Oldalképek
PDF
ePub

THIERS.

Hillebrand Károly neve nem ismeretlen a Budapesti Szemle olvasói előtt. Ezelőtt mintegy másfél évvel egy avatott toll bővebben ismertette Völker, Zeiten und Menschen czimü köteteit, a melyekben leginkább az angol és franczia viszonyokról írt tanulmányait gyűjtötte össze. Most e gyüjtemény. nek negyedik kötete is megjelent, *) melyből Thiersről írt tanulmányát fordítjuk le e folyóirat olvasói számára.

Hillebrand jelenleg alkalmasint a legjobb német essayíró. Pártatlansága szemben a francziákkal és eleven stilje. kiemelik nemzete írói közül, noha stíl dolgában bizonyos nemzeti mételytől ő sem szabadúlt meg egészen. Szemére lobbantja Thiersnek, hogy stilje túlságosan átlátszó és maga gyakran az ellenkező túlságba esik. Néha megtölti mondatait kitérésekkel, melyek értékesek ugyan, de túltengik a fögondolatot. Eszméivel nem mindig takarékos, és semhogy egyet is mellőzzön, inkább megrontja stilje széparányúságát; és az itt következő tanulmányban megesett rajta az is, hogy egy tekervényes mondatából az állítmányt kifelejtette.

Nem akarjuk ez által kisebbíteni Hillebrandot, ki tanúl. mány, eszmék, formatökély és stíl tekintetében a legjelesebb prózaírókkal vetekszik. Bizonyítja ezt Thiersről írt essayja is, mely a szerkezet, tartalom és a jellemzés erejére nézve egyike a legkiválóbb tanulmányoknak, bár itt-ott talán kisebbnek rajzolja Thierst, mint a minő volt. Különben a többi essay is szerzőjére vall. A legelsőben érdekesen jellemez egy

*) Zeiten, Menschen und Völker. Von Karl Hillebrand. Vierter Band. Profile. Berlin. 1878. Robert Oppenheim.

kitünő és nem igen ismeretes írót, Doudan Ximenest. Doudan ama nagy tehetségű szellemek képviselője, kiket érzékenységök és nagy ideáljaik elriasztanak a politikai tevékenységtől és az irodalmi alkotástól. Doudan eszméit magán leveleiben közlé, melyek oly finomak, hogy az elemző bonczkés alig fér hozzájok. Majd Balzacról következik egy életrajzi essay, mely majdnem megközelíti Macaulay és St.-Beuve hasonnemű reme. keit is. E műfajt nálunk épen nem művelik és nem is méltányolják, mert nem hiszik elég tudományosnak. Talán sehol oly mélyen, mint irodalmunkban, meg nem gyökerezett ama kritikai felfogás, mely a műfajok közt nem tud értelmesen különböztetni és „az almától megkívánja, hogy baraczk-íze is legyen“. Tárgyánál és tartalmánál fogva kevésbbé jeles a D'Agoult grófné (Stern Dánielről) szóló essay, de annál kitünöbb a Bulozt tárgyaló rajz, melyben szerzőnk e csekély tehetségű és mégis oly nagy hatású férfiú képét vázolja novellai élénkseggel. A Rénan mint philosoph czímű essayben kiemeli Renan érdemét a történelmi szellemű kritika terjesztésében, méltányolja stiljének bájait és finom satirával bírálja phantastikus philosophiáját. Sok történetírónk nagy hasznát vehetné a Taine, mint történetíró czímű tanulmánynak, mely meggyőzően kifejti hogy a tulajdonképi történetírás feladata inkább művészi, mint tudományos; mert nem a tudományos pontosság, hanem a művészi szemlélhetőség képes szemünk elé varázsolni a múltat és van-e más czélja a történetírásnak? Taine ugyan a philosophia szolgálójává alázza, a mit Hillebrand helyesen hibáztat, ha nem is oly behatóan, mint St.Beuve, ki Taineről írt egy életrajzi essayt azon alkalommal, hogy angol irodalomtörténete megjelent. Szerencsétlen kísérletnek tartjuk a Rabelaisról szóló essayt. Az évszázados közvélemény által szentesített hírnevek becsmérlése divattá vált ugyan korunkban, hol a feltűnés rágya nem válogat az eszközökben, de Hillebrandnak ily eszközre nem lett volna szüksége. Az olasz történelmi essayk közül bennünket, tárgya miatt, leginkább érdekel az, mely a toskánai Lipótról szól, ki a múlt század koronás philosophjai között a legszerencsésebb volt nyugalomban valósítván reformművét, melyet szerzőnk behatóan részletez. Egy másikban Tasso tragikai jellemét festi, ki meg tudott hódolni a művészet, az állam, a vallás törvényei előtt, de önön szenvedélyeinek nem bírt törvényeket szabni.

Egyszersmind lerója a kegyelet tartozását a nagy német költőnek, ki a legcsodálatosabb történelmi hűség korlátai közt a lélek örök problemáit tárta fel sokszor megbírált Tassójában, melylyel Lewes is igaztalanul bánt. Macchiavellijében követve Macaulay nyomait, egy gondolattal kiboviti angol peldányképe eszméjét. Kifejti, hogy a nyílt kedélyű, inkább elmélkedő, mint tetterös és ha nem is gyöngéd, legalább kíméletes Macchiavelli bár nem szerette, de bámulta ama tulajdonokat, melyeket önmagában nem lelt és a melyekben, mint Macaulay kimutatta, kora erkölcsi eszméinél fogva meg nem ütközhetett. Egy Milton feliratú essayvel rekeszti be szerzünk kötetét. Noha az államférfiú és publicista Miltonról sértő ki. csinyléssel szól, a költöröl mégis igazabb fogalmat nyújt fejtegetése, mint Macaulay gyönyörű dithyrambja. Eszmejárása abban tetőzik, hogy Milton csak akkor tündökölt volna a költészet legfényesebb csillagai közt, ha szellemét a puritán ridegség meg nem ejti. Íme e lapokban nem gazdag könyv mily gazdag a tartalomban! Szerzője téved olykor, de tévedésein is többet okulunk, mint sok író igazmondásain. De igen is kitértünk. Íme itt nyújtjuk egész terjedelmében Thiersről írt tanulmányát.

[ocr errors][merged small]

Egy új Rip van Winkel, ki talán 1850 május 31-dikén elalszik a párisi boulevardokon és ugyan e helyen csak 1877 szeptember 8-dikán ébred föl, még tovább álmodni vélt volna, ha megütközvén az útczák és az emberek mozgalmasságán, betér egy kávéházba, kikérdezi a pinczért és átfutja a reggeli lapokat. Látott ugyan már ő Párisban elalvása előtt is temetési tüntetéseket, de azon csodálkozott volna mód nélkül, hogy ama népszerű ember, kit sírjába kísérnek, ugyanaz a Thiers, a ki egykor a „hitvány tömeget“ megfosztotta szavazó jogától és kit most a júniusi száműzöttek életben maradt tagjai, mint a holtan menéhez lánczolt Cidet, a síkra vezetnek három dynastia szövetkezett tábora ellen. Még jobban álmélkodva dörzsölte volna szemeit, ha megtudja vala, hogy a gyászolók, kik a koporsó körül tolonganak, ugyanazok az ó-köztársaságiak, kiket az október 11-diki miniszter a Transnonain-útczában kartácsainak ereje, a Palais Bourbonban pedig józan eszének hatalma által oly irgalmatlanul lesuj

tott; hogy ama férfiak, kik a gyászkocsi szalagjait fogják, ugyanazok az új szabadelvűek, kik annak idején a consulság történetíróját a franczia szabadság és önkormányzat tulajdonképi ellenségének, a concordatum és a centralisatio, az állandó hadseregek és a védvámok legmegrögzötebb védőjének bélyegezték. Vagy az egyszer gyözött volna az igazság hatalma ? Megtértek az ellenfelek ? Avagy csak azért ,ismerik el kelletlenül nagy érdemét“, mert saját ellenfeleiktől sajnálták ama dicsőséget, hogy e nemzeti nagyságot pártjok kizárólagos tulajdonának követeljék és hirdessék ? Hisz a régi pártfelek oldalvást állanak: a Bonaparte-család emberei, az Orleans-ház hívei, az erkölcsi rend férfiai, a Vatikán barátjai még csak egy szóval sem sajnálják – sőt szidalmazzák — a császárság epikusát, Lajos Fülöp miniszterét, a Poitiers-útcza várgrófját, a világi pápaság bajnokát, a törhetetlen vezért, ki egykor mindannyiok támasza és vígasza volt !

Nem volna bajos kimutatni, hogy nem Thiers változtatta meg politikai hitét, hanem körülötte a pártok az önmagok al. kotta körülmények befolyása által gyökeresen megváltoztak és mindannyian a legszélső baltól a legszelső jobb szárnyig, akár önzésből, akár szenvedélyből, gyöngeség vagy félelemből feláldozták meggyőződésök legjavát és így azon férfiút, ki nyolczvan éves földi pályáján egyetlen ifjúkori meggyőződését el nem hagyta, ama helyzetbe kényszeríték, mely annyira ellenkezett egész múltjával. Mert a történelemben ritkán találunk egy hosszú és eseményekben gazdag s mégis oly tökéletesen egységes életpályát, mint ama férfiúé volt, ki pályafutását mint állás nélküli journalista, minden párt bizalmatlanságától kisérve, kezdé és mint egyetlen záloga egy nagy párt kormányképességének, szilárdan megalapított bőségben végzé: mint ama férfiúé, kinek nevét most a gall harczvágygyal azonosíták, majd az európai béke symbolumának tekinték, ki a pápaság ügyét a legmakacsabban védelmezé és soha lábát szentegyház küszöbére nem tette; ki a legtöbbet tett arra, hogy ki ne múljék az életből Napoleon legendája és ennek unokaöcscse által. száműzetett, ki 1828-ban a jakobinismus, 1835-ben a mérséklő középpárt, 1850-ben a reactio és 1875-ben a köztársaság híve volt. Egyszersmind ritkán találunk oly sokoldalú és mégis önmagában oly összefüggő egyéniséget, mint ama mozgékony férfiúé volt, kiről tegnap úgy

[ocr errors][ocr errors]

látszott, hogy csak a művészetért és ma úgy, hogy csak a gyakorlati politikáért lelkesedik, ki most nyugodtan kutatta és elbeszélte a múltat, majd tettre kész harczosa lőn a jelennek; kit egyaránt érdekeltek a pénzügyi kérdések és a katonai ügyek és ki egyaránt értett is hozzájok ; ki mint szónok, mint az üzlet embere, mint író, bátran mérközhetett legkitünöbb kortársaival, kik e hivatások egyikének szentelék kizárólag életöket.

Hogy ez egységet kimutassuk, nem kell újra megírnunk Thiers életrajzát; erre nézve hivatkozhatunk a világegyetem összes hírlapjaira, melyek az agg államférfiú halála után egy nappal a csak imént elköltözöttnek életrajzát megírván, bámulatos gyorsasággal beszélték el a tényeket, sőt, a mi még bámulatosabb, ha nem is az adatokhoz írt commentárokban, de magokban az adatokban mindnyájan megegyeztek. *)

Nem is kell továbbá elbeszélnünk Francziaország történetét 1823 óta, hogy megvilágíthassuk ama szerepet, melyet e férfiú benne játszott. Elég, ha egybe vetjük Thiers 1825-diki, 1850-diki és 1875-diki véleményeit és kimutatjuk, hogy tettei mindig összhangzottak nézeteivel, melyeket részint beszédeiben, részint történelmi műveiben a politikáról, a nemzetgazdaságról, philosophiáról és az erkölcsről kimondott, ha e hivatalos nézeteket egybe vetjük azokkal, melyeket az életben akár társalgás közben, akár tettei által nyilvánított. Ha ily módon kimutattuk, hogy e férfiú múltja és jelene, különböző működési körei és képességei közt szoros az öszszefüggés, akkor a közönség önmagától megalkothatja az ember, a történetíró, az államférfiú képét, mely a tárgyat más szempontból fogja feltüntetni és minden ismétlést kikerülve kiegészíti és megerősíti ama jellemzést, melyet e rendkívüli férfiúról másutt igyekeztem adni. **)

*) Ha nétalán e hírlapokat többé nem lelné valaki, egyszerűen fogja kézbe a Dictionnaire des Contemporainst s ekkor az a haszna is lesz, hogy az európai napi sajtó e csodálatos gyorsaságának és öszhangzásának nyitjára akad.

**) Francziaország történelmében 1830-1870, továbbá e gyüjteménynek első kötetében (eme fölírat alatt : Francziaország és a franczuük a XIX-ik század második felében), hol az utolsó kiadásban Thiersról egy külön fejezetbeu szólok.

« ElőzőTovább »