hárítnak minden tiszteletet, mint ha azt a véletlennek, vagy az ég pártfogásának tulajdonítják? Ez minden esetre szeretetre méltó módja a visszaútasításnak, úgy hogy Cicerónak sem adhatott jogot a haragra, bár mily elégületlen volt is különben az eredménynyel. Cato tehát a maga helyén szellemdús ember `volt, bárha első tekintetre némileg bajos volna is ezt föltenni. Jelleme simulékonyságot kapott a görög irodalommal való folytonos foglalkozás által; választékos, előkelő világ közepette élt, melyből akarata ellenére is ragadt rá valami. Ezt gyaníttatja velünk ama szellemdús levélke, s vissza kell arra emlékeznünk s újra meg újra elolvasnunk, a hányszor csak hajlandók volnánk őt holmi műveletlen parasztnak képzelni.

Meg kell mind a mellett vallani, hogy rendesen rideg és makacs természetű volt, kemény maga iránt és szigorú másokkal szemben. Kedélyének erre volt hajlama, s akarata erősítette ebben. Nem egyedül a természet hibás az ily elzárt és merev jellemek alkotásában, a milyenekre nem ritkán találunk; gyakorta bizonyos feltünni vágyó eredetiség hajhászása, némi öntetszelgés segíti és nagyobb erőre juttatja a természetet. Catót e hibára maga az a név is hajtotta, melyet hordozott. Híres ősének példája mindig szeme előtt forgott, s egyedüli törekvése volt hozzá hasonlítani, a nélkül, hogy számot vetett volna az idők és emberek különbözésével. Ha utánoz az ember, túlzásba esik. Van mindig bizonyos erőltetés és túlhajtás azon erényekben, melyeket valaki föléleszteni próbál. A mintaképnek csak legszembeszökőbb tulajdonait fogja föl az utánzó; a többieket, melyek amazokat mérséklik, figyelmen kívül hagyja. Ez történt Catóval, és Cicero méltán kárhoztatja őt, a miért nagyapjának csak durva és zord oldalait utánozza.,,Ha bölcsességed szigorához mondá vídám és barátságos szokásainak némely vonásait tudnád csatolni, lelki tulajdonaid sokkal kellemesbek lennének.“ 1) Igaz is, hogy az öregebb Catóban volt bizonyos kedveltető sajátság, bizonyos egyszerű vídorság, bizonyos játszi jószívűség, melyet unokája nem ismert. Ez amattól csak a zordságot és makacsságot vette örökül, a mit aztán túlságba hajtott.

az ő

Minden túlzás közt talán legveszélyesebb a jónak túlzása ; legalább ez az, a miből legnehezebb kigyógyúlni, mert az, a

1) Pro Muraena, 31.

Budapesti Szemle. Nyolczadik kötet. 1875.

7

ki e hibában szenved, tetszik magának, és senki se meri megróni érte. Cato hibája minden dologban az volt, hogy nem ismert mértéket. Az által, hogy véleményében szilárd akart lenni, hajthatatlanná vált barátainak tanácsával és saját tapasztalatának tanúlságaival szemben. Az élet gyakorlata, hogy Bossuetvel szóljunk: ez a parancsoló úr, nem bírt fölötte hatalommal. Erélye a megátalkodottságig ment, s becsületessége olykor a kicsinyeskedésbe tévedt el. E túlhajtott lelkiismeretességnek tulajdonítható, hogy a közhivatalokra való pályázása soha sem sikerült. A nép nagyon követelő volt azok iránt, kik szavazatát kérték. Az év többi részében engedte magát vezettetni és bántalmaztatni; de a választások napján tudta, hogy ő az úr, s szerette magát annak mutatni. Nem lehetett megnyerni, ha nem hízelegtek szeszélyeinek. Cicero gyakran gúnyolódott e szerencsétlen, lótófutó jelöltek fölött (natio officiosissima candidatorum), kik reggelenként minden ajtón bekopognak, kik idejöket látogatássals bókolással töltik el, kik kötelességöknek tartják kisérgetni minden tábornokot, ki Rómába bevonúl, vagy onnan távozik, kik minden befolyásos szónok körűl udvart képeznek, s kik kénytelenek az egész világ iránt roppant nagy tekintettel és tisztelettel viseltetni. A nép emberei közül, kiktől utóvégre is a választás függött, a becsületesebbek megkívánták, hogy nekik hízelegjenek, a többiek követelték, hogy megvásárolja őket a jelőlt. Cato nem vala az az ember, ki akár az egyiket, akár a másikat megtegye. Ő se hízelegni, se hazudozni nem akart; s még kevésbbé szánta el magát arra, hogy fizessen. Ha sürgették, hogy adjon lakomákat és ajándékokat, mit a jelöltek már rég óta nem mertek megtagadni, ő hevesen válaszolta: „Arról van-e szó, hogy ribancz fiataloktól gyönyörélveket vásároljatok, vagy arról, hogy a világ uralmát kérjétek a római néptől?" És szünetlenül ismételte azon irányelvet, hogy „csak érdem által kell megvesztegetni az embereket“. 1) Kemény szó! mondá Cicero, melyhez nem voltak szokva az emberek oly időben, mikor minden méltóság eladó vala. Nem tetszett az ilyen beszéd azon népnek, mely hasznot húzott az általános megvásárolhatóságból, s így Cato, ki megátalkodottan csak érdemével akart vesztegetni, majd mindig legyőzetett azok által, kik pénzökkel vesztegettek.

1) Pro Mu.., 35.

Ily fajta jellemek, becsületesek és határozottak, találkoznak különféle fokozatokon mind a magán, mind a közéletben. E czímen ők szintúgy tartoznak a vígjáték, mint a történelem birodalmához. Ha nem tartanék attól, hogy megsértem azon személyiség tiszteletreméltóságát, kit rajzolok, azt mondanám, hogy az imént idézett büszke válasz önkénytelenül emlékeztet a franczia szinpad egyik legszebb alkotására. Az is egy Cato, kit Molière a Misanthropeban akar festeni. Valójában ugyan itt csak egy magán ember vagyona s nem a világ uralma forog szóban, s csupán csak egy polgári pör van kérdés alatt; de e tekintetben a vígjáték Catója tökéletesen úgy beszél, mint a másik. Ő sem akar meghajolni oly szokások előtt, melyeket nem helyesel. Koczkáztatva azt, hogy pörét el fogja veszteni, nem tiszteleg a bíráknál, s midőn kérdik tőle:

S kit óhajt, hogy ügyét pártolva fogja föl?

ő is ép' oly büszkén válaszol, mit Cato:

Ki mást, mint a jogot, észt és méltánylatot!

Bár hogyan tekintsük is a dolgot, az ily személyiségek mindig nagy tiszteletet keltenek magok iránt. Nem viszi rá a lélek az embert, hogy kárhoztassa őket, pedig erre el kell szánni magunkat. A becsület, tisztesség, szabadság s végre minden nemes ügy nem ily túlzásokkal és elfogúlt szigorral szoktak megvédhetők lenni. Azok az erények már magokban véve is eléggé hátrányban állanak azon küzdelem közepett, melyet a romlottsággal és féktelenséggel kell víniok, még ha kelletlenebbé nem teszszük is őket a merevség és czéltalan szigorúság által. Túlozni az apróságokat annyit tesz, mint lefegyvereznünk az erényt. Elég, ha ez kénytelen nehéznek lenni, miért akarjuk még visszariasztóvá is tenni? A nélkül, hogy elveit legkevésbbé is föláldozná, vannak oly pontok, melyeknél az erény tartozik engedni az embereknek, hogy uralkodjék fölöttök. Legvilágosabb bizonyítéka, hogy nincs igazok azoknak, kik hajthatatlanságukkal büszkélkednek, épen abban áll, hogy ők sem olyan kérlelhetlenek, mint vélik, és hogy ellenkezésök daczára utóljára is tesznek némi engedményeket. Az a rideg és szigorú Alceste végre is nem egyéb, mint egy világfi, még pedig a javából. Az udvarban él, s ez meg is látszik nemcsak modorán és úrias külsején, ámbár én e zöld szalagos urat ízléssel és választékossággal öltözöttnek is gondolom, hanem mentegetőzésein is, melyeket alkalmaz, s

azon udvarias kitérésein, melyek szintén csak hazugságok, s melyeket Philintenél nem tűrne meg. Mielőtt kitörne az előkelő sonette-író ellen, ügyes szófordúlatokat alkalmaz, melyekből az igazságot csak gyanítni lehet:

Sonettemet talán rosznak találja ön?

Én nem mondottam azt.

Ez az én nem mondottam azt, mit oly gyakran ismétel, mi egyéb, ha a misanthrope szigorával ítéljük meg, mint vétkes engedékenység és gyarlóság? Rousseau keményen megrója ezért Alcestet, s azt hiszem, hogy ha Alceste hű marad elveihez, nem tud Rousseaunak mit felelni. Nem volna nehéz Catóban is kimutatni efféle következetlenséget. A korteskedésnek e szigorú ellensége, ki előbb mit sem akart tenni jelöltségének sikeréért, végre is nagyon utána látott a dolognak: eljárt a Mars-mezőre, mint akárki, kezet szorongatni a polgárokkal s kunyorálni szavazatukat.,,Hogyan! — mondá neki Cicero, kit ez ellenmondás jókedvre derített, még te jösz hozzám, szavazatomat kérni? Nem rajtam van-e inkább a sor, köszönetet mondanom egy ily nagy érdemű embernek, hogy értem annyi fáradságot és veszélyt vállal el?" 1) Sőt többet is tett a hazugságnak e szigorú korbácsolója: volt mellette egy rabszolga azok közül, kik nomenclatoroknak hivattak, s kik Róma minden polgárának tudták nevét és foglalkozását, s ő is ép' úgy igénybe vette ennek szolgálatát, mint mások, hogy elhitesse a szegény választókkal, mintha őket ismerné. „Nem visszaélés és csalás-e ez a közönséggel szemben ?" — mondá Cicero, s Cicerónak ebben igaza volt. S mi a legszomorúbb : az ily engedmények, melyek a jellem méltóságát és egyöntetűségét megcsorbítják, mit sem használnak; az illető rendesen nem jó szívvel s későn tette meg azokat, s így nem törlik el az előbbi keménység emlékét s nem nyernek meg senkit. Késlekedő utánjárásai s nomenclatorainak segítsége daczára Cato nem jutott consulságra, s Cicero szigorúan korholja ügyetlenségeit, melyek miatt megbukott. Kétségen kívűl ellehetett ő a consulság nélkül; de a köztársaságnak szüksége lett volna ő rá, és sok becsületes ember szemében a köztársaság elhagyásával és elárulásával egy értelműnek látszott az, hogy

1) Pro Mur., 36.

lelkiismereti aprólékoskodása s a tisztesség túlzása által a legroszabbak diadalrajutásának kedvezett.

Az ily túlzások és szélsőségek még érthetők egy oly embernél, kinek elve az emberek közelségét kerülni, mint Alcestenek; de meg nem bocsáthatók az olyannál, ki velök akar élni, és még kevésbbé, ki arra vágyik, hogy kormányozza őket. Az emberek fölött való uralkodás kényes és nehéz dolog, mely megköveteli nem kezdenünk azzal, hogy visszariaszszuk azokat, kiket vezetni akarunk. Meg kell lenni a kormányra törekvőben minden esetre azon szándéknak, hogy jobbakká tegye őket, de kezdetben olyanoknak kell tekinteni az embereket, a milyenek valóban. A politika legelső törvénye, csak azt akarni, a mi lehetséges. Cato gyakran félreismeri vala ezt a törvényt. Ő nem tudta alkalmazni magát azon bánásmódhoz, mely nélkül nem lehet kormányozni a népeket; az ő jellemében nem volt meg az a simulékonyság, sem a tisztességes ravaszság azon foka, mely sikerre vezet az elvállalt dolgokban; hiányzott nála azon kapocs, mely az ellentétes dícsvágyó törekvéseket kiegyezteti, mely a versengő irígykedéseket lecsillapítja, mely a kedélyök, véleményök és érdekök által egymástól elválasztott pártfeleket egy ember köré csoportosítja. Ő csak éles tiltakozás tudott lenni korának erkölcsei ellen; ő nem vala pártvezér. Iránta érzett tiszteletünk daczára merjük kimondani, hogy ő makacs lélek volt, mivel szelleme szük látkörrel bírt. Nem látta meg mindjárt eleinte azon pontokat, melyeknél tágítni szükséges, s azokat, melyeket védelmezni kell mind halálig. Mint a stoikusok tanítványa, kik azt mondták, hogy minden vétek egyenlő, azaz Cicero tréfás magyarázata szerint, ép' oly nagy bűn szükség nélkül megölni egy csirkét, mint megfojtani saját apját, ő e különös és kemény elméletet alkalmazta a politikára is. Bezárkózva a szoros törvényesség közé, annak legcsekélyebb apróságait is lángoló elkeseredéssel védelmezte. A múlt iránti csodálata nem tudott választást tenni a dolgok közt. Utánozta a régi viseletet ép' úgy, mint a hogy a régi elveket követé; s negélyezésből ő sem viselt tunicát a toga alatt, mert Camillus sem hordott olyat. Korlátolt szellemi látköre, szűkkeblű és nyakas buzgólkodása több mint egyszer ártalmára voltak a köztársaságnak. Plutarch szemére veti, hogy Pompejust Caesar karjaiba kergette az által, mert hiúságától némely jelentéktelen kielégítést meg