I.

Francziaország mozgalmas története a XIX-ik században sok férfiút helyezett előtérbe, kik egyben másban kitünőbbek valának, mint Thiers, de senki sem volt képviselője a tizenkilenczedik századbeli francziának, mint. ő. És Thiers. ennek teljes öntudatában volt; nem esetleges az, hogy politikai végrendeletében, melynek vonásai különben reszkető tollra inutatnak, az önelégültséget, a századába és nemzetébe vetett bizalmat oly szilárdan kifejezte. A mit a nagy forradalom akart, a mit az első consul létesített, azért küzdött Thiers egész életén át, mintha saját érdekét védelmezné; mert az új Francziaországnak ő volt képviselője, mint országának egy király; vele együtt győzött és bukott. A forradalom és az első consul magok elé tűzték, hogy szilárd alapokra fektetik az állam szervezetét, hol a törvény föltétlenül és mindenkin uralkodjék; hol e törvény egy polgárnak se legyen akadálya, ha az államban és társadalomban tekintélyt és hatalmat akar hódítani, nem véve tekintetbe ama természetes akadályokat, melyek a létért való küzdelmet megnehezitik. Hanem a forradalom,,nem volt a szabadság és nem is akart azonosúlni a szabadsággal. Csak a régi rendszert támadta meg. Minthogy ezt legyőzte Francziaországban, Európában is le kellett győznie; hanem ily heves küzdelemmel a szabadság szelleme és formái össze nem férnek" és Bonaparte,,nem a szabadságot akarta biztosítani, mely még nem is létezhetett, hanem folytatni a forradalmat a monarchiai formákban". (Így szól Thiers, a Forradalom történelmének zárszavaiban 1827.). Ha már most a forradalmat mélyebben vizsgáljuk, úgy látjuk, hogy csak a régi rendszert akarta lerombolni és helyébe tenni egy újat, melyben a polgári rend uralkodjék. Minden egyébre közönyösen tekintett; eszébe sem jutott az angol helyi önkormány zatot, az amerikai szabad egyházat, az 1813-diki Poroszország néphadseregét átültetni, mert történelmi érzéke meg nem tompúlt, bármit beszéltek is rationalis és radikalis irányáról. Az ősi Francziaország hagyományait nem akarta megszegni, sem a kül, sem a belügyi politikában. E politika tartalma, vagyis az állam feladatára nézve a réginél maradt; hanem a régi formákat egyszerűsíté, rendszeresen

szabályozta és követelte, hogy a rend, a becsületesség és mindenek fölött az érdem lépjenek a rendetlenség, a romlottság és a pajtáskodás helyébe; hogy az állami hivatalok betöltésére szabadalma senkinek se legyen, hogy minden téren beteljesüljön az a mondás, melynek értelmében a közkatona tölténytartójában hordja a tábornagyi botot, hogy minden franczia, bárhol született is, főbíró, érsek, főispán, tábornok, sőt miniszter is lehessen. E czélt a forradalom és az első consul el is érték; és ily módon szervezve, noha ép ez idő tájt a szervezet kissé megromlott, találta az államot az ifjú Thiers, midőn huszonnegyedik évében megkezdé pályáját (1821.). Talán tehetsége és diesszomja következtében a régi rendszer alatt is felülkerekedett volna, mint Colbert, ki sem a katonai, sem a bírói, sőt még a pénzaristokratiához sem tartozott; de valóbb színű, hogy fogalmazó, vagy intendáns lesz és dolgozott volna egy előkelő miniszter számára, ki polgári származású titkárának tehetségével ékeskedett volna, mint a granadai érsek Gil Blas homiliáival. Övé lett volna a munka, de nem a hírnév, és a franczia polgárság mind a kettőt követelte.

Thiers bizonyos ostentatióval igénytelen polgárnak szerette magát nevezni és valóban az is volt egész életén át. Mennyi czímet és méltóságot kaphatott volna! De ő egyszerűen Thiers úr akart lenni, még csak nem is Thiers, mint Lamartine, Berryer, Hugó V., hanem Thiers úr. Egészen ehhez illettek külseje és életmódja. Ha a kicsiny, pápaszemes, finom, de telt arczú, kissé elhízott, városiasan és hibátlanúl öltözött férfiút meglátta valaki szerény délutáni toilettejében élete párja, anyósa és sógorasszonya kíséretében, hamarább gondolt volna Kock Pál regényeire, mint azon előkelő körökre, hová Balzac szeret bennünket vezetni. De ha szólt, gyönyörrel lesték szavai árját és ama benyomással távoztak, hogy a legműveltebb, a legtudósabb, a legeszményibb bourgeoisval volt dolgok, de mégis csak bourgeoisval, kinek tartása egyaránt elüt a tudós nehézkes, vagy az aristokrata előkelő modorától. S bár e tartás egészen természetes, mégis szándékos és minden bizonynyal öntudatos volt. Mert Thiers tökéletesen ismerte önmagát és sikereinek titka az volt, hogy akarnitudta, a mire szelleme, vérmérséklete és jelleme képesíték. Soha alacsony sorsból kiváló állásra föl nem küzdötte magát valaki, ki oly keveset törődött volna a pártfogók kegyével,

mint Thiers; Guizot Broglie herczeg barátságának veröfényében sütkérezett és e barátság önerzetét emelte; Cousin büszkén hátra veté fejét és öröme sugárzó arczára kiűlt, midőn egy földi nagysággal társalgott; de Thiers úr magatartása és hangjában a legcsekélyebb árnyalat sem változott, beszélt légyen akár egy fiatal journalistával, akár a jockeyclubb egyik arszlánával: fesztelensége, aggályos udvariassága, elevensége soha meg nem csökkentek. Nem is szenvelgett soha ünnepélyességet és merev méltóságot.

A pathosz módjait nem tűrte lénye.

Szerette hallani a maga beszédét, önmagáról is szeretett beszélni; különös gyönyörűsége telt benne, ha megértetheté valakivel, hogy Thiers Adolf úr mennyire túllát Bismarck báró, Gortschakoff herczeg, Palmerston lord, sőt még III. Napoleon, Rouher és Gladstone urakon is; hanem e hiúsága teljesen ártatlan volt, senki terhére nem esett, félre nem terelé a társalgás tárgyát, amint hogy ő el is ütött a közönséges fecsegőktől; nem szavai csengésében lelte kedvét, hanem ama szellemi tornában, melyet gyakorolt, midőn egy tárgyat minden részéről megvilágított. Mert társalgása mindig tárgyilagos és, ha személyek kerültek szóba, mindig jóakaró volt: az adomának, az éleznek, különösen a jó barátok rovására mondott éleznek, nem jutott helye a tárgyak, a személyek, vagy az eszmék e fokozatos kifejtésében. Se a kifejezésben, se eszmemenetében szónokiassá, vagy érzelgössé nem vált. Az ízléstelen pártszellem hiába törekedett összekuszálni ez igénytelen képet, midőn helyébe a nagylelkű hazafinak, a szabadság lelkes apostolának, a nép érzékeny pártfogójának chablonszerű színpadi alakját akarta tenni: a történelemben és a kortársak emlékében Thiers úr mégis csak a ,,kis bourgeois" marad, ki szerette a szabadságot, hazáját és nemzetét sans phrase. Ő ugyan a nép alatt nem értette az útczák népét, sőt ez iránt bizonyos polgári gögöt érzett és ki is mutatta ezt; e szokása megkönnyíté neki az államférfiú legszükségesebb erényének, a népszerűtlenség iránti közönynek, gyakorlását; azonban ez erényt inkább Cavour egykedvű, mint Guizot vagy Bismarck kihívó modorában és, nem mint ezek, a középosztálylyal, hanem a csöcselékkel szemben érvényesíté; mert a

néptől mély ür által elszakított fönemesnek könnyebben esik a legalsóbb osztálylyal baráti viszonyba lépni, mint a polgárnak, ki mindig attól kénytelen tartani, hogy leomlik az a gyönge válaszfal, mely a tömegtől elzárja; hisz a művelt aristokratának is a népösztönnel szemben több jóakarata és fogékonysága van, mint a rationalis műveltségű szellemi középosztálynak.

Életmódja is a szorgalmas polgárra, a születése, szokásai és szükségleteinél fogva városban lakóra vallanak. Midőn nem volt tevékeny része a politikában, már reggeli félhatkor megitta tejes kávéját, mint bármely franczia nyárspolgár Bayonnetól Dunkerqueig, hogy azután hat óra hosszat szakadatlanúl dolgozzék. Délben egy tápláló lakoma, ösi franczia módra és több órai délutáni nyugalom helyre állíták az egyensúlyt az erőtlen testben és ha Thiers úr délután négy órakor, sötétzöld, tisztára kefélt kis kabátjában, símára beretvált, mosolygó arczával a boulevardokon sétált, vagy este a salonban éjfélig elcsevegett, senki sem hitte volna, hogy már hat órai fárasztó szellemi munkát végzett; hisz a munka volt létének alapja; a polgár szabályos, jól rendezett, állandó munkája, mely életét kitölti, nem pedig az előkelő esetleges munkája, kit az unalom, a diesvágy, vagy a pillanatnyi szükség hajtanak az iróasztalhoz. Mert nemcsak nevelése és életmódja, hanem eszmejárása is egy gazdag polgáréihoz hasonlítottak. Thiers egy értelemben soha meg nem tagadhatá a parvenut és nem is akarta soha megtagadni; büszke volt e czímre, mely följogosítá, hogy ama polgári osztály képviselőjének tekintse magát, melyet a forradalom megalkotott. Az előkelő e czímet nem fogja tisztesnek nézni, valamint a polgár is szívesen csatol bizonyos rossz értelmet az aristokrata elnevezéshez: Thiers ez elnevezést helyesnek fogadta el, mivel megerősített egy tényt, melyben több a jó, mint a rossz, mivel ki nem lépett sorsosai köréből, hogy emelkedhessék, mint a Beaconsfield lorddá lett Disraeli Benjamin, hanem sorsosaival együtt emelkedett vagyonra, hatalomra és befolyásra. De Thiers, parvenu létére, meg nem veté az örökölt méltóságok betöltőit és nem is írigylé őket: kezdettől fogva a magán életben, a politikában és a tudományban egyaránt a valóság embere volt, ki minden létezőt elismert. Nem akart előkelő rokonságokba tolakodni; de azokat demokratiai féltékenység

gel legyalázni sem jutott eszébe; már mint húsz éves ifjú mindenkinek magadta azt, a mit a szokás vagy a törvény alapján magáénak követelhetett és semmit le nem alkudott belőle; ő maga azonban el nem hagyta ama rendet, melynek tagjává tette születése; ennek akart becsületére válni.

Tudva lévő, hogy első műve által nemcsak tekintélyre, dicsőségre és befolyásra igyekezett szert tenni, hanem egyszersmind igazolni törekedett ama nagy átalakulást, mely az ő rendének útat nyitott az állam kormányzásához. Csak az átalakulást akarta igazolni és nem ama férfiakat, kik végrehajták, de még kevésbbé azon eszközöket, melyek által végrehajták. Ez megmagyarázza ama példátlan sikert, melyet a könyv és szerzője elértek; oly sikert, a minő huszonöt év múlva Macaulaynek jutott osztályrészül s a minőt a mi szétzüllött hazánkban még elismert kitünőségek sem érhetnek el soha, nem is szólva egy még tegnap ismeretlen ifjúról. Több, mint 150,000 példány kelt el néhány év alatt; egy ideig más egyébről nem is beszéltek. A mű tudományos és irodalmi becse, még ha az igazinál nagyobb lett volna is, föl nem derítené eléggé ily nagy siker okát. A dolog nyitja az, hogy az egész franczia polgárság, mely ép nem rég volt kénytelen lefizetni a milliárdnyi kárpótlást a kivándorlók részére, mely a nemzeti javak birtokában még nem érezte magát biztosnak, melynek el kelle tűrnie a templomi kihágásokról szóló törvényt, rögtön megértette a tua res agitur-t és a merész ifjú ban szószólójára ismert. Ama roppant előnyön kívül, melyet egy nagy központ, hol a nemzeti érzések idegszálai összpontosúlnak, szolgáltat az írónak, — ily előnyre német író nem számíthat lendített még a mú sikerén a tudósok és gazdag polgárok azóta feloszolt coalitója, kik az université intézetei által a forradalmi előítéletekben és szenvedélyekben növelkedtek és most egyesülten ifjúi lelkesüléssel törtek a nemesség és papság ellen. Midőn az utolsó kötet megjelent (1827), a harmincz éves Thiers pályája meg volt alapítva. De már akkor átlátta, hogy anyagi függetlenség híján nem biztos állása és ezért a nyilvános pályára hivatottak ösztönével vagyonra akart szert tenni, nem hogy hiúságának és élvvágyának adózzék - senkinek sem voltak kevesebb igényei és senki sem törődött kevesebbet a külfénynyel, mint Thiers hanem hogy tartalékot szerezzen, competency, mint az