bárha ezekben is épen reánk nézve különösen érdekes részletek találhatók. Ilyenek nevezetesen Bach közigazgatási újjászervezése Magyarországban s a megújított germanisatió. Ilyen a Thun- és Schmerling-féle törekvések az iskoláztatás terén, kik is hazánkat a fiatal, tanuló nemzedékben iparkodtak a németségnek meghódítani.

A történelmi tárgyalás legnagyobb része inkább a bécsi kormány- és reichsrath-körökben folyt nyelvbeli viták körűl forog. Érdekes azonban, hogy szerző az 1860-diki októberi diploma után alakúlt úgynevezett,,verstärkte Reichsrath" tárgyalásaiban három irányt ismer föl a nemzetiségi kérdésre. nézve, úgymint az államit, a nemzetit és az ethnikait. Az államit egyúttal osztrák-kormányinak nevezi.,,Ez, szerző szerint, hirdeti a nemzetiségi egyenjogúságot, tagadja a germanisáló irányzatot s a német nyelvnek nem-német tartományokba való bevitelét, valamint nem-német törzsekre való erőszakolását közigazgatási, bármely nemzeti irányt nélkülöző szükségnek állítja."

A második vagyis nemzeti iránynak fő képviselői a magyar tanácsbeliek voltak. Legjobban jellemezte szerző szerint Majláth, kimondván, hogy,,Magyarországban minden ember magyarnak tartja magát, bármely nyelvet használjon is". A harmadik, vagyis az ethnikai irány követői a nemzeti állásponttal szemben az egyes törzsek jogait akarják érvényesíteni s ez egyes törzsek nyelvének egyenjogúsítását követelik azon nemzetével, melyhez történelmi fejlődésök szerint tartoznak.

A mű történelmi része e négy szakaszban be van fejezve; az ötödik és hetedik részint irodalom-történeti, részint elméleti, és pedig: V. Elméleti fejlődés (1809-1866); VII. Legújabb elméletek (1866-1876) míg a VI. rész Törvény és gyakorlat czíme alatt az 1867-diki kiegyezési és alaptörvényekkel s a magyar nemzetiségi törvénynyel foglalkozik, valamint az állam, ország és nép nyelvei fogalmát tárgyalja és viszonyaikat fejtegeti; az utolsó vagyis VIII. rész pedig Eredmények és végelmélkedések czímén az elmondottakat összefoglalja. Az elméleti első (V.) részben szerző a nemzetiség fogalmát ismerteti meg az e kérdéssel foglalkozott legkiválóbb írók szerint. Fichtén kezdve Mancini, Stahl, Bluntschli, Mohl, Rüdiger stb. nézeteit ismertetve s bírálva. E részben foglal

kozik szerző b. Eötvössel is, kinek íratait úttörőknek nevezi. Szerző íme méltatását annál többre becsülhetjük, ha megtudjuk, hogy rosszalja Fichte elméletét, ki a nemzetiség két főismertető jeléül az egyforma leszármazást és egyforma nyelvet állítja. Igaz, hogy Fichte eme két ismertető jelét csakis a német nemzetre alkalmazza s bárha a német nemzet épen Fichte nemzetiségi értelmezését fogadta el, ez levén a szikra, melytől a németek nemzeti lelkesültsége föllángolt, szerző mégis a tényleges és történelmi igazság arczúlcsapásának mondja, hogy Fichténél a német nemzetiség nem valami idővel lettnek, hanem valami, a leszármazás és nyelv egyformasága által örök időtől fogva létezőnek, sőt épen eredetileg teremtettnek van bemutatva. ,,Ezzel azonban, úgymond szerző, egyéb sem történt, mint hogy egy nemzet szembeötlő szellemi összetartozóságának két legfelületesebb magyarázó okait ez összetartozóság valódi, történelmi, öröktől fogva ható okainak állították. A tévedés nyilvánvaló. Pedig e tévedés s az állítólagos két ismertető jelhez való ragaszkodás volt a legújabb időkig a fő akadály, hogy a nemzetiség fogalmának helyes és világos fölismeréséhez el nem juthattunk.“ Az éles megkülönböztetést állam és nemzet között elismeri ugyan szerző Fichtében, de a nemzet és nép közötti különbségnek nála még nyomát sem találja.

Teljesen igazat ád azonban szerző Eötvösnek abban, hogy ez, 1851-ben megjelent Uralkodó Eszméiben a nemzetiségi eszméről szóló fejezetet azzal vezeti be:,,Azon irányok közül, melyeket Európa népei napjainkban követnek, egynek sem adhatjuk oly nehezen helyes értelmezését, mint annak, mely korunk nemzetiségi törekvéseiben nyilatkozik." ,,Igen helyesek, mond szerző, a nemzetiség fogalmának korábbi kifejtésére nézve és éleselméjüleg annak jövendőbeli fejlődését sejtetik Eötvös következő szavai:,,Ehhez képest, úgy látszik, hogy a nemzetiség fogalma, mely előbb az állam, vagy a vallás közösségétől volt föltételezve, most a közös nyelv eszméjével azonos. De csalódunk." És hogy Eötvös a nyelvet nem tartja a nemzetiséget meghatározó vagy fölismertető jelnek, ez szerző szerint azon nagy lépés, melyet e fogalom fejlődése Eötvös által tett, bárha e lépést a német közjogi irodalom egyelőre egészen figyelmen kívül hagyta. A fogalom positiv meghatározásában ugyan Eötvös akkor még

bizonytalan és ingadozó volt; de azért máris rámutat Gumplovicz, hogy „,,ugyanazon szellemes magyar államférfiú tizenöt évvel később a nemzetiség fogalmát, melynek, midőn a közös nyelv ismertető jelétől megszabadítá, nemcsak negativ szolgálatot tett, positive is sokkal világosabban és helyesebben formulázta".

Erre itt azonnal rátérhetünk. A VII. fejezetben ugyanis Gumplovicz a statistikának a nemzetiséghez való viszonyával foglalkozik és Böckh, Fischer, Glatter és Keleti véleményeit ismertetvén, ez utóbbitól ismét áttér Eötvöshez, kinek definitióját*) Keleti az igazsághoz legközelebb járónak állítja. Azután idézi ennek is értelmezését **) és mondja, hogy ,,a nemzetiségi fogalom fejlesztésére nézve a statistikusok kutatásai azon nagy értékkel bírnak, hogy valamennyi korábbi definitiót és minden hamis ismertető jelöket egyszer mindenkorra mellőzik és ki nem elégítő voltukat egyetértőleg kimutatják. Kiválóan pedig Eötvös fogalmának Keleti által adott részletesebb kifejtése szerint lehetetlen immár a nemzetiségben egyebet látni szellemi momentumnál, mely minden egyéb, korábban a nemzetiség ismertető jeléül tekintett külső s physikai mozzanatoktól, sőt még a nyelvtől is függetlenül fejlődik egyénekben és nemzedékekben".

Szerző nagyon megtiszteli hazánk fiát, midőn végül azt mondja: „A közjog és a philosophiai államtudomány a nemzetiségnek Keleti által adott definitiójától nem vonhatják meg elismerésöket és félre nem ismerhetik annak jelentőségét."

Mindamellett úgy látszik nekünk, hogy a tisztelt szerző téved abban, mit Keleti egy korábbi állítására jegyzet alakjában mond. Keleti ugyanis a kérdés tanúlmányozása közben

*) B. Eötvös J. A nemzetiségi kérdés; Pest, 1865. „A nemzetiség nem egyéb, mint azon összetartozásnak tudata, mely nagyszámú emberek között multjok emlékei, jelen helyzetök s mi ezekből foly, érdekeik és érzelmeik közössége által támad. . . .“

**) Keleti. Hazánk és Népe, Pest, 1871. ,,A nemzetiség semmi egyéb benső érzelemnél, hasonló a valláshoz, rokon a hazaszeretettel, melyet mindenki ápol kebelében, de mint barát, szabadon is választhat; érzelem, melyre a föntebb fölsorolt körülmények: a hovatartozóság, a leszármazás, a fajjelleg s összes járulékai befolyást gyakorolnak, mely, mint a tényleges vallás hitágazataiban és szertartásaiban nyilatkozni iparkodik s a nyilatkozásra a nyelvet használja."

azt állítja:,,Az országhoz tartozás megállapítja a politikai nemzetiséget, minőt — határozottan kijelölt álláspontunkhoz ragaszkodva, mely itt a francziával összeesik, csakugyan csak egyet ismerhetünk el országunkra nézve, s ez a magyar."

Erre Gumplovicz megjegyzi:,,Keleti nem veszi tekintetbe, hogy a francziák, mint régi cultur-nemzet, melynek évezredig tartó nehéz munkában sikerült, hogy különböző ethnikai alkatrészeit egyforma nemzeti tömeggé olvaszsza, az említett álláspontra sokkal inkább jogósúltak, mint a magyarok, kik igaz, ugyanazon czél felé törekednek, de melynek elérése minden emberi számításon kívül fekszik.“

Az utolsó pont, fájdalom, igaz. De nekünk úgy látszik, most meg szerző téveszti szem elől, hogy Magyarország is már ezredévés létnek örvend Európában, hogy előbb századokon keresztül egyenjogúan állott a leghaladottabb culturnemzetek sorában, hogy a nemzetiségi indifferentismus idején mint szerző a középkort jellemzi - keveset és soha sem drastikus eszközöket alkalmazva, tett ugyan az idegen néptörzsek amalgamalására, de hogy ma is tanúsított assimiláló képessége, valamint el nem tagadható culturmunkája által soha és sehogy el nem játszta jogát mint államalkotó és uralkodó nemzetiség.

Szerző, mint láttuk, a nemzetiségi kérdés történelmi fejlődésének ismertetésén kívül, a nemzetiségi fogalom és értelmezése bírálatával is foglalkozik. Bírálata mindenütt méltányos, de azért éles is, általában pedig szabatos. A 300 lapon túl terjedő, tömött tartalmú mű minden részletével nem ismertethetjük meg ugyan az olvasót, mégis szükséges, hogy még futó pillantást vessünk az utolsó fejezetre, hogy Gumplovicz saját positiv nézetével is megismerkedjünk.

Végig futva a történelem tanúságain egy jelenséget talál szerző:,,Folyton növekvő szellemi közösséget az eredetileg különböző, idegenszerű társadalmi elemekben. . . . E szellemi közösség ébredező öntudata az összetartozásnak kelti érzelmét, mely mint minden más az embereket közelebb hozó érzelme a társadalmi összetartozásnak már önmagában is emelően és nemesítően hat. Ez érzelmet nemzetiségi érzésnek nevezzük, mely is azon ritka tulajdonsággal bír, hogy mint a bűvésztükör, a történelem összes keserű igazságait a

költészet csillogó színeiben tükrözteti vissza s az embert a rideg valóságért gyakran csodaszerű költészettel kárpotolja."

A nemzetiségi eszme keletkezésének külső okát - szerző szerint Németországban a franczia invasio s az idegen uralom, Lengyelországban ennek fölosztása s az orosz elnyomás adta.

Innentől fogva nőtt és nyilvánúlt ez eszme nagyszerű történelmi tényekben; de mint minden nagy és nemes könynyen a nevetségesbe is átcsap és ad absurdum vezettetik: így lön a nemzetiségi eszmével is.,,Kezdetleges néptörzsek, mond szerző, melyek az államalapításhoz még el sem jutottak... melyeknél szellemi közösségről még alig lehet szó, mert nálok mindössze is csak anthropologiai és ethnikai közösség létezhetik; törzsek, a melyeknek még sohasem sikerült, hogy idegen népelemet assimiláljanak; melyek az állami erő eme tűzprobáját még soha ki nem állották: mindezek nemzetiségekké fuvódtak föl s oly jogokat követeltek magoknak, melyeket a nagy történelmi nemzetiségek nehéz és százados teremtő történelmi munka által érdemeltek ki és szereztek meg."

Érdekes, hogy szerző műve végén újra visszatér Eötvös éleselméjű kifejtésére, hogy a közös leszármazás és nyelv a nemzetiség fogalmának meghatározásába föl nem veendők, míg azt a maga részéről így formulázza: ,,A nemzetiség s ez a dolog veleje, leginkább közös állami lét (Staatswesen) által előidézett és fejlesztett culturai és szellemi érdekközösség, melynek nem mindig és szükségszerűen kell közös nyelvben nyilvánúlnia."

Korábban fejtegetvén már szerző a közös culturtörekvések és közös gazdasági érdekek miként hatnak fejlesztően a társadalmi és így a nemzetiségi összetartozásnak is érzetére, föntebbi értelmezéséhez azon igen érdekes észrevételt csatolja, hogy,,a nemzetiségnek eme szellemi minőségéből önként foly, hogy az, szigorúan véve, csak a nemzet művelt részének lehet közös java". Nagyon helyesen mondja szerző, bár ellenkezzék is az úgynevezett demokratiával, hogy,,maiglan minden népben, minden nemzetben el kell választani a műveletlen tömeget az intelligentiától. Mihelyt culturközösségről szólunk, természetesen csak azokra gondolhatunk, kik egyáltalán