ködők legnagyobb részének*) nem lehet öntudatuk a valódi hatásról, mely oly gyakran ellenkezik a kitűzött czélokkal. Világos, hogy a katonai tevékenység rendeltetése a középkorban az volt, hogy az invasióknak gátat emeljen, melyek végnélküli ismétlődése a társadalmi fejlődést fönnakadással fenyegette. E nélkülözhetetlen eredmény pedig teljesen csak akkor éretett el, midőn az éjszak és a kelet népei, nem hatolhatván szerencsésebb vidékekre, kényszerűltek végre saját földükön hajtani végre az átmenetet a földmíves és települt életre, melyet a katholicismus erkölcsileg előmozdított. Így azt, mit a római rendszer, a polgárisúlt népek assimilálása által megkezdett volt, a hűbériség méltólag kiegészitette, midőn a barbárok polgárisodását eredményezte. A háborúnak védelmi jellegre szorítása, táp nélkül hagyván ezt, teljes megszüntetésére irányúlt. Benn a nemzetek keblében hasonló hatású volt a katonai tevékenységnek központosítása egy korlátolt számú osztályra; mert ennek pártfogásszerű tekintélye össze volt egyeztethető a munkás lakosság ipari fejlődésével és másrészt a hadi főnökök magok is, a kezdettől fogva csak védelmi harczi jellegnek fölöslegessé váltával, nagy földbirtokosokká alakultak át, ekként tényleg nagy földmívelési vállalatok igaz gatóivá válván, a mennyiben udvaronczokká nem váltak. E fejlődési iránynak természetes befejezése volt a jobbágyság eltörlése s az iparos osztálynak politikai fölszabadulása, miután elegendő fejlődést nyert.

A középkori rend erkölcsi hatását illetőleg kiemeli Comte, hogy az ókori, tisztán nemzeti és katonai s mindig a politikának alárendelt morál helyettesítése az általános morállal, mely többnyire egyedül a katholicismusnak tulajdonittatik, közös érdeme ennek és a középkor katonai szervezetének. A hűbéri rendszer közvetlenül előkészítette a talajt, minek hiányában a katholicismusnak nem sikerült volna irányzatát e részben érvényesiteni, t. i. megadni az emberiségnek legelőször valódi erkölcsi alkotását, épen saját (a katholicismus) társadalmi befolyásának a morálra való alapítása által. A két társadalmi elem közötti ezen szerencsés öszhangot megmagyarázza az, hogy mindkettő az előzmények összeségének eredménye volt s ugyanazon helyzetekből nött ki.

*) Legtöbb esetben senkinek közőlőök.

Hibaként jelzi, hogy a katholicismus szerencsés erkölcsi befolyását nagyon általánosan egyedül a tannak tulajdonítják, holott a szellemi hatóság jellemző szervezetének is nagy része volt benne. Az elvek, miden tisztaságuk daczára, hatálytalan formulák maradtak volna, ha nem létezett volna egy kellő függetlenséggel felruházott szellemi vezénylet.

Tévedés az is, hogy azon erkölcsi hatás nagyobbára a jövő életet illető remények és félelmek eredménye lett volna. A tanoknak az előzményekből kifejlődött közszellemmel való megegyezése az, a mi befolyásukat biztosította, mint kitűnik abból, hogy valamely uralkodó előítélettel szemben azon hatás megszűnt; így p. o. a párviadal, bár a keresztyén morál szigorún kárhoztatja, a középkorban nagyon gyakori volt. Egy távoli, bár még oly nagy veszély, kevésbbé rettenti az emberi természetet, mint a közvetlen és egyhangú, határozott megbélyegeztetés a közvéleményben.

Midőn a társadalmi fensőséget, mely addig mindig a politikát illette, a morálra ruházta, ezzel a keresztyénség az emberi lét elemi és változhatatlan, minden társadalmi állapotban és egyéni helyzetben közös, csak fejlettségi fok szerint különböző föltételeinek adott elsőbbséget, szemben különleges és változó szükségekkel. E föltételeknek hatályt szerezni, volt küldetése a szellemi hatóságnak. Tagadhatatlan különben, hogy a modor, melyben a katholicismus ezen felsőbbséget fölfogta, némileg ellenkezett az értelmi haladással, de ezt, hatalma idejében némileg ellensúlyozta az által, hogy a tehetséget tette saját egyházi alkata alapjává; azon irány veszélyei csak a rendszer hanyatlásakor nyilvánultak.

Az értelmiségnek az erkölcsiség alá rendelése nélkül, az ész szűkkeblű egyéni elégtétel eszközévé aljasodnék, könynyű és rögtöni sikereket hajhászva a valódi érdem rovására. A közszeretet, mint a katholicismus fogta föl, a társadalmi és egyéni létben még fontosabb az értelmiségnél is, mert mindenki javára hasznosít minden legcsekélyebb észbeli tehetséget is, míg az önzés megbénítja vagy természetökből kivetkőzteti a legjelesebb észbeli hajlamokat is.

Comte eszmegazdagsága oly nagy, hogy ha mindent a mi eszméiben, a sok helyes mellett, komoly kétkedést költhet, megjegyzéseinkkel akarnánk kísérni, a lehető legszélsőbb tömörítés mellett is szerfölött sok tért és időt venne igénybe

a szemle, melyet eszméi fölött tartunk. A mi kérdéses bennök, az csaknem mind egy forrásra vezethető vissza, melyet már jeleztünk s ezért remélhetvén, hogy az olvasó önkényt meg fogja ezeket különböztetni a fényes történelmi igazságoktól, melyek közé vegyülnek, megállapodás nélkül végig sietünk azon, a mit a középkori fejlődésről még legjellemzőbbet .mond.

Szemügyre véve a katholicismusnak köszönhető haladást, külön az egyéni, családi és társadalmi morál szempontjából, úgy találja, hogy az, midőn az egyéni erényeket minden mások első alapjának tekintette, csak az előbbi philosophok egyhangú véleményét erősítette meg, de haladás van e részt abban, hogy míg a korábbiak azon erényeket tisztán a személyre, ennek javára való tekintetből ajánlották, a katholicismus azokat társadalmi hívatásuk szempontjából kezdte fölfogni. E fontos átalakítást a positiv philosophia folytatni fogja, valamint megerősíteni és mindinkább tökélyesíteni a keresztyén,,alázat" elvét is, kiterjesztvén a megalázkodás szükségét az értelmi fensőségre is, mert bár ez utóbbi számára rendszerében tág működési tért nyit, de másrészt értelmiségünk korlátoltságát folytonosan szemünk előtt tartja.

Erkölcsi haladást lát Comte az ó-korhoz képest, az öngyilkosság elítélésében is.

A katholicismus erkölcsi hivatottsága legteljesebben a családi morál szervezésében nyilvánúlt. A család körén belüli erkölcsi kötelezettségek érzetét felköltötte és bár az atyai tekintélyt a legünnepélyesebben szentesítette, eltörölte azon despotismust, mely az atya hatalmát a régieknél jellemzé. Javította a nők helyzetét, habár társadalmi jogaikat korlátolta is;*) de ezt azért tette, hogy egészen a családi házi életre központosítsa létöket, ez által megszilárdítva a házasság föloldathatatlanságát, s ez utóbbi tényben állott épen a javítás, melyet a nők helyzete a keresztyénség által tapasztalt, míg a rómaiaknál a házasság mindenkor fölbontható lévén, a monogam állapot nem volt teljes. A házassági kötelék állandósága nélkül életünk folytonos kísérletekben telne el s az ember azon jellemző sajátsága, mely szerint minden valóban változ

*) Így példáúl a papi functióktól még a zárdákban is megfosztotta és a királyi hatalomtól, a hol tehette, eltiltotta őket.

-

hatatlan helyzethez hozzá idomúlni képes, nem lett volna fölismerhető. A kötelezettség, hogy életét alkalmazza egy mellözhetetlen szükséghez, nem hogy ártalmas volna az ember boldogságára, hanem ellenkezőleg csupán eltűrhetőnek föltételezve azon szükséget — egyik legnélkülözhetetlenebb föltétele annak, mert megakadályozza czéljaink állhatatlanságát és a szándokainkban való habozást. Az egyének többsége sokkal inkább képes akaratától független viselet követésére, mint a követendőnek helyes megválasztására. Legfőbb erkölcsi boldogságunk oly viszonyokkal függ össze, melyeket nem lehet megválasztani, mint p. o. az atya és fiú közti.

E nézetek Comtera nézve jellemzők és tagadhatatlan, hogy van alapjok; mindamellett kétes, a gyakorlati alkalmazás szempontjából mit kelljen belőlük következtetni.

A katholicismus, a nőnek saját viseletétől is független, minden cselekvő föltétel nélküli és mindig valósított joggal ruházza föl azt, arra nézve, hogy férje társadalmi állásában, sőt az általa élvezett tekintélyben is osztozzék. Kedvezőbb helyzetet képzelni sem lehet, a szükségkép függetlenség nélküli nem számára. Az emancipatio és a két nem közti egyenlőség téveszméi ellenkeznek a polgárisodás menetével, mely ellenkezőleg a nemek közti, valamint minden egyéb különbségeket erősebben kifejleszt.

A társadalmi morál szempontjából a katholicismus a könyörületesség neve alatt gyakorolt humanitási, általános testvériségi érzet által szerencsésen módosította a régiek erélyes, de vad honszeretetét. Igaz, hogy a doctrinák természete, a belőlük eredő vallásos ellenszenv megszorították, rendesen az ugyanegy hitű népekre korlátolták az emberszeretetet. De e határokon belül a testvériség érzete erősen ki volt fejlődve a népek közt, egyrészt a közös hit által, mely annak alapja, másrészt a közös szellemi hatóság által, melynek tagjait saját nemzetiségök nem gátolta, hogy az összes keresztyénség közpolgárainak érezzék magokat.

Ezek után Comte a katholicismussal közvetlen és nélkülözhetetlen kapcsolatba hozza az európai nemzetközi viszonyok javulását, a nemzetközi jog tökélyesbülését, a háborúban is mindinkább érvényesített humanitási föltételeket s a jótékonyságot, mely adakozásokban, alapítványokban nyilvánúl.

A katholicismus tehát végrehajtotta, a középkorban, az

erkölcsi regeneratiót, oly tökéletesen, mint azon társadalmi korszak és a theologiai philosophia természete engedték; jelezte a művelet valódi természetéť s előkészítette egy állandóbb és valódibb philosophia föladatát.

A fönnebb jelzett társadalmi hivatásnak túlnyomó fontossága sokáig akadályozta a katholicismus erkölcsi sajátságainak kifejlődését, melyek nem is nyilvánúlhattak teljesen, csak utólagos következményeikben, midőn azon tisztán átmeneti rendszer politikailag már bomlásnak indúlt volt. Jellegének innen eredő félreismerése okozta, hogy gyakran, bár igazságtalanúl, vádoltatott az emberi szellem haladása iránti gyökeres ellenszenvvel. Ez csak akkor létezett s akkor is a föltételezettnél csekélyebb mértékben, midőn minden oldalról megtámadtatván, csaknem kizárólag saját föntartása gondjaival volt elfoglalva. Túlzott, Comte szerint, azon befolyás is, melyet a german invasiónak az értelmi fejlődés lassítása tekintetében szoktak tulajdonítani; e lassúbbodás ugyanis a politikai bomlást több századdal megelőzte volna. *)

Azon körülmény, hogy épen a XI. századtól kezdve, mikor a katholicismus teljes érettsége korát érte el, az értelmi fejlődés ismét gyorsabbodásnak indúlt, valamint hogy ezen fejlődés philosophiai, tudományos, aesthetikai sőt ipari tekintetben is, épen Olaszországban, a legfőbb egyházi hatóság szeme alatt történt, bizonyítja, hogy a katholicismus képes volt az emberi szellem fejlődését előmozdítani. Az előbbi századok pangását megmagyarázza, hogy a monotheistikus rendszernek kidolgozása igénybe vette a legjobb erőket, a tulajdonképeni értelmi mozgalom közvetitése csekélyebb tehetségekre hagyatván, melyek csekélyebb buzditásban is részesültek; mert a legfelsőbb tehetségek minden korszakban ön

*) Itt egy megjegyzés elkerülhetetlen. A római császárság korába esik a jogtudománynak, a körébe vágó eszmevilágnak addig páratlan s azóta fölül nem múlt fejlődése. Ezt nem tekintve pedig, az értelmi haladás legfölebb is szünetelt, de a korábbi századok által fölhalmozott értelmi kincs folyvást eleven maradt; mindvégig létezett egy osztály, mely a görög értelmi fejlődés legmagasabb fokának színvonalán tartotta magát, ha talán nem is emelte azt. A középkort azonban nem csak lassúbbodás, nem is csak szünetelés, hanem hanyatlás jellemzi, és az értelmi kincs akkor halott volt, mert emberi elmékben nem, csupán kéziratokban létezett.