kardot, oly dühös ökölcsapást mért arra, hogy keze véres lett belé. Egy oly kényes ízlésű ember szemében, mint Caesar, ez az ökölcsapás egy alacsony természet áruló jegye

1) Ann., IV. 34.