így szólt Marengo után, a józan belátás, párosúlva az erős akarattal".

Való, hogy Thiers különbséget tett a közönséges és a politikai erkölcs között és ki merészlé mondani, hogy a „trónok és a magánbirtokok teljesen elütő természetűek". De vajon nem volt-e igaza? Hisz ő kétszeresen föl volt jogosítva e különbségtételre; először mint államférfiú, kit egy egész nemzetért terhelt a felelősség, azután mint természetes észjárású ember, ki közvetlen érzéseit soha meg nem rontá elvont okoskodások által, kinek tehát ama különbség okvetetlenségét subjective és objective éreznie kellett. Avagy valóban szükséges volna-e még lerántani az elnyütt álarczot a politikai phariseusokról, kik magokat és másokat az állami lét föltételeit illetve rászedni akarják? Kell-e még valóban szót emelni ama puritán álszenteskedés ellen, mely az ember természetes érzéseitől eltávozva, pusztán mesterkélt sophismákból táplálkozik? Valamint a nemzetek érdekeiről nem rendelkezhetik a magánjog, mely az egyének életét szabályozza, úgy szenvedélyeik és eszméik sem azonosíthatók az egyénekéivel. Gondoljunk csak a háborúra és hasonlítsuk össze az egyének küzdelmével! Föltéve, hogy az egyén meg nem hódolna a törvényszékek hatósága előtt és az államok példájára fegyverhez folyamodnék, vajon elrejtőznék-e, hogy ellenfelét leshelyéből orozva megölje? Vajon megkísértené-e, hogy másokkal szövetkezve a számbeli túlsúly által legyőzze? Vajon megkárosítaná-e tulajdonát? Vajon fölgyújtaná e majorságát? Vajon fog-e kémeket kiküldeni egy titkos folyosó kipuhatolására, a melyen könnyen belopózhatnék és ellenfelét álmában meglephetné? Nem bélyegzik-e meg mind ezeket a becsületes emberek és nincs-e mindez megengedve, ha az ellenfelek nem egyének, hanem nemzetek? Ha egy hadvezér aggályosan követni akarná a párbaj szabályait, vajon nem mondaná-e mindenki ma is úgy mint ezer év előtt őrültnek, ki ezrek rovására Don Quixote-ot adja? Nines különben a politikai életben; és az emberi ösztön ebben sohasem tévedett, sohasem sorolta a hadvezéreket és hódítókat a közönséges gyilkosok és zsebmetszők közé; és nem is tartunk tőle, hogy a politika modern erényhősei az emberiség lelkiismeretét annyira túlcsigázzák, hogy Sándor és Caesar egy peczér vagy egy Troppmann számába vétessenek. Sokkal alaposabban róvják

meg Thiers történetírását, ha szemére lobbantják, hogy a történelem erkölcsi rúgóit, a kor szellemi életét túlságosan mellőzi. E valóban nagy hiány csak az által menthető, hogy Thiers nem a kor összképét, hanem csak politikai és katonai történetét akarta rajzolni, hogy a külső és belső nemzeti életnek ezen önkényesnek tetsző szétválasztását a franczia történelem egy korszaka sem igazolja jobban, mint ama huszonhat évre terjedő, melyben a nemzet irodalmi munkássága szünetelt s hogy végre a belső életet sem mellőzé Thiers akkor, midőn az érezhetően befolyt az államra; a mint hogy a concordatum megkötésekor Francziaországban uralkodó vallásos hangulatot igen behatóan festi. Nyilván való, hogy így fogván föl feladatát, nem szentelhetett Laplacenak és Lavoisiernek, Lagrangenak és Cuviernek külön fejezeteket; nem is akarjuk tagadni, hogy Staël körének hatását a szabadelvű eszmék terjesztésére nem vette eléggé szemügyre, bár igaza volt, midőn Constant Benjamin ingerkedő és kicsinyes ellenzékét ostorozta, mert ennek,,czélja, méltányossága és politikai belátása" nem volt; és végre az is teljesen igaz, hogy a nemzeti mozgalmakat, ha nem is a spanyol, de a németországiakat nem tudta kellően kiemelni, de hogy el nem feledkezett róluk, arról bizonyságot tesz ítélete a spanyol fölkelésről. „Én nem vagyok a tömeg tömjénezője, nem is leszek soha. Ellenkezőleg föltettem magamban, hogy daczolok zsarnoki hatalmával, mert életemet a sors oly korba helyezte, melyben ő uralkodik és megzavarja a világot (1849-ben írta). De igazságot szolgáltatok neki; ha nem lát, legalább érez és ama ritka esetekben, midőn szemeinket tehúnyhatjuk és érzésünket követhetjük, nem lehet ugyan tanácsadónk, kit meghallgatunk, hanem oly árrá nőhet, mely után indúlnunk kell. A spanyol népet, bár jó fejedelmet és jó intézményeket utasított vissza, midőn Józsefet királyúl elvállalni nem akarta; talán mégis jobb sugallat vezeté, mint a förendeket. Nemesen cselekvék, midőn visszautasítá a jótéteményt, melyet idegen kéz nyújtott és vak létére jobban látott, mint a műveltek, midőn úgy hitte, hogy ellenszegülhet a hódítónak, kit a leghatalmasabb hadseregek és a legkitűnőbb hadvezérek meg nem akaszthattak." Másrészt azonban elhallgatja Fichte és Arndt hatását; Stein és Scharnhorst reformművét alig érinti; Schill és Hofer András fölkeléseit nem

hozza kapcsolatba a nép hangulatával; Palm halálát és az általa keltett izgatottságot nem is említi; Staps gyilkossági kísérletét helyén kívül tárgyalja és haláláról föl nem világosít. Nem hiszem, hogy e kihagyások szándékosak. Thiers különösen az államokra és a hadseregekre vetett ügyet; csak a kormányok és a tábornokok tettei foglalkoztaták. E történelmi fölfogás jogosságához sok szó fér, de ha az író e tárgyalásmódra határozta magát, melynél egyéb módot a múlt századig nem ismertek, akkor nem lehet vádolni, hogy pusztán a hadseregek szervezetének, mozdulatainak és harczainak és az államférfiak törvényhozásának, közigazgatásának és nemzetközi alkudozásainak kifejtésére szorítkozik; és azoknak nem erkölcsi, hanem politikai értékét becsüli meg.

Ítéleteit azonban jogunkban áll megbírálni és Thiers honfiait nem vádolhatja senki, ha ez ítéleteket erős kritikával taglalák. Az ő szempontjokból arra is volt joguk, hogy Napoleon törvényhozását, melyet Thiers annyira bámúlt, a modern Francziaország eredő bajának nevezzék; bár mi igazat adunk Thiersnek, ki e törvényhozásban a sokat hánya tott ország üdvét találta; azonban kritikájok kivetkőzik a loyalitásból, midőn Thiersnek szemére hányják, hogy véleményét Napoleonról és tetteiről megmásítá. E palinodiát Thiers átengedé a köztársasagi pártnak, mely előbb harmincz éven át (1820-1850) Napoleont, műveit a harcz és a béke idején isteníté s azután,,imádta, a mit elégetett és elégette, amit imádott", mihelyt észrevette, hogy az örökségből kizáratott; mely húsz éven át (1850-1872) Thierst az általános szavazó jog ellenségének, a fejedelemszolgának, az 1831-től 1871-ig támadt népfölkelések brutalis lenyűgözőjének, a szabad kereskedelem, az önkormányzat, a decentralisatio, a néphadseregek ellenségének rágalmazta és azután egyszerre köréje sereglett s mint vezérét bálványozta, mihelyt az elévült trónok restauratiója ellen nyilatkozott, noha a szemére hányt tettek és meggyőződésekből egyet sem áldozott föl. Ők a formára és a czímre tekintettek, neki csak a lényeg kellett. Soha Thiers meg nem tagadta múltját,,,ifjúsága álmait" férfi korában is megbecsülte. Még 1855-ben így írt:,,Én mindig szerettem a valódi nagyságot, mely a lehetőn alapúl és a valódi szabadságot, mely megkíméli a törékeny emberi társadalmat. Ez érzések velem születtek és halálomig kísérni fog

nak; nem is mondottam le róluk, midőn Napoleon történetét írtam." De lelkesülése a nagyságért és szabadságért eleitől fogva méltányossággal párosúlt, mert emberismerete volt és ,,semmi így szólt - jobban meg nem nyugtatja és csillapitja a szenvedélyeket, mint az emberismeret. Nem akarom mondani, hogy megsemmisíti a szigort, mert az baj volna; de tudván az emberek gyöngéit és ismervén uralkodó szenvedélyeiket, nem fogjuk lanyhábban gyűlölni a rosszat és szeretni a jót, hanem elnézőbben tekintünk arra, kit a lélek ezer kísértése a gonoszra csábított és továbbra is bámúlni fogjuk azt, ki daczolva a sok hitvány csábbal, szívét jóságában és tisztaságában megőrzé." Thiers eleitől fogva és ismételten mondhatnók a túlságig ismételten Napoleont nagy hadvezérnek, kitünő szervezőnek, nagy törvényhozónak és rossz, söt megvetendő politikusnak ábrázolta; hevességét, képzelődését, tudatlanságát és megvetését más nemzetekkel szemben, elvtelenségét és szeszélyességét idegen államokkal szött alkudozásaiban, szigorúan megrótta; kezdettől fogva sajnálta és helyteleníté, hogy Francziaország egy ember kényére bízta szabadságát, de mindig, még 1851 után is, magasztalá Bonapartét nem Napoleont azért, hogy zsarnoki hatalmával üdvösen és jótékonyan élt. Nem a történetíró hibája, hogy 1851 után hősének életrajzában ama korszakhoz ért, melyben rajta az uralkodói örjöngés vett erőt és hogy 1851 előtt hösének aránylag mérsékelt működését kellett elbeszélnie. Thiers a lunevillei békét egy politikai remekműnek hitte, ebben talán nincs igaza, de még akkor sem vonta vissza ítéletét, midőn a pozsonyi békét ócsárolá. Csodálta a concordatumot és az 1801-diki alkudozásokat, de azért kellett-e az 1809-diki egyházi politikát és a pápa elfogatását helyeselnie ? Jóval 1851 előtt szigorúan elítélte Genua annexióját és a beavatkozást a spanyol ügyekbe; természetes tehát, hogy egy 1851 után írt fejezetben tárgyalván ez erőszakosságok következményeit, még szigorúbb hangon rótta meg a császárt. Egy történetíró sem ítéli el kíméletlenebbül Napoleon világbíró tervét, mint a gyakorlati, a mérsékelt Thiers, kinek szemei előtt IV. Henrik kibővített befolyású nemzeti állama lebegett. A melyeket azonban hajdan dicsőített Bonaparte művei közöl—a hadi szervezést és a hadvezérletet, az egyházi politikát a consulság korában, a Code Napoleont, a pénzügyek rendezését, az új

törvénykezési és közigazgatási rendszert

azokat dicsőíté még akkor is, miután már rég a császár unokaöcscsét megtámadó ellenzékbe szoríttatott. Már a forradalom történelmében elítéli a rémuralom középszerű embereit, kivált Robespierret, e,,hideg szenteskedőt," valamint ötven évvel későbben a commune még középszerűbb és még nyomorúltabb embereit megbélyegzé, de később is vallá, a mit már korábban kimondott, hogy a conventnek van mentsége a történelem előtt és egyetlen egy mentsége az, hogy megmenté Francziaországot az invasiótól. 1827-ben is, úgy mint 1825-ben e század első éveit Francziaország legszebb korának dicsőíté; de már akkor is panaszlá, hogy Francziaország oly tökéletesem lemondott önmagáról egy ember javára, bármekkora és bárki volt ez ember. Már akkor vádolta Bonapartét, hogy idő múltán a mindenhatóság mámora elszédíté, hogy vakon engedett minden kísértésnek és egészen szenvedélyei és szeszélyei hatalmába esett. Az új szabadelvű iskola kritikusai ugyan szemére hányják -ök, kik a fatalismussal vádolták - hogy észre nem vette, hogy ily mindenhatóság végzetszerűen a hatalommal való visszaélésre, a zsarnokságra ragadtatik; mintha a történelem két nagy államcsínyezője, kik első Napoleonnak megmutatták az útat, mintha Caesar és Cromwell az uralkodói örjöngésbe estek volna, mintha nem tudtak volna méltányosan, mérsékelten és bölcsen élni korlátlan hatalmukkal; mintha ugyanezt Bonapartétől nem lehetett volna elvárni és követelni. *)

III.

Nem szeretnék félreértetni. A visszahatás az első császárság ellen, a visszahatás az egész franczia történelem centralistikus áramlata ellen nemcsak igazolt, hanem szükséges is

*) Hogy a szöveget végtelen idézetekkel ne terheljük, itt említünk néhányat ama számtalan helyek közül, a hol Thiers a forradalomról és Bonapartéről nyilatkozott; 1851 előtt: a Révolutionban (első kiadás) VIII. 74. és 75, 571, 573. IX, 396, X, 527–529. Consulat et Empire (brüsseli kiadás) II, 129, III, 615, 620. IV, 467, 469; 1851 után: Consulat et Empire, VI, 195, VII, 866, 895, IX, 1, 578, 607, 615, X. 346.