Oldalképek
PDF
ePub

Honnan tanúlja el a nyelvtudomány mit tartson az accentusról, melyet nem állapíthatni meg az élő nyelv megfigyelése nélkül, — hogy állapítja meg a szórend törvényét, a mondat nyomatékának módozatait nem ismerve, vagy a ragok használását, a synonymek különbségét, a komoly és tréfás, a pórias és műveltebb, a vidéki és közdivatú, az avúlt és közkeletű szók törvényeit, - kivált ma, midőn a jelentés tana oly fontossá lett, hogy az összehasonlító nyelvészet s a hitelét már-már elvesztetendő szóelemzéstan zavaraiban egyedül lehet útbaigazító.

Nem akarom állítni, de aligha úgy nincs, hogy Békési nem tartja a „nyelvtudás“-t (már az ő fölfogása szerint valót) a „nyelvtudomány“-hoz szükségesnek. Hát hiszen igaz, hogy Zeuk nem tudna celta nyelven (vagy nyelveken), Curtius görögül, Benfey vagy Müller M. ó-ind nyelven, Pott czigányúl és Steinthal mandsú-néger nyelven beszélni, írni stb. Pedig ama nyelvek „nyelvtudományát“ megírták. De talán van különbség a közt, ha valaki valamely nyelv tudományát általában, a fötulajdonok és törvények ismeréséért, érdeklődő tudományos világ számára írja, s a közt, ha valamely nemzetnek élő nyelvét, annak élő nyelvén fejtegeti. És nem nagyából, hanem valódi mélységgel, részletességgel írja meg tudományát. Utóbbi esetben nem tarthatni előnynek, ha az író tanúsítja, hogy ama „nyelvtudás“ híjával van. Ez pedig Békési furcsa nézete szerint mindig így történnék, valamint történt is. Mert tapasztalásból tudjuk, hogy félszázadig vagy 20—30 évig köztünk velünk élt embernek, úgy nevezett nyelvtudósoknak sincs érzékök sok oly csekélységhez, miben a nyelv jellemének alapja van, – sok oly nevezetes tüneményhez, mely a tudomány törvényeire nézve is szabályozó. Nem örömest hozok föl példákat, mert gyűlöletesek. De mégis meg. említem, hogy egy derék nyelvtudósunk a „nyelvtudomány“ kedveért, mely ha korlátozott és nem segíttetik a „nyelvtudás"-tól, hajlandó lesz túlzott analogistává válni, így szeretett írni: ,,tegygyünk vagy teggyünk, veggyünk stb. mert van higygyünk — leírva: higyünk; majd a monnó szót kívánta életre hívni, -s bizony ma is nem kevés vétséget ejt írásaiban a nyelvtörvények ellen, a „nyelvtudás“ hiányossága miatt. Másiknál egy lapon találjuk (Finn nyelvtan 89-ik lap) „conjunctióknak szolgálnak" „szolgálnak olyanok szerkesztésére“

„pél

mind egy

És

[ocr errors]

dák némely conjunctiók használatáról

,,rossz ked vben vagy" - „,békét kap— „minthogy ugyanis“ lapon! így bizony, legalább gyakorlatban hiányosnak kell mondanunk „nyelvtudomány“-okat és azt mit egy jeles franczia nyelvész mond: „les grammairiens écrivent mal, et l'exemple de leur mauvais style a infirmé l'autorité de leur préceptes“. De azt meg kell az érdemes embereknek adnunk, hogy soha sem mondták s hiszen ma sem mondanák, hogy „grammatikai ismeretök“ vagy „nyelvtudományok" cseké. lyebb volna, ha a nyelvet anyatejjel szítták volna be. Söt inkább legnagyobb nyelvtudósunk, a mint egyfelől erélyesen és biztosan (vajha sikeresen is !) szólott a magyar szótár-írás és nyelvtan ügyéhez, szerényen pedig és kevéssé az életkérdéshez, a nyelvújításhoz : ép oly hangosan kiáltotta, hogy a magyar és rokon nyelvek tanúlmánya első sorban magyarok föl. adata s ép oly szívesen ösztönözte a nyelvtudomány alapos művelésére Fábiánt, Torkost és másokat, mint némely idegen származásút.

Sokszor volt mondya, hogy nem az a nyelv, a mi a szótárakban és nyelvtanokban foglaltatik; valamint nem az a növény-világ, mely a növénykertben található. S pedig a kettő közt különbség van; mert a növénykertben és házban lehet s van is élet; a szótárakban és nyelvtanokban pedig semmi vagy igen szűk körű. A növényélet változatait és jelenségeit. csak a természetben élő, szemlélgetni szerető és erre korán kifejlett és hivatott egyén észlelheti s jegyezheti föl sikeresen. A nyelvnek is – mely egy nagy nyelvész és bölcselő szerint nem lett dolog vagy tény, hanem erély (energia), hozzá teszem : nem a physis mechanismusának, hanem a psyche szabad működésének műve -- perczenként származó és enyésző alakjait s tüneményeit, illó és enyésző tulajdonait, melyeket Homérus (Odisseus III. 231.) szállongó téli hópelyhekhez hasonlít, inkább az ezekhez ,onnan hazúl“ sejtő foghatja föl, ítélheti meg, gyűjtheti össze és rendezheti.

Úgy látszik a „nyelvtudó“ magyart tévedésektől félti Békési ; vagyis azt teszi föl, hogy az anyatejjel beszívott nyelvszeretet, a lelkesedés csábítása által, hínárba jut. Hiszem, Fogarasi és Czuczor forog elötte — ha ugyan meggondolta a mit mondott. Ezek bizony megtévedtek, mint más nemzet nyelvészei közül is akarhányan. De ezek ellenében Révaira, Bndapesti Szemle. Huszadik kötet 1879.

28

Gyarmatira s másokra mutathatunk. Megtévedtek, mert nem tanúltak úgy és annyit, a hogy és mennyit kellett volna; de nem az anyatej miatt. Mert nem is hihetni, hogy minden magyar „megrészegedjék az anyja tejétől“

mint a nép közmondása a született bárgyúkról mondja; -- hogy minden magyart megcsaljon nyelve szeretete, kedve, lelkesedése; csak úgy nem hiszem ezt, mint azt, hogy minden természetbúvár, ki a mérhetetlenek vizsgálásával foglalkozik, okvetlenül spiritistává legyen, vagy a spiritismushoz hajóljon, mint legújabb adatok, épen németek közül is nem egyről tanúsítják. Az igaz lelkesedés és kedv inkább türelmet okoz, akaratot edz és alkotni segít. Más a szenvedély, más a lelkesség; más a betegség láza, más az egészség életereje és elevensége.

Azt hiszem eléggé devalváltam Békési szavait – talán érdemén túl is foglalkoztam velök. Azt hiszem újra mondhatom neki : hagyd alább jó szász! És mondhatnám, ha módom volna benne, magyar nyelvtanulóknak: Fiaim ! ti csak tanúljatok! És ha mindent megtenni igyekeztek és tudtok, a mit amazok megtettek, czélhoz értek, - sőt ha kedvetek van hozzá, megállhattok a tudomány vásárában is, — ha még oly nagy lesz is az árúkínálat, a zaj, a tolongás és az árúsok versengése!

IRENOPOEUS.

ÉRTESITŐ.

Das Recht der Nationalitäten und Sprachen in OesterreichUngarn, von Dr. Ludwig Gumplovicz, Docent des Staatsrechts

an der k. k. Universität in Graz. Innsbruck 1879.

„A nemzetiségi mozgalom, mely Ausztriában a lázro. ham jellegével három évtized óta tart, még korántsem ért véget." E szavakkal kezdi meg Gumplovicz fennidézett művének előszavát. Elmondván ezután, mily „veszélyes és háladatlan oly térre lépni, melyet még mai nap is szenvedélyes párt-áramlatok ásnak alá“, szerinte meg sem szabad a közjog tanárának ily nehézségektől visszariadnia. „Örülhet, úgymond, ha a politikai küzdelmektől legalább egy negyedszázadot elválaszthat a közvetlen jelennek harczától, hogy

azt tudományosan s a mennyire lehet, tárgyilag analyzálhassa."

Osztrák író, ki ma foglalkozik a nemzetiségi kérdés fejtegetésével, lehetetlen, hogy élő szemtanúja ne lett volna az utóbbi évtizedek ebbeli küzdelmeinek. Ugyancsak mint osztráknak pártállást is kellett e küzdelemben foglalnia, hiszen a küzdő nemzetiségek valamelyikéhez csak kell tartozni. Ha mindamellett tárgyilagos marad, azt okvetlen első rendű érdemül tudhatjuk be az írónak. Gumplovicz pedig ilyennek bizonyúl egész művén át; érdeme még fokozódik az által, hogy németül írván, elismeri a magyaroknak, el a szlávoknak is jogait a nélkül, hogy a léha humanismus czége alatt, bármely kisebb törzsnek a józan nemzetiségi törekvéseken túlterjeszkedő egyenjogosultsági aspiratióit szintén helyeselné.

Nála az állam a fő; ezen belül él a nemzet s e nemzet érdekében kell az államnak is teljes hatalmát kifejteni; állami ügyekben csak egy nyelvvel élhet, még ha ez némely kisebb nemzetiség rovására történnek is; mert nemzetiségi teljes egyenjogúság nem képzelhető, hanemha az állam fölbomlásával.

Már a bevezetésben igen jól jellemzi szerző a középkor nemzetiségi és nyelvi indifferentismusát és helyesen magyarázza az egyház és a nemesség nagyobb s mélyrehatóbb befolyásából. Valamint a keresztyén világ egységének tudata nemzetiségi ellentéteknek még gondolatát sem engedte megfogamzani, ép úgy a nemesség is csakhamar elhajlott saját országa nyelvétől a magasabb társaság oly nyelvéhez, melyen más országok nemességével könnyebben értekezhetett, egyúttal inkább megkülönböztetheté magát a köznéptől. Míg az ily kiválóbb, általánosabb és műveltebb nyelv a latin volt, papşág és nemesség, de általában a művelt osztályok ezen beszéltek. Mikor késöbb a franczia nyelv lépett amannak helyébe a magasabb társaságban és diplomatiában, ismét ezt használták Európa szerte, saját nemzetök nyelvének rovására. Csak midőn a nemesség hatalma csorbúlni, az egyházé csökkenni kezdett s a nép nyert mind nagyobb befolyást a községi, tartományi és állami ügyekre, csak akkor merült föl a nyelvi kérdés tisztázásának is szüksége, ezzel együtt azonban a nemzetiségi kérdés is, nyomában pedig a nemzetiségi harcz. Gumplovicz műve, az említett bevezetésen kívül, nyolcz

részből áll. Az első négy rész.czíme: 1. A felvilágosult absolutismus (a XVIII. század közepétől a XIX. század közepéig); II. A forradalmi év (1848 márcziusától, 1849 márcziusáig); III. A reactió évtizede (1849—1859); IV. Ausztria újjá alkotása (1860-1867). Mind a négy részben az említett korszak és évek jól és világosan írt politikai történelme foglaltatik, természetesen fötekintettel a nyelvi és nemzetiségi küzdelmekre.

Szerző helyesen jellemzi például II. József germanizáló kísérleteit Magyarországban s méltányolja társadalmi és haladási törekvéseit a nélkül, hogy politikai és nemzetiségi jogo. súltságukat is elismerné, elmondván II. József ebbeli rendeleteinek visszavonását is. Egész tárgyilag elismeri, hogy a magyaroknak a germanizáló törekvések fölötti ime győzedelmétől fogva kezdődik az ország nem magyar törzseinek oppositiója a magyarság ellen, és nyíltan bevallja, hogy e mozgalmakat Bécsből támogatták és szították. Élénken ecseteli szerző az illyr Gaj fondorlatait és a pozsonyi, 1810-diki országgyűlésen kifejtett támadásait. „A magyar nép sziget a szláv oczeánban, így idézi szerző Gaj szavait, melyekkel ez az öt rendreutasító Deáknak válaszolt, nem én teremtettem ez oczeánt, sem föl nem kavartam habjait; de ti vigyázzatok, nehogy fejetek fölött összecsapjanak e habok és titeket elnyel. jenek.“ „Ez intés folytatja Gumplovicz nem hangzott el siket fülek mellett. A magyarok elővigyázók lettek s ez időtől kezdve kettős serénységgel és a kétségbeesés erélyével munkálkodtak a nem-magyar törzsek fölötti uralmok megerősítésén. A barcz nehéz volt, vér is folyt patakokban – de három évtized múlva ugyanazon Deák, kihez Gaj ama végzetszerű szavakat intézte volt, áttekintheté a győzelem gyümölcseit, messze visszaszorítva látván az „oczeán" hullámait és biztos partvéddel ellátva a magyarság erős szigetét. E harminczéves nyelv- és nemzetiségi küzdelem túlgazdag volt a sors különböző esélyeiben, a győzelem serpenyője föl-le ingott s gyakran úgy látszott, mintha Gaj jövendölése megvalósulni készülne -- oly síri csöndben hevert a magyarság. Végre azonban mégis fölocsúdott, döntő győzelmet nyert és megkoronázta a fáradsággal alkotott művet az 1868-diki nemzetiségi törvénynyel.“

E néhány kis idézetből is megítélhető szerző tárgyilagossága. A többi három rész bővebb ismertetését mellőzzük,

« ElőzőTovább »