tot csakhamar tolvaj- és rabló-népség árasztotta el, s e csöcselék még a kormány védelme alatt állott, mert ez a boereket az önvédelem jogától is megfosztotta, maga pedig nem volt elég erős, hogy a személy- és vagyon-biztosságot kellően megőrizze.

Ezt a rendszabályt tekinthetjük körülbelül minden további bonyodalom magvának. Ez által az angolok egy részről ellenségeikké tették a boereket, a kiknek legéletbevágóbb érdekeit sértették meg, s más részről fölélesztették a benszülött vadak merészségét, mit később gyakran volt okuk megbánni.

E politikát a missionariusoknak tulajdonítják, a kik ez időben nagy befolyásra jutottak az angol kormánykörökben, s a philantropia és humanismus nevében követelték e rendszabályokat. A boerektől és velök rokonszenvezőktől azonban nem vehetjük rossz néven, ha e humanismust csupán ál-humanismusnak; e philantropiát képmutatásnak nevezték és nevezik.

Mindenesetre érdekes tanúlmányra nyújtana anyagot azon kérdés, vajon a boerek durvább szokásaikkal s rabszol gatartásukkal nem kíméletesebben honosították volna-e meg a vad népek között a civilisatiót, a rend- és munka szeretetét, mint az angolok, kik a rabszolgaság eltörlésével egyúttal magokat a vad népeket is eltörlik e föld színéről? Érdekes tanúlmányúl szolgálhatna annak eldöntése is, hogy mennyiben volt a rabszolgaság e hirtelen eltörlése őszintén az emberiség érdekében tett intézkedés vagy mennyiben volt csupán a boerek ellen hozott rendszabály? Ha ez utóbbi akart lenni, úgy pillanatnyilag sikeres volt, mert a boerek fölháborodva az eljáráson, az 1837-1839. években elhagyták eddigi lakhelyeiket s a gyarmat akkori határain túl a vadonban új hazát kerestek. Ezen azóta kényszerülve többször ismételt — vándorlásaikat, mint válságos történelmi eseményeket,,trekken“ néven emlegetik s nevezik ma is. Egy részök az Orange folyó éjszaki részétől a Sárkány-hegyeken áthatolva, s a benszülötteket mindenütt véres küzdelmek után legyőzve, a tengerpartig hatolt, hol Natal köztársaságot alapították. Angolország azonban ez esetben épen nem respectálta a népek ön elhatározási jogát, a melyet különben, a hol érdekeivel nem ellenkezik, oly nagyon szeret hangoztatni; a boereket, ezeknek akarata és joga ellenére, mindig és mindenütt saját alattvalói

nak tekintette; nem akarta elismerni azt, hogy ők a birodalom határait elhagyva, ennek kötelékei alól is kimenekültek ; lépésről lépésre követte őket s egyszerűen elfoglalta tőlük és velök együtt Natalt is, angol gyarmatnak nyilvánítván.

A boerek nagy része erre ez új hazáját is ismét elhagyta, s visszavándorolván a Sárkány-hegységen, az Orange folyó mentén ütött tanyát. Az angolok azonban ezt a vidéket is magokénak mondták s fegyveres erővel foglalták el. A boerek a döntő ütközetben megveretvén, újra elvándoroltak éjszak felé s a Vaal folyón túl új telepet alkottak Transvaal néven. Ezt a kis államot később délafrikai köztársaságnak is nevezték.

Ezalatt azonban más részről is érezni kezdték az angolok eljárásuk hézagosságát. A vad benszülöttek dédelgetése a boerekkel szemben meghozta gyümölcseit, s különösen a kafferek vérszemet kapva, mindig több és több alkalmatlanságot okoztak az angol kormányzatnak, mely egymagában nem volt elég erős e vad törzsek pusztító támadásait ellensúlyozni. Hogy a kizaklatott boerek helyét betöltsék, 1849-ben azon eszmével foglalkoztak, hogy e gyarmatot fegyencz-gyarmattá alakítsák. E terv azonban a már ott lakó gyarmatosok erélyes ellenszegülésén meghiusúlt. Az 1850-1853-ik években tarthatatlanná vált a két felé megfeszített erőt igénylő helyzet. A hottentottok és kafferek valóságos pusztító hadjáratokat vittek véghez, melyeket ellensúlyozni annál kevesebb ereje volt az angol kormányzatnak, minthogy a lakosság túlnyomó része, mely a boerek maradványaiból áll, az angol kormányzattal ellenséges viszonyban levén, nemcsak erélyes ellentállást nem fejtett ki, hanem bizonyos mértékig örömet érzett az angol csapatok minden veresége fölött.

Ekkor kénytelenek voltak az angolok megszüntetni a boerek folytonos üldözését. Eloldázhatatlan szükséggé vált, hogy a boerekkel folytatott viszálkodás legalább egy időre félbeszakíttassék, s czélszerűnek mutatkozott, hogy az éjszak felé tartózkodó boerekből az angol kormányzat természetes védfalat teremtsen a benszülöttek ellenében. Angolország ennélfogva kétes nagylelkűséggel lemondott az Orange-vidék fölötti souverainitásáról s elismerte Orange és Transvaal tartományok, illetőleg köztársaságok függetlenségét. Ugyanakkor nyerte a gyarmat azon alkotmányt is, a melylyel maig bír.

Mindazonáltal a terjeszkedési vágy ezentúl sem szűnt meg, s a pillanatnyi veszély elmúltával újult erélylyel érvényesült. A benszülött népekkel szemben az önvédelem és a civilisatió szolgált ürügyűl, mindig nagyobb területek elfoglalására, s a két paraszt-köztársaság belügyeibe is volt mindig alkalom és ok beavatkozni. Kétségtelen egyébiránt, hogy az utóbbiaknak államszervezeti és önvédelmi képtelensége keresetlenül is elég alkalmat nyújtott a beavatkozásra. A köztársaságok a fennálló ellenszenv daczára gyakran voltak kénytelenek a benszülöttek ellenében az angolok segélyét kikérni; de rendesen megkeserűlték a nyújtott segélyt, mert az angolok a boerek szerződéseit mindig úgy magyarázták, a mint saját érdeköknek leginkább megfelelt, s nem egy igazságtalan, söt erőszakos tény által tették nevöket mindinkább gyűlöletessé a boerek előtt. Legszembeszökőbb tettök volt e nemben a gyémántföldek annexiója a Vaal folyó mentén, mely területet 1871-ben egyszerűen britt birtoknak jelentett ki az angol kormányzat, ámbár az addig tagadhatatlanúl az Orange köztársaság birtoka volt. E hatalmaskodás igen nagy elkeseredést idézett elő, a melyet félig-meddig, némi pénzbeli kárpótlással igyekeztek az angolok ellensúlyozni. Egyúttal gondoskodtak azonban, hogy az elkeseredés új tápot nyerjen s a másik boer telepet Transvaalt, melyet a kafferekkel folytatott hoszszas küzdelem nagyon megviselt, egyszerűen elfoglalták s bekebelezték.

Valószínű, hogy az Orange köztársaságot, a melyet már minden oldalról angol birtok környez, rövid idő múlva hasonló sors fogja érni.

Az angolok ezen rohamos, méltánytalan és erőszakos terjeszkedése azt eredményezte, hogy ott nem csak számtalan oly nagy horderejű kérdés vár megoldásra, a melynek a gyarmat életképessége és ereje érdekében már régen megoldatnia kellett volna, hanem ezenfelül az ellenségek száma is szaporodik s a külső ellenségnél még veszedelmesebb belső ellenség is mindinkább félelmessé válik. A boerek elkeseredése nem angol írók szerint oly nagy, hogy nem volna meglepő, ha a boerek közös ellenségül többé nem a fekete benszülötteket, hanem az angolokat tekintenék, s ez utóbbiak ellen szövetkeznének a vad népfajokkal.

Hozzájárul e veszélyhez, hogy a kaffereken kívül éjszak

Így

ról mindig új és új vad csapatok nyomúlnak dél felé. Transvaal határán a matabele törzs tesz már betöréseket, a kiket ép oly vakmerő és bátor harczosoknak mondanak, mint a zulukat. Kétségtelen, hogy az angol hatalom ezúttal le fogja győzni a kaffereket; de aligha ez lesz utolsó küzdelme. A benszülöttek veszedelmesen növekszenek hatalomban és számban; s a boerek most jobban el vannak keseredve az angol kormányzat ellen, mint 70 évvel ezelőtt.

A benszülöttek közül legveszedelmesebb ellenségek a kafferek, más néven az ,,A-bautu" népfaj. Nevöket régibb tartózkodási helyökön, Afrika éjszakibb részén nyerhették, hol a mohammedánok nagyobb számmal vannak s e vad, pogány népet az arab,,Kafir hitetlen névvel ruházták föl. E néven egy egész népcsoportot ismerünk, mely Afrika keleti tengerpartján tartózkodik a Jóremény fokától föl az egyenlítőig. A kafferek főbb törzsei vagy népfajai: Ama-Xosa; AmaZulu; Be-Chuana v. Betsuana; Ova-Hesero. A két első annyi, mint Xosa népe, Zulu népe.

Éjszakról délfelé szoríttatván, a hottentottokkal és buschmanekkel jöttek összeütközésbe s ezeknél sötétebb színűek. A Xosa és Zulu férfi átlag 171 m magasságú. Lapos orruk, széles szájuk és duzzadt ajakuk egészen sajátságos jelleget adnak nekik. Nyúlánk, de csontos, ruganyos termetűek. Csontjaik képződése és alakzata — mint Fritsch mondja

úgy aránylik az európai emberéhez, mint a vad állaté ugyanazon fajú szelíd, házi állatéhoz. A kaffer törzsek valamennyien nomad-életet élnek s kiváló előszeretettel foglalkoznak a marha-tenyésztéssel. A földmívelést kevesebbre becsülik, s asszonyaikra bízzák. Jellemökre nézve nagyon eltérők a nézetek. Sokan gyáváknak, alattomosoknak rajzolják őket, s különösen Fritsch azt állítja rólok, hogy e faj csupán az ellenségen észrevett félelem után kap bátorságot s akkor azután vadsága határt nem ismer. Szerinte a kaffer kegyetlenség és vérengzés tekintetében messze túlszárnyalja az amerikai vadakat, a kik viszont nemesebb tulajdonságokban és bátorságban messze magok mögött hagyják a kaffert. Nem szabad azonban felejtenünk, hogy Fritsch mindig a boerek érdekében szól; a rabszolgaság eltörlését sehogy sem akarja indokoltnak elismerni, s az angolok intézkedéseit az által is hátrányosabb színben igyekszik előtűntetni, hogy az általok a boerek elle

nében bizonyos mértékig védelembe vett benszülötteket a lehető legkedvezőtlenebb színben tünteti elő.

Mások azonban, és mondhatjuk talán a többség, más képet nyújtanak a kafferekről. Bátor, edzett, erélyes és vakmerő, bár ezzel kapcsolatosan kegyetlen népfajnak mondják, mely mértékletessége és némi igazságszeretete által előnyösen múlja felül a néger fajokat. Hogy szellemi képességeik nem állanak a legalcsonyabb fokon, tanúsítja az is, miszerint már e század elején, különösen Chaka fejedelmök alatt igen jó hadi szervezetet voltak képesek létesíteni, a melyet azóta sem hanyagoltak el.

Öltözetök nem sokban különbözik a mi czigányainkétól. Gyermekkorukban meztelenül járnak; később a férfiak egy állatbundából improvisált kötényt, s a nők egy czifrán befestett állatbőrből készült, alig térdig érő szoknya-félét viselnek. A nap heve ellen egész testöket zsírral dörzsölik be. Az ifjukor elérésénél körülmetélik a fiúkat s gyakran a leányokat is. Házasság alkalmával lenyírják hajokat és pedig a férfiakét tonsura alakjában, úgy hogy csupán egy vékony koszorú-alakú hajkeret marad, melyet még szénporral szoktak feketébbre festeni; a nőknél pedig ellenkezően egy kontyot hagynak meg, a melyet vöröses agyagfölddel szoktak kenni. Ékszereik a többi vad népekéhez hasonlóan kagylókból, marha-szőrből, csontokból, gyökerekből, fogakból, madártollakból stb. állanak; sajátságos szokása azonban a kaffer férfiaknak, hogy fülbevaló gyanánt rendesen saját burnót-szelenczéiket hordják, melyeket üres nád-darabokból készítenek. A burnótot magát kis elefántcsont kanálkák segélyével teszik orraikba. A burnóton kívül azonban a dohányt is szenvedélyesen szeretik. Élelmök rendesen gabonából és gyümölcsből áll, de egy étkezésnél sem hiányzik a kaffer-rozsból készült sör, melyet nagy, égett agyagból készült kancsókból bőven isznak. Húst ritkán, disznóhúst pedig soha sem esznek.

Családi életök a többnejűségre van alapítva; minden kaffer annyi feleséget vesz, a hányat venni képes. A fiatal ember azonban a házasságra engedélyt csupán a főnöktől nyerhet. E főnök saját törzsében korlátlan úr.

Vallásukról még nem bírunk teljesen megbízható adatokkal s kétséges vajon a kaffer egyáltalán föl tudja-e fogni a Mindenható és örök lény eszméjét. A rossz emberek lelke