Oldalképek
PDF
ePub

a szabadelvű párt körén belül a visszahatás a napoleonismus ellen, mely húsz éven át ugyan e párt lelkesülésének kizárólagos forrása volt. Lamartine a restauratió történetében megírta ékesszóló vádbeszédét Napoleon ellen; az öreg Villemain elbeszélvén emlékeit a császárság korából, közvetve megrótta Thiers szépitéseit; Haussonville gróf, Broglie herczeg veje, ugyan ily szándékban tette közzé tanúlmányait a concordatumról s az alkudozásokról, melyek megelőzek és a bonyodalmakról, melyek követték, és e tanúlmányok rejtetten arra czéloztak, hogy az első consul alkotását, melyet Thiers annyira dicsőített, kisebbítsék. Ampère és Beulé visszatekintő történelmi művei a római császárok koráról, szintén ama futó. árkok közé sorolandók, melyek által az orleanista ellenzék a világ legnagyobb hadvezérének és törvényhozójának bizton megalapított hírnevét romba akarta dönteni. Durvábban és egyenesebben, de nyíltabban is, jártak el a köztársaságiak, kik néhány évvel azelőtt a legnagyobb lelkesüléssel isteníték a ,,kis káplárt". Egy katona, névszerint Charras ezredes, ki előléptetését és tekintélyét inkább bátorságának köszönheté, melyet mint húsz éves műegyetemi tanuló egy kaszárnya elleni roham vezetésében kimutatott, mint katonai tehetségének, melynek a harcztéren adhatta volna jelét, Waterlooról írt egy könyvet, mielőtt még Thiers művének utolsó kötete megjelent, annak bebizonyítására, hogy Napoleon mint hadvezér sem érdemli meg ama dicsőséget, melylyel neki a hülye kortársak és utódok adóztak. Sőt néhány évvel később a Collège de France egy hajdani tanára, költő és philosoph, még pedig történetphilosoph, Quinet Edgár is arra adta magát, hogy a Napoleon katonai tehetetlenségéről szóló tételt, melyet Charras hangoztatott először Waterloojában, egy az 1815-ki hadjáratról szóló művében védelmezze, bámuló olvasóinak bebizonyítani törekedvén, hogy Grouchy és Ney semmikép sem vádolhatók a népek csatájának elvesztése miatt, mely a nagy császár csillagának örökre kioltá fényét. Ha már kissé különösnek tetszett, hogy Quinet Thiersrel úgy bánik, mint egy iskolás fiúval, még mulatságosabb lett a dolog, midőn egy becsületes gymnaziumi tanító, kit addig csak Kant nehézkes fordítójának ismertek, egy egész könyvet írt Thiersről, I. Napoleon és történetírója czím alatt, melyben az öreg úrnak házi gyakorlatát javítgatja. Nem is kételkedünk benne,

hogy Barni hajdan rendületlen köztársasági lévén, most a nagy,,felszabadító" rajongó bámulója lett. Azonban a visszahatást a császár-cultus és a támadást az első császárság történetírója ellen a legsikeresebben és legrendszeresebben két regényíró és egy publicista vezették, kik rendkívüli tehetségöket kizárólag e különös és önválasztotta feladatnak szentelék bizonyos lelkesüléssel. Erckmann-Chatrian urak évenként felöltöztették öt vagy hat fababácskájukat a párisi divat után készült új elzászi ruhácskákba és egyazon színpadocskán, egyazon cziczomácskákkal, egymástól nem igen elütő és háborús hátterű pásztori darabocskákban csoportosíták; kézzel foghatóan ki akarván mutatni, hogy a népnek nem a haza dicsőségéből és nagyságából, hanem kolbászból és savanyú káposztából kell táplálkoznia és különösen arra törekedvén, hogy a népet ama kényelmes tévhitbe ringassák, hogy történelmének minden hibája, balesete, kihágása a kormányzók büne, ellenben minden, a mi helyes és sikerült, a nép érdeme; föl akarván ez által bujtatni a népet lelkiismeretlen gyámjai ellen hisz ezek egy óráig sem fogják vala a kormányrudat, ha Francziaország nem tűrte volna. Ugyan ekkor Lanfrey írt előbb egy kimerítő essayt Thiers főművéről, vagyis inkább főműve ellen és hogy azután tanaihoz a tények bizonyítékát csatolja, kiadott egy több kötetes művet Napoleonról, melyben eleitől végig szakadatlan következetességgel történelmileg igyekszik bebizonyítani, hogy minden jó, a mit Thiers Napoleonnak tulajdonít, többnyire a conventtöl ered, hogy az első consul rossz politikus és rossz császár volt és törvényhozói munkássága részint a légből kapott legenda, részint nagy csapás Francziaországra, hogy az administrator és katona semmivel sem jobb a törvényhozó, és politikusnál, hogy uralkodása az erőszakosságok és hibák lánczolata, s hogy Francziaország mindazon bajokat, melyekben közélete sinylík, csak is neki róhatja föl. *) - Pedig Francziaországban a költő és a pamphletíró szavai visszhangra lelnek. Vala

[ocr errors]

*) Lot, ki nem bonapartista, de részrehajlatlan kritikus, és a most élők közől legelőször tanúlmányozta a franczia forradalom és császárság történetét, okmányok alapján kifejtette (a Revue critiqueben) Lanfrey művének fölszínességét, önkényét és érdemeit, de kritikátlanságát és egyoldalúságát is. Lanfreynek első heves támadása Thiers ellen (1861) viszonzatlan maradt.

mint harmincz évvel azelőtt Béranger dalai és Hugo Viktor ódái a Vendôme-oszlopot a párisiak Mekka és Medinájára változtatták és hegyébe a,,szürke felöltős" álló szobrát varázsolák, úgy 1871 áprilisában is megint csak Hugo Viktor rímelt szidalmai és az orleanisták és köztársaságiak rendszeres hadjárata a második császárság ellen, a csöcselék nyelvére lefordítva, Francziaország dicsoszlopának lerombolását jelenték.

Nem szándékom Thiers, vagy Napoleon apologiáját megírni és az olvasónak nem kell attól tartania, hogy a Lanfrey-féle polémia pontjait egyenként megvilágítom, noha Lanfrey ítéletét mai nap minden művelt és szabad gondolkozású franczia elfogadta. Különben épen nem valószínűtlen, hogy a pillanatnyi áramlat holnapra megváltozik és utoljára legjobb, ha a mostani nemzedék gyermekeire bízzuk, hogy atyáik ítéletét átvizsgálják. Most csak arra szorítkozom, hogy visszautasítsak két vádat, melylyel Thierst, mint a császárság történetíróját, leginkább terhelik. Ha ugyanis mellőzzük az új szabadelvűek és a köztársaságiak kíméletlen ítéletét stíljéről, tanúlmányairól, részrehajlásáról, lelkiismeretlen történetírásáról és sekély felfogásáról, megmarad még az a két vád: hogy mint történetírónak nincs érzéke az erkölcs és jog iránt és hogy munkája közben megmásítá nézetét. E szemrehányások teljesen igazolatlanok és annál visszatetszőbben hangzanak, mert egy párt férfiai hírdették, kik mintegy vezényszóra megmásíták nézeteiket a nagy császárról, midőn ennek unokaöcsese kiragadta kezökből a gyeplőt; egy oly párt férfiai, mely száz év óta ujjongva fogadott minden erőszakos csinyt, még a február 24-ikit is, mely mindannyi közt a legkönnyelműbb és a legkárhozatosabb volt, ha ugyan a csíny az útczáról és nem a Tuileriákból keletkezett és ha az ő javukra vált. Thiersnek is egy útczai forradalom nyitott útat a hatalomhoz, Thierst is kelletlen pihenőre kárhoztatá hősének örököse, de a méltányosság és a tények elismerése sokkal inkább áthatották lelke mélyét, semhogy két mértékkel és súlylyal élt volna és a törvénytelen, erőszakos, de szükséges rendszabályokról máskép gondolkozott volna, ha alulról és máskép, ha felülről erednek és Thiers meggyőződései, ama meggyőződések, melyekről fentebb szóltam, sokkal erősebben gyökereztek, semhogy túladhatott volna rajtok pusztán az

okból, mert a körülmények megváltoztak körülötte és őt is gyöngédtelenül érinté második előadáskor ama dráma, melyet első ízben megtapsolt.

Thiers nem volt erkölcstanító, hanem történetíró. Az egyéni ízlésnek jogában áll többre becsülni az írót, ki a szereplőket szentekké avatja vagy a kárhozatba küldi, mint azt, ki csak az eseményeket beszéli el és okaikat fölfejti; de attól csak senki sem tilthat el, ha inkább ezeknél, mint amazoknál keressük a tanúlságot; és én nem egy erkölcstelen olvasót ismerek, ki át szokta ugrani a leveleket, mihelyt a történetíró megszakítja elbeszélését és fejtegetni kezdi nézeteit a szereplők becséről, vagy becstelenségéről. Hogy a realista Thiers, ki az életben még az államesíny után is, mely öt száműzé, késznek nyilatkozott tárczát vállalni, ha az új kormány parlamenti lesz, a történettudományban nem ócsárolhatá Brumaire 18-dikát, abban semmi különöst sem lelünk. A mai köztársaságiak ugyan el szeretnék velünk hitetni, hogy Francziaország a directorium alatt elég boldog volt, hogy a zürichi diadal elég tartósan biztosítá határait és azért rá nem szorúlt volna a kormányváltozásra. A történetíró azonban rámutatni köteles az ország valódi helyzetére és hangulatára, köteles említeni, hogy Francziaország Brumaire 18-dikának hősét örömmel üdvözlé, köteles elbeszélni Napoleonnak nemcsak a marengoi csatatéren, hanem az államtanácsban és dolgozó szobájában végrehajtott tetteit, melyek által a világot csodálatra kényszeríté, hazájának dicső békét és oly intézményeket ajándékozott, melyek a politikai viharokkal bátran daczolni és mind ama politikai hibákat, melyeket a jövőben. ő maga vagy nemzete elkövethet, jóvá tenni képesek. A történetírónak nem az a dolga, hogy sóhajtozzék ama tényen, melynek törvénytelenségét senki sem vonta kétségbe, hanem kimutatnia kell azt, hogy a nemzet ama férfiú részén állott, ki e tényt végrehajtá, hön óhajtván e törvénytelenséget és osztatlanul helyeselvén azt, midőn végrehajtatott. A hogy az üdvös törvénytelenségeket, olybá vette a kárhozatosakat is. Thiers beérte azzal, hogy az Enghien herczegen elkövetett bűn tényálladékát pontosan részletezé, az ítéletet nyugton reánk bízhatá. Lanfrey úr elött nem is ötlött senkinek eszébe, hogy e tisztán tárgyilagos előadásban ama bírói gyilkosság szépítését lássa. Söt ellenkezően, Thiers megragadván ez

alkalmat olvasóit meg akarja győzni a törvénykezési formák jótéteményéről és szívökre köti, hogy százszor is,,áldják a törvénykezés lassúságát, mely az embereket megóvja ily végzetes határozatoktól, melyeket sebtében kimondanak néhány esetleg összhangzó körülmény alapján“. Ő ugyan azt hitte és ez értelemben állíthatni, hogy Thiers az,,enyhítő körülményekkel" mentegetőzött, hogy az első consul és tisztjei, kikből a hadi törvényszék alakúlt, meg voltak győződve a herczeg bűnös voltáról, de ezzel nem mentheti és nem is akarja menteni a törvényes formák mellőzését. Hogy pedig Thiers, bár elég különösen jó indulatúnak hitte Napoleont, nem volt érzéketlen hősének árnyoldalai iránt, arra nézve elég említenünk, hogy a gyalázatos bayonnei bűntényt szigo. rúan elítélé.

Általában igaz, hogy Thiers ritkán mutat mély felindulást és pusztán arra törekszik, hogy a tényeket valóan elbeszélje és ezért már eleitől fogva a fatalismussal vádolták leginkább, mely vád Francziaországban mindig erős hatást szokott kelteni. Már pedig Thiers nem volt fatalista a szó közönséges értelmében és igen jól tudta, hogy kell mindenkit érdeme szerint felelősségre vonni; azonban mint történetíró fatalista volt bizonyos fokig, mert mindig arra törekedett, hogy a lényeges dolgok szükséges voltát kimutassa és ez értelemben minden valódi történetíró tulajdonkép fatalista. Hisz nem azt kell elmondania, hogy mi eshetett volna meg, hanem azt, hogy mi esett meg valóban és mivel mindennek oka is van, ez okok után járni és azokat fölfejteni köteles. A végső okot azonban ritkán leljük az egyén önkényében, hanem igenis az összes előzmények szükséges voltában: ha azt követelik Napoleontól, hogy 1799-ben át kellett volna ültetnie az angol alkotmányt Francziaországba és ha azt hiszik, a mint az új szabadelvű iskola hinni színleli, hogy átültethette volna, akkor megtagadják az egész történelmet. Ama vád pedig, hogy Thiers a siker szerint ítélt, alaptalan és balgatag. Thiers sohasem szól részleges vagy ideiglenes sikerről, hanem általános és maradandóról; már pedig ebben joggal keresi hitelesítését és igazolását a politikai működésnek, melynek érdeme a megadott vagyis szükségképi viszonyok bölcs és biztos idomításában rejlik; mert ama hitben élt, hogy e világon nem történnek csodák:,,a valódi sikerek egyedüli oka

Budapesti Szemle. Huszadik kötet. 1879.

6

« ElőzőTovább »