Oldalképek
PDF

volt. Egészen önzetlen indokok és emelkedett szempontok vezették. Sőt az anticentralistikus irány első megindítója, Toqueville, nem habozott elvállalni a miniszterséget Bonapartétől, egy teljesen centralistikus alkotmány alatt. Legjelentékenyebb tanítványa, Laboulaye, a decentralisatió és önkormányzat fáradhatatlan előharczosa, szintén csak másodrendűnek becsülte a tettleges működést, vagyis az ellenszegülést a második császársággal szemben. E mellékíztől ennyire meg nem tisztúlt az úgynevezett nancyi iskola hadjárata a consulság intézményei ellen ; itt ugyanis egyházi érdekek is közreműködtek. 1848 után belátták, hogy egyrészt a többszörös forradalmak mit sem másítottak az államon, mely a forradalomból és a consulságból keletkezett; másrészt meggyőződtek, hogy a parlamenti kormány meg nem szilárdulhatott, mert az állam bürokratikus volt, hogy a végrehajtó hatalomnak egyedúrsággá kellett fajúlnia, mert a központban roppant hatalommal rendelkezett, melyet a hadsereg és a hívatalnokok raja nyújtottak neki. Ez állapot miatt a felelősséget a nemzet helyett egy emberre akarták gördíteni, a mint

ez Francziaországban szokás, a hol minden párt kötelességé

nek tartja hízelgések által elkényeztetni a nemzetet, a hol annyira hisznek a történelmet igazgató véletlen hatalmakban, hogy meg nem ütköztek, midőn egy embert elmarasztaltak a nemzet bűnében. Mivel a nemzetnek minden áron bűntelennek kell lennie, tehát a császár oka mindennek, és bár előbb hímezetlenűl kijelenték, hogy Bonaparte semmi újat nem létesített, hogy mindenütt taposott nyomokon járt, hogy nem volt teremtő genius, ha nem elődeinek, a conventnek és directoriumnak műveit eltulajdonítá, most, miután Thiers kimutatta, mi mindent teremtett Napoleon és pedig egyedűl ő maga, az ellenkező elméletet hirdették „Mindent – mondja Lanfrey – még a községi szervezetet is a dictatura mintájára rendezett, úgy hogy e kivételes kormányrendszer (sic!) befúródott a nemzet vérmérsékletébe és véréből való vérré vált. Az ideiglenes szükség (sic!) nevében alkotá (sic!) ama végzetes centralisatiót, mely őt oly sokkal túlélte; oly mélyen beásta a talajba, hogy gyökereit még ma sem lehet egy könnyen kitépni; és a történetíró (Thiers) nem hogy tiltakoznék e mű ellen, mely az egész jövőt veszélyezteti, de még helyesli, dicséri, magára véve minden korra, minden időre, még ama viszonyokon kívül is, melyek számára alkottatott,

jónak és kitünőnek magasztalja. Itt mutatkozik különösen

egész meztelenségében mély (sic!) középszerűsége ama szellemnek, mely e művet sugallta" stb. Nem is kell kérdeznünk, hogy ki bír mélyebb történeti felfogással és tudománynyal, az író-e, ki Bonaparte 1800-diki művében a középkorral kezdődő franczia fejlődés folytatását, sőt tetőzését látja, avagy bírálója, ki azt hiszi, hogy az első consul egy lökésre az egész nemzetet leterelte útjáról és egy tabula rasara önkényes intézményeket alkotott, melyek majdnem egy évszázadig rendületlenűl megállottak és a nemzet „véréből való vérré" váltak? Akárhogy áll a dolog, az ötvenes években a legkülönbözőbb elemekből alakúlt egy iskola, mely rávette magát, hogy a folyam árját visszafelé fordítja és komolyan el volt szánva gyökeresen orvosolni a bajt, megadván Francziaországnak a helyi önkormányzatot, mely Angliában a parlamenti rendszer talpköve. Ezzel találkozott az ötvenes évek áramlata az állam mindenhatósága ellen, mely több logikával, mint politikai érzékkel Smith Ádám gazdasági elveit az államra alkalmazá; most csak az egyén kezdeménye, a szabad verseny, a laisser-faire, laisser-passer, a szabad egyház, a tanszabadság forgottak a közbeszédben. A franczia társadalomnak két szorosan egymáshoz kötött osztálya el nem mulatta kizsákmányolni e hangulatot és a modern állam elleni hadjárathoz csatlakozott. A legitim nemesség a történelmi dynastiának, a történelmi megyei és községi szervezetnek, az önkénytes tiszteletbeli hivatalok által gyakorolt földesúri befolyásnak szükségét hangsúlyozá; a papság pedig a concordatum, a gallikanismus utolsó maradványai ellen izgatott, hirdette a tanszabadságot, s a már meglevőt saját czéljaira felhasználta: a Lamennais által megindított államellenes egyházi áramlat csak most jutott medrébe. Ám a papság okosabb és hatalmasabb volt, mint a legitim nemesség, mely be nem látta, hogy rangjának befolyása pótolhatatlanúl elveszett, hogy puszta megjelenésére a francziák kilencz tízed része az ellenkező táborba menekűlt, hogy Francziaország demokratikus lett és benne az angol önkormányzatnak nincs helye. Azonban ő is számot tett a császárság elleni nagy coalitióban, mely az egyéni szabadság czége alatt az államnak rohant s melynek magvát írók és parlamenti férfiak tették, kiknek boltját 1851-ben becsukták; hozzájok csatlakoztak a kegyes férfiak, kik Montalemberttel egyetemben attól tartottak, hogy „egy új gall egyház támadhat, mely a császár és minisztereinek eszközévé válik"; továbbá a köztársaságiak, kik a jakobin hagyományokat cserbe hagyták és ügyök balsikerét kizárólag ama császári alkotmánynak tulajdoníták, melyet az első consul a convent és a directorium gyönyörű alkotásai helyébe tett, a melyen azonban a februári forradalom sem másított, csak köztársasági czímert hímzett reá s kik azt hitték, hogy a demorkatikus államban is beválik a helyi önkormányzat a nélkül, hogy a nemzeti egység felbomlanék és az erők szétforgácsoltatnának. Thiers nem így gondolkozott: ő tudta, hogy az angol önkormányzat csak ott nem veszélyezteti az egységet, hol azt egy évszázados politikai hagyományú aristokratia kezeli, melynek biztos alapja a közép nemesség és koronája a nemzeti és történelmi királyság; hogy a demokratikus államban ily önkormányzat meggyöngíti a zárkozott egységet és a dolog természeténél fogva a svájczi vagy éjszakamerikai foederalismusra vezet, pedig ez a hagyományos franczia külügyi politikát lehetetlenné teszi. Most ellenei – közéjök tartozott az egész új iskola – igazi franczia logikával ez egész hagyományos politikát megtagadták, sőt Francziaország eredő bajának hirdették. Ama különös látványnak lettünk tanúi, hogy a franczia köztársaságiak egyszere méltánylották az idegen nemzeteket és elkeserűlten vádolták Thierst, hogy magasztalá ama jótéteményeket, melyekben Napoleon Olasz- és Németországot részelteté, midőn nekik franczia törvényeket adott. Ez ugyan szép lett volna, ha valóban azt jelenti vala, hogy a franczia szabadelvűek más nemzeteket is akarnak becsülni: de a figyelmesebb vizsgáló észre veszi, hogy e beszédet csak a hiú pártszellem sugallá, mert fegyvert kovácsoltak belőle a császárság és Thiers ellen, mintha a királyi és köztársasági politika nem ugyan így járt volna el, mintha e szerint nem kellett volna elítélni kivétel nélkül Thiers minden kortársát. Mert bajos volna csak egyetlen 1851 előtt élő francziát említeni, ki erről máskép gondolkozott volna, mint Thiers. Azért roppant igaztalanúl cselekedtek, midőn egyedűl reá gördíték az egész nemzet bűnterhét a helyett, hogy a nemzetnek bátran kimondják az igazat. Ez igazság azonban – SainteBeuve már 1844-ben kimondotta *) – abból áll, hogy „a század fuvallata Napoleonnak kedvezett és Thiers tolla legjobban repűlt e fuvallatban". Hogy ez új felfogást csak a III. Napoleon ellen törő pártszellem szülte, az napfényre kerűlt, midőn III. Napoleon valóban elhagyta Richelieu és Louvois, a directorium és a consulatus hagyományos politikáját és azon eszmékhez szegődött, melyek az összes európai nemzetek egyenjogúságát föltételezték. III. Napoleon külügyi politikája elvben nem volt megvetendő; csakhogy szerzője úgy járt vele, mint minden egyéb tervével: szövedéke szétfoszlott a valóság metsző élein. Meggyőzte saját tapasztalata, minővel egy korabeli franczia sem dicsekedhetett, hogy Olasz- és Németország egységének korábban vagy későbben ténynyé kell válnia s hogy ezt semmi földi hatalom meg nem gátolhatja, ha ugyan önmagát nem akarja ízekre töretni. Ezért mind a két nemzetet, melynek hatalomra kelle egykor jutnia, már előre barátjául akarta megnyerni, támogatván egységre való törekvését és jól ismervén a két országot tudta, hogy csak Piemont és Poroszország válhatnak az új alakulások központjaivá. Egyúttal azonban Francziaország részére is ki akarta húzni a hasznot e fejlődésből és oda törekedett, hogy természetes határait visszaszerezze s a még külföldön élő nyelvrokonok bekeblezése által kikerekítse és így az újonnan keletkező hatalmak arányához mérve erejét gyarapítsa. Úgy tetszett, hogy e terv sikere tökéletes lesz: Olaszorszag hű szövetségesnek bizonyúlt, Nizza és Savoya a franczia hazafiak még le nem csillapított irígységét elnémíták. Miért ne sikerűlne a terv másik része is? Miért ne hagyná helybe az egyesítésén fáradozó Németország, hogy a császár kárpótlásúl hatalmába ejtse Belgium vallon, vagyis franczia területét? A történelem nem tudja, hogy miben múlt e terv, de alig ha csalódunk, ha a csatornán túl keressük az akadályt. Akárhogy áll a dolog, a programm be nem teljesült és azon köztársaságiak, kik azelőtt a hagyományos franczia politika mellőzését követelték, most elsőkűl és a leghevesebben rosszalták e mellőzést. Thiers hű maradt önmagához; már 1859-ben szigorúan elítélte az új napoleoni politikát, midőn ez Garibaldival és a forradalommal szövetkezett s 1866 és 1870-ben csak úgy szólt, a hogy egész életén át. S ezzel visszatértünk oda, honnan elindúltunk. Nem akarjuk háborgatni Thiers ellenfeleit abban, hogy politikai nézeteit helytelenítik, hogy rosszalják úgynevezett fatalismusát, mely mindent jóvá hagy, a mi sikerűlt; de a következetlenség, a véleménymásítás vádja teljesen a légből kapott és mindenkép igazolatlan. Sőt ellenkezően Horácz szabályát, a drámai jellemeket illetve, ritkán követte valaki oly híven, mint Thiers:

*) Chroniques parisiennes, 267. l. **

[ocr errors]

Mint írót és politikust pályája végén olyannak találtuk, a milyennek elején ismertük. Őszintén és hőn csodálta az „1789-iki elveket", meggyőződött a forradalom és végrendeleti végrehajtójának nagyságáról, bár nem azon eszközökéről, melyeket elveik valósítására a forradalom emberei és a nagy császár használtak; egyszersmind előharczosa volt a hagyományos franczia külügyi politikának és csak annyira pártolt el tőle, a mennyire ép érzéke a tényleges és lehetséges iránt kényszeríté ez elpártolásra. Sőt életének legfőbb tévedéséből – mert nem volt csalhatatlan – majdnem haláláig ki nem bontakozott és csak legvégűl és akkor is tényleg inkább, mint elvben úgyszólván öntudatlanúl hagyta abba, még pedig az 1871–1873-ig terjedő két évben, a mikor azután életének legnagyobb tettét végrehajtá. E fő tévedése ama hitben volt, hogy az általa csodált és a Napoleon által megalkotott demokratikus állammal a szabadság és az önkormányzat összeférhetnek. De mivel csalhatatlan titkos érzése azt súgta, hogy a szabadság és önkormányzat által az állam szilárd egysége, melyet ő mindennél előbb valónak becsűlt, meglazulhat, ama gondolatra jutott, hogy a szabadságot és önkormányzatot csak a központra hagyja, a tagokra azonban a bürokratikus gyámságot továbbra is kiterjeszti. Határozott ellensége volt a megyei és községi szabadságnak és élte fogytáig a kereskedelmi és egyházi szabadság ellen is küzdött; sőt a katonai ügyekben sem másítá nézetét. Es neki könnyen esett az állhatatosság; hisz meggyőződései nem elvont, kívülről vett elméletek, hanem lényével egyek voltak, csak önön életét kellett kitárnia, hogy szándékait és nézeteit kifejthesse, mert szán

« ElőzőTovább »