hanem a törvény uralma alatt és rábeszélés által akart kormányozni, öntudatában lévén annak, hogy bármely dynastia alatt szolgál, hazájának válik hasznára. Midőn látta, hogy a hallgatag, új uralkodó más útakra tért és tőle s a parlamenti kormányformától elpártolni szándékszik, Thiers is elhagyta. De még az államcsiny után is, mely öt a fogságba és a szám. űzetésbe kényszeríté és a melyet még sem kárhoztatott akkora erkölcsi szigorral, mint azok, kiket épen ő akadályozott egy államcsiny elkövetésében, mindig hajlandó volt miniszteriumot alkotni, ha a parlamenti kormányforma újra érvénybe lép és csak miután tökéletessé vált csalódása, szentelé ismét egész munkásságát a múlt tanúlmányára. Azonban alig harsant meg újra a csatakürt, ő is a régi zászlókhoz sietett és föllelé második ifjúságát. Midőn pedig az 1830-diki rendszer egészen föléledni látszott a szabadelvű császárság alatt, Thiers haragtól menten és recriminatiókat nem hallatva, a legelsők közt elfogadá ama kormányformát, mely eszménye volt, nem ügyelvén arra, mily kéz adja, sőt ifjabb barátait (példáúl Prévost Paradolt) a csatlakozásra ösztönzé s maga is reményektől eltelve lépett a csatasorba. Mert csak a parlamenti küzdtéren lélegzett szabadon, hol legmámorítóbb diadalait ülte, hol összes erejét vetheté mérlegbe és bármily pártatlan, mérsékelt és tárgyilagos is valaki, egyénisége mindig behat eszméinek és nézeteinek alakulására és hasson is. Ki tudja, vajon Schopenhauerből pessimista válik-e, ha már korán élvezhette volna a nők,,babérait és kegyét" és nem lett volna májbeteg? Ki tudja, vajon Thiersből a parlamentarismus rendületlen híve válik-e, ha a dicsvágy nem lett volna természetének ösztönző eleme, ha a szó nem lett volna természetes fegyvere?

Mert e kis ember szónok volt minden ízében. Csak a parlamentben, a szó eme tornatermében, volt ő egészen saját maga. Valamint Jób könyvében a csatamén felvihog a trombita hangjára és,,messziről megszaglálja a küzdelmet": úgy Thiers is egy emberöltővel megifjodott, midőn 1863-ban tizenkét évi pihenő után ismét a Palais Bourbon porondjára lépett. De mint szónok is, sőt különösen mint szónok, az igénytelen, a természetes, az eleven franczia polgár volt, kinek csak önmagát való lényében kelle kimutatnia, hogy mindenkit elragadjon; és ilyen volt ő már igen ifjú korában.

1831 körül, midőn régen sem volt az a tekintélye, melyet az agg kor és a betöltött méltóságok szereztek neki a hatvanas és hetvenes években. Úgy látszik, hogy már akkor olyan volt, a minőnek mi ismertük: a tribuni szenvedélyesség és a színlelt senatori méltóság egyaránt hiányzottak belöle; sem commediante, sem tragediante nem volt, mint VII. Pius fel-váltva nevezé a nagy Napoleont, hanem a beszéd ép oly kifogyhatatlan mestere, mint otthon, Sz.-György téri lakásában.. Első tekintetre úgy látszott, hogy minden az ő kárára szól, ha egy Barrotval, Guizotval, vagy épen Berryervel mérkőzni akart. Midőn a szószékre lépve, mely melléig ért, megízlelt egy pohár vörös bort, mely mindig jobbja felől állott, kihúzta zsebéből nagy fehér kendőjét, szétbontá, megtisztította vele pápaszemét, gondosan összehajtá és balja felé tette s midőn végre általános csend közepett megszólalt orrhangján, mozgatta kis karjait, bólintott sasorrával: hallgatói kénytelen is Pulcinellobarátunkra gondoltak; de nemsokára mindezt elfelejték es lebilincselve követték a rohamos árt, mely átlátszó teljében. mindent magával ragadott. Nem volt benne Berryer hö pathosa, nem Dufaure ellenálhatatlan érvelése, nem Guizot vakító elegantiája, mely inkább a formában, mint eszméiben nyilvánúlt; ép ellenkezően a kis ember a legfesztelenebb sermo pedestrist kedvelé; bizonyítékai hiányosak voltak es gondolatai gyakran közel jártak elnyütt közhelyekhez, melyeket önelégültséggel rakott ki, mintha a legmélyebb és legújabb revelatiók volnának. És mégis ! órákig lesték hallgatói hoszszas fejtegetéseit philosophiai, vagy pénzügyi és közgazdasági kérdésekről a nélkül, hogy belé úntak volna; leszállott mindegyikök színvonalára, koczkáztatván azt, hogy a többség színvonala alá száll: tudta, hogy,,a francziák szeretik megtanulni, a mit tudnak", mert akkor meg van azon örömük, hogy eleven felfogásukkal elégültek lehetnek és azt is érezte, hogy sok egyszerű dolgot mindenki tudni vél, vagy tudni színlel, de igen örül, ha igazán megtudhatja, például azt, hogy milyen egy vasúti igazgatás szervezete, mikép állapítják meg a költségvetést, mily módon élelmeznek egy hadsereget. Ekképen beszélt egész délutánonként, mintha kandallója előtt állana és hallgatták és hallgatták, a mint olvassák és olvassák véghetetlen köteteit; mert a mit elmondott, az a hallgató előtt támadt, nem valami készet, valami holtat mutatott be,

hanem hangosan újra gondolá gondolatait. A mi nem elég tartalmas eszméi és a nem épen hibátlan forma ellenére is hozzá vonzott, hozzá bilincselt mindenkit, az egyénisége volt, melyet mindenkor és minden helyen egész súlyával vetett a mérlegbe, mely mindenbe életet és mozgalmat lehelt s még a legcsekélyebb dolognak is jelentőséget adott. Hogy pedig mire képes az egyéniség, ha egészen belemélyesztjük tetteinkbe, arra nézve emlékemből idézek egy esetet, melynek szemtanúja voltam. Midön egyszer Thiers- még a szószék helyre állítása előtt - meggyőződéseit említé, egyik tagja a szélső jobbnak, melynek ép úgy meg vannak a maga gaminjei, mint a szélső balnak, gúnyosan rákiáltott:,,Thiers úr meggyőződései!" Thiers erre előrehajlott, tekintetével átszegzé az említett képviselőt és harsány hangon kiáltá: „Meggyőződések! Igen uram, meggyőződések!" Nyomban halálos csend borúlt az egész gyülekezetre; mindenki a szerencsétlen félbeszakítóra nézett, ki zavartan és halványan földre sütötte fejét, mintha gonosz tetten érték volna.

A bevégzettség volt Thiersnek, mint minden kiváló egyéniségnek, nagy titka. Még a legkisebb dologban sem tett valamit félig és a legcsekélyebb is úgy érdeklé, mint egy kíváncsi gyermeket, mely még a világot nem ismeri; virágai és lovai ép oly erősen lekötötték figyelmét, mint egy végrehaj tandó politikai rendszabály és minden, még oly jelentéktelen természeti tünemény, fölébreszté tudvágyát. Bármi akadt útjába, észre vette és magyarázatát kérte; e magyarázatra pedig oly feszülten hallgatott, mintha egy vagyonát koczkáztató pénzügyi műveletről volna szó. S hasonlókép midőn ő maga szólt, vagy cselekedett, midőn akár az anzini kőszénbányatársulat igazgató-tanácsában egy tarifa-tétel, vagy a törvényhozó testületben,,a szükséges szabadságok" mellett szónokolt, akár madarait etette, vagy műdarabokat vásárolt gyűjteménye számára: mindenkor reá illett, hogy totus in illis.

Mert Thiers úr műkedvelő is volt és szerette volna, ha műértőnek nézik. Már huszonötéves korában figyelmet költöttek értekezései az 1822-diki műtárlatról, valamint tizenegy évvel azelőtt Guizot is az 1810-diki salonról kiadott röpíratával lépett a közönség elé. Ez természetesen elméletei üvegén át nézte a művészetet; Thiers műveltsége szemléleti volt. Már mint tanulónak Aixben alkalma nyílt néhány ó-par

lamenti család nem megvetendő műgyűjteményét tanúlmányozni és itt szemét kiképezni. Legelső ítéletei figyelemre méltó önállóságra mutatnak. A klassikai iránt általánosan meggyökerezett elfogúltság közepett, ő nyitva tartá szemét és míg Francziaországban, valamint Olasz- és Németországban is, még mindenki Winkelmann elméletének és David gyakorlatának föltétlen és állandó jogosultságára esküdött, ő máris meg tudta különböztetni, hogy ez iskola érdeme kiválóan történeti, hogy visszahatásnak kell tekintenünk a tizennyolczadik század romlott ízlése ellen, nem pedig a művészet örök törvényének. Már akkor kiemelé Delacroix Dante bárkáját, melyet az akadémia orthodoxai szívesen dobtak volna tűzre, mint oly művet, melyben, noha megrovást is érdemel, jelentékeny egyéniség nyilvánúl. S mivel föl tudta fogni az egyéniség becsét a műalkotásokban, inkább vonzódott a renaissancehoz, mint az ókorhoz, melynek elvont typusai meg nem nyerhették rokonszenvét. Sőt később annyira túl. hajtá a művészet éltető forrásának s a műpéldányok alakulási mozzanatainak jelentőségét, hogy majdnem ama gyermekes fölfogásba esett, melylyel a műveletlenek szoktak ítélni a művészetről. Hisz annyira vitte, hogy a karczolást egész komolyan a művészet legfelsőbb formájának nyilvánítá, mert itt a művész inspiratiója rá nem ér meghidegülni, mint a festőé és szobrászé, kik vonalról vonalra, ütésről ütésre kénytelenek dolgozni. Ezért alapítá páratlan aquaforte-gyűjteményét, melyhez bámulatos rézmetszetei meltán csatlakoznak. Bajosan mondhatnók ugyanezt képeiről és szobrairól. Ezeknek gyűjteménye egyaránt vall a bourgeoisra és a múzeumok századának gyermekére. Nem értett gyüjteménye növeléséhez, hanem már a megalapításkor szándékba vett egy tervet se szerint végezte vásárlásait és megrendeléseit, a melyekben. természetesen az elismert remekművek másolatainak nagy osztály jutott és a megrendelőnek nem ötlött eszébe, hogy semmi inkább le nem rombolja a műdarabok általa magasztalt előnyét, az egyéniséget, mint a másolat s hogy ép azért tetszettek neki az antik művek oly elvontaknak, mivel többnyire csak másolataikat bírjuk, melyekben a művész alkotó kezének nyomai elmosódtak, vagy épen elenyésztek. Mindamellett Thiers a művészet dolgában is igazi franczia volt: a mit nem értett, nem méltányolt s igazán csakis a franczia

termekeket értette: a Louvre oszlopcsarnokát a paestumi templomnál és Racinet Homérnél többre becsülte. E pontban kitetszik a tüzetes humanistikus műveltség hiánya s ép ebben rejlik a tizenkilenczedik század franczia műveltségének alárendeltsége a tizenhetedik századéval szemben.

II.

Nemcsak életmódjában és külsejében, beszédeiben és tetteiben, hanem történelmi műveiben is Thiers egészen adta önmagát. Itt is ugyan oly bő, ugyan oly egyszerű, ugyan oly eleven. Valamint a szószék, mely úgy hat a szónokokra, mint a sisak és toga a színészekre, sohasem csábítá a kis embert arra, hogy a kothurnusra lépjen, úgy a történelem méltósága kedvéért sem emelkedett a pathoszig. Igaz, hogy mindjárt kezdetben el nem találta az igénytelenség hangját; a forradalom történetének első két kötetében (1823), valamint legelső parlamenti beszédeiben (1831) még a tizennyolczadik század gyermekére találunk; de az ifjú élénk tapintatával belátta, hogy e szónoki hang elavúlt és hatástalan, hogy a tizenhetedik század hatalmasabb és elevenebb rhetorikája erejét múlja, hogy legkiválóbb kortársainak szenvedélyesen izgatott hangja pedig meg nem egyezik egyéni tehetségével és realistikus fölfogásával; azóta csak a társalgás hangján írt és beszelt s mennél tovább haladt, annál fesztelenebbül ömlöttek ajkáról és tollából a szavak. Még A forradalom történetének legutolsó kötetei a stíl dolgában sokkal választékosabbak és jobban kidolgozottak, mint A consulság és császárság és kivált mint ez óriási mű utolsó kötetei. Természetes, hogy az ilyen stílben meglelhetők a társalgó hang előnyei és hiányai s ez utóbbiakra igen könnyű rámutatni. Bajos lenne észre nem venni bizonyos hanyagságot, akár a mondatfűzésben, mely gyakran hosszas fölsorolásokká fajúl és ha nem is homályosság, de túlságos átlátszóság és egyhangúság által fáraszt, akár a szavak megválasztásában, mely többször gondosabb lehetne. Gyakran találunk helytelen képekre, erőltetett antithesisekre és sokszor különböző dolgokat hasonlókúl összefűzve lelünk. Sokat nevettek Francziaországban eme phrasisán: A Hannovera és a becsület közé