Oldalképek
PDF

dékai és nézetei természetévé váltak. Azért Thiers soha cselhez vagy titkos szövetséghez nem folyamodott, hogy czéljait elérje: mind a kettőt gyűlölé; önmaga és hazája javára a parlamenti küzdtéren vívott nyílt, de nem véres harczot óhajtá, a hol összes erejét kifejtheté és a hol minden rendjebeli és műveltsége fokára tartozó francziát összegyülve látni élete legforróbb óhaja volt. Azért nem akarta megcsalni az embereket, kevesen is csalódtak benne és csak azok, kik meg nem értették. Mert

[ocr errors]

Mindig követelé, hogy a helyi érdekek az általános nemzeti érdeket uralják; s hogy a központi kormány, mely a közjónak gondját viseli, ne absolut, hanem korlátolt és ellenőrzött legyen; hogy a nemzet szabad választása teremtse és nem az erőszak kényszere, vagy a születés joga. Más szavakkal egy bürokratikus egyenlőségi államot akart parlamenti kormány alatt, mely a hivatalnokok gépezetét igazgatja, mint hajdan az öröklési monarchia vagy a dictatura; mert már ifjúságának eszményképe is ez volt: a király uralkodik és Thiers úr kormányoz. Tehát egy tétlen, örökölt hatóság az államban, mely többé nem rendelkezik a nemzettel együtt keletkezett és hatalomra fejlett dynastiával, melyből az öröklés joga száműzetett, melyben a felső ház, az egyház, a törvénykezés a hagyományos érdekek és eszmék helyett a közvélemény múló szeszélyeit képviselik! Eletének e csalódásában azonban egész százada, nemzete és társadalmi rendje is osztozott; innen ered ama férfiú nagy jelentősége, ki kétszer hiába fáradozott megvalósítani e csalódást (1836 és 1840.) és végre harmadszor le is mondott róla. (1871–1873.). Thiers két évi kormányzása a frankfurti békétől 1873 május 25-dikéig dictatúra volt a hadi törvényszékek, az ostromállapot, a kivételes törvények, a sajtószabadság és a gyűlekezési jog megszorítása kíséretében; dictatura, melyet Gambetta és az övéi köztudomás szerint ép oly hevesen megtámadtak, mint később a Mac Mahonét. Hogy a dictator nem katona, hanem polgár volt, az a dolgon nem változtat. Hogy a reá bízott hatalmi eszközöket nem arra használta, hogy a dictaturát magának szilárdan biztosítsa s hogy lemondott róla a népképviselet többségi határozata következtében, ez csak annyit jelent, hogy önszántából elismerte a kényszerűséget. X. Károly sem tarthatá meg hatalmát a népképviselet többsége ellenében. Lajos Fülöp is megbukott, midőn mesterséges többséget akart a síkra vezetni a valódi többség ellen. III. Napoleon már akkor is nyugtalankodott, midőn a törvényhozó testületben csak öt ellenzéki tag űlt; egyetlen ellene törő szótöbbség megbuktatta volna. Mert Francziaország egy évszázad óta valóságos köztársaság, hisz felelős államfő kormányozza; III. Napoleon nagy érdeme, hogy ezt elsőűl belátta és nyíltan hirdette. Sohasem akarta X. Károly vagy Lajos Fülöp módjára személyes kormányzását felelős miniszterekkel álczázni, hanem maga számára követelte, mint később Thiers, a teljes fele lősséget. A ki e század történetét ismeri, nem tagadhatja, hogy Francziaország összes uralkodói, az első consultól MacMahon tábornagyig, egyeduralkodók voltak s hogy minden miniszter, ki őket arra akarta bírni, hogy a nem felelős államfő alkotmányos fictióját valósítsák, volt légyen az a miniszter Martignac, vagy Thiers, Barrot vagy Dufaure, Marcère vagy Jules Simon, egyszerűen mellőztetett. Hogy ez egyedurság nem esetleges, nem az uralkodó önkénye volt, hanem szükségképi kifolyása a franczia államiságnak, mely a forradalomból és a consulságból keletkezett, azt Thiers csak mint hetvenhat éves aggastyán értette meg, midőn őt magát is egy felelős miniszteriummal ellátott, a parlamentből száműzött és nem felelős uralkodónak akarták megtenni. Hevesen visszautasítá e föltevést, mint egykor Bonaparte, csakhogy kíméletesebb szavakkal. Hanem ez volt e hosszú és gazdag élet egyetlen palinodiája és valóban nem csekély dicsérettel adózunk e férfiúnak, ha elmondjuk, mily nyíltan, mily őszintén, mennyire tisztán a kicsinyes hiúságtól vallotta meg élete késő alkonyán, hogy e fontos pontban mindig tévedett, hogy csak a köztársaság, vagyis a koronázatlan és nem felelős államfőnökség a modern franczia állam egyedűl lehetséges kormányformája; e forma felülkerekedett Amerikában is, hol aránylag csekély a végrehajtó hatalomtól függő hívatalnokok száma, de a bürokratikus szervezetű Francziaországban okvetetlen szükségnek mntatkozott. *

Említettük, hogy Francziaországban egy iskola magát e szervezetet megtámadja és a kipróbált közigazgatás helyére, mely a nemzetet annyi vihar közben sohasem vezette zátonyra, az amerikai példára választott hatóságok által vezetett községi és megyei önkormányzatot akarja tenni és a franczia állam merev centralisatióját meg akarja lazítani. Thiers nem tartozik hozzá: ő sohasem akart elpártolni hazájának valamely nagy hagyományától és úgy hiszem, hogy a nemzet vele érzett és gondolkozott. A nemzet felvilágosúlt többsége is köztársasági lett, mint Thiers, azon értelemben, hogy törvényesen akarja szabályozni a majdnem száz év óta meglévő tényt, az államfő felelősségét és változandóságát. Thiers nagy történelmi jelentősége abból áll, hogy hibáiban, előítéleteiben, erényeiben, eszméiben és érzéseiben hű képviselője volt századának, nemzetének és társadalmi rendjének, hogy saját és e mozgalmas század kimúlása előtt ama meggyőződésre jutott, hogy az 1789-diki forradalom bár homályos sejtelemmel, de sikeres törekvéssel a bürokratikus szervezetű demokratikus köztársaságot akarta végleges államformáúl létesíteni, mely forma a majdnem száz éves rázkódások és harczok után végre tudatos valósításához közeledik.

Vajon alatta boldogabb lesz-e Francziaország, mint 1789 óta volt? Némi kétség fér hozzá. Egy évszázad óta ugyan a határon belűl és kívül akadtak elegen, kik a rhetorikai részvét egész hanglépcsőjén végig lejtve, sajnálkoztak „a szerencsétlen, sokat hányatott országon". Ha azonban visszatekintünk az elmult kilenczven évre, mint visszatekintünk más nemzetek ép oly mozgalmas századaira, Görögorország ötödik, Róma második, Olaszország tizenötödik, Németország tizenhatodik, Anglia tizennyolczadik századára és kivonjuk a végmérleget, mint ott kivonták, akkor 1793, 1815, 1848 és 1871 balvégzetű év keltei epizódokúl tetszenek azon életerős, gazdag fejlődési korban, melyben az államintézmények először szerveztettek okszerű és igazságos elvek alapján, melyben az embereket elválasztó önkényes korlátok ledőltek és a legtökéletesebb szabadság a legnagyobb renddel párosúlt, melyben a szeplőtlen, gyors és olcsó igazságszolgáltatás, az áldozatkész és fáradhatatlan rendőrség, a serény, önzetlen és művelt közigazgatás, a jól rendezett pénzügy az egyéneket megvédték, az összesség érdekét megóvták, melyben az ország vagyona, jóléte és műveltsége folyvást és soha nem sejtett erőre emelkedett, melyben a tudomány és a lelkiismeret szabadsága korlátlanabb volt, mint valaha.

Igaz, hogy a nemzetek nem pusztán kenyérből táplálkoznak és azzal sem érik be, hogy nyugalomban fogyaszthatják kenyeröket: a nemzetek még az egyénnél is inkább megkívánják az eszményit, hogy emberhez méltó életet éljenek; ám a nép eszménye a dicsőség és ha Francziaország visszatekint e századra, vádolhatja e azzal, hogy szűkebben fizetett, mint bármely elődje ? Nem jutott-e osztályáúl a dicsőség, hogy Európát háromszor vezérelte a szabadság útjára? Nem alkotott-e oly államszervezetet és oly törvényt, melyeket a modern államok példányúl tekintenek és nemcsak a latin testvérnemzetek, hanem a germán népek is utánoznak? Vajon a Rivoli és Marengo, Jena és Austerlitz, Constantine és Isly, Sebastopol és Solferino mellett kiküzdött hadi dicsőség elenyészik-e azért, mert a vitéz hadsereg, mint minden nemzetnél minden korban megesik, rossz napokat is ért, mint egykor Condé és Turenne serege? Es ha Francziaország régi szerzeményétől megfosztatott, nem hódított e egy új tartományt, mely a nyelvrokonság és a természeti viszonyoknál fogva rég megillette és a melyet ugyanez okok miatt zavartalanúl bírni fog? Melyik százada a franczia történelemnek, kivéve XIV. Lajos korát, dicsekedhetik nagyobb alkotásokkal a művészet, a tudomány és az irodalom terén? Csak oly hálátlan nép, mint a franczia – Athén óta a leghálátlanabb a világon – mellőzheti oly dölyfösen nagy embereit és adományaikat. Mi külföldiek kimondhatjuk és ki kell mondanunk, hogy egy országnak sincs gazdagabb szellemi és politikai élete, mint Francziaországnak, melyre az egész világ évek óta feszűlten figyel; hogy egy kor vagy nemzet sem büszkélkedik több és nagyobb szónokkal, nagy eszmékért vívott nemesebb harczokkal, mint Francziaország a tizenkilenczedik században. Hanem valaki csak e század történetén áttekint akár a központból, akár kívülről, a küzdők első sorában ama férfiút fogja látni, kiben a tizenkilenczedik század franczia polgára eleitől fogva szószólójára és vezérére ismert: Thierst.

ANGYAL DÁVID.

[ocr errors][merged small][merged small][ocr errors][ocr errors]

A pokol tornáczából egyenesen a pokol fenekére szállni, mint előbbi közleményünk után teszszük e mostanival, kissé nagy út, s legalább érintenünk kell a mi közbe esik.

A pokol első köre, mely az Acheronon kívül eső tornáczczal csaknem egyenlő színvonalon áll s azzal együtt alkotja az első lépcsőt, – mint láttuk – még nem zár magába tulajdonképeni bűnöket és bünhődést. Ott csak azok vannak, a kik, – a keresztség üdvözítő hatásától elesve – nem juthatnak a paradicsomba; s e negativ állapotban van egyedüli bünhődésük; fájdalmas, a kielégíthetetlen sovárgás miatt, de nem gyötrő, nem kínos. Azért itt nemcsak nagy neveket, az ó-kor magas kitünőségeit, hanem oly szellemeket is találunk, kik a philosophiai erkölcstan ítélete szerint a legmagasb jutalomra is méltók volnának; s csak a keresztyén hit (az egyedűl üdvözítő) tan-szigora miatt vannak az üdv honából kizárva. A költő maga is fájlalni látszik e szigort, s ez általa tisztelt szellemek lakóhelyét majdnem a paradicsom színeivel fölruházott csendélet tanyájává teszi. Ám hosszan nem időzhet közöttök. Útja sietős, a mélység felé.

*) A két első közleményt lásd a Budapesti Szemle 37. és 38.

» • számaiban.

« ElőzőTovább »