Oldalképek
PDF

– Feleségem beteg, – kezdé – ágyban fekszik; orvos után küldtem. – Mi baja van ? – Meg nem foghatom. Tegnap este el akart menni a kertbe és egyszerre visszajött magánkívül, egészen megijedve. A szobaleány utánam fut. Oda megyek, kérdezem őt: mi bajod? ő nem felelt semmit és mindjárt lefeküdt; éjjel félre beszélt. Isten tudja, mit beszélt össze, magát is emlegette. A szobaleány csodálatos dolgot mondott nekem el: Vérácskámnak a kertben boldogúlt anyja jelent volna meg, úgy tetszett, mintha tárt karral elébe menne. Képzelheted, hogy mit éreztem e szavakra. – Ez természetesen bolondság, – folytatta Prijimkov – de mindamellett meg kell vallanom, hogy nőmmel e tekintetben rendkívüli dolgok történtek már. - – Es mondja csak, Nikolajevna Véra nagyon beteg? – Igenis, beteg: éjjel rosszúl volt; most elájúlt. – Az orvos mit mondott? – Az orvos azt mondta, hogy a betegség még nem mutat határozott jelleget....

Márczius 12-én.

Nem vagyok képes úgy folytatni, a mint kezdtem, kedves barátom : nagyon megvisel és sebeimet nagyon is ingerli. A betegség, az orvos szavai szerint, határozott jelleget öltött. Véra meghalt. Ő nem élt két hétig azon vészes nap után, a melyen egy perczre láttuk egymást. Még egyszer láttam őt halála előtt. Szörnyebb emlékem nincs ennél. Későn este, midőn már mindnyájan aludtak a házban, oda lopództam a hálószobájának ajtajához és megnéztem. Véra az ágyban feküdt, nyílt szemmel, sovány, picziny alak, lázas pír az arczán. Mintha kővé váltam volna, úgy néztem rá. Egyszerre kinyitotta szemét, felém fordította, megnézett és kinyújtva kezét, fölkiáltott:

„Was will er an dem heiligen Ort
Der da . . . . der dort . . . . "

olyan szenvedélyes hangon, hogy futásnak indúltam. Betegségének tartama alatt csaknem folyvást Fausttal és anyjával

álmodott, a kit majd Martának, majd Gretchen anyjának nevezett. Véra meghalt. Jelen voltam temetésénél. Azóta mindennel fölhagytam és örök időre ide telepedtem. Elmélkedjél most arról, amit neked elbeszéltem; elmélkedjél ő róla, erről a lényről, a mely oly hirtelen elveszett. Hogy ez hogyan történt, hogy egy holt embernek a beleavatkozását az élők dolgába hogyan lehet magyarázni, azt nem tudom és nem fogom soha sem tudni; de te át fogod látni, hogy nem szeszélyes rosszkedv, a mint kifejezed magad, bírt rá, hogy a társaságból eltávozzam. En nem vagyok már az, a minek te ismertél : én sokban hiszek most, a miben előbb nem hittem. Az egész időn át annyit gondolkoztam e szerencsétlen nőről (csaknem azt mondtam volna : leányról), származásáról, a sors titkos játékáról, a melyet mi vakok vak véletlennek nevezünk. Ki tudja, mennyi magot hint mindegyik élő lény a földön, melynek hívatása csak halála után kelni ki? ki annak a megmondhatója, milyen titkos láncz fűzi össze az ember sorsát gyermekei, utódai sorsával, és mikép tűnnek föl bennök az ő törekvései, mikép lakolnak ők az ő tévedéseiért? Meg kellene mindnyájunknak hunyászkodnunk és hajolnunk az Ismeretlen előtt. Igenis Véra elveszett és én épen maradtam. Emlékszem, gyermekkoromban házunkban szép átlátszó alabastromból készűlt edényünk volt. Egy foltocska sem szennyezte be szűzi fehérségét. Egyszer, magamra maradván, hintázni kezdtem az állványt, a melyen az edény állott .... egyszerre leesett és ezer darabra törött. Csaknem meghaltam íjedtségemben és mozdulatlanúl álltam ott a cserepek előtt. Bejött az atyám, meglátott engem és azt mondta: „Látod, mit tettél; már nem lesz nekünk olyan szép, edényünk; nem lehet azt már semmivel sem jóvá tenni". En elkezdtem sírni. Úgy tetszett nekem, mintha valami bűnt követtem volna el. Férfi lettem – és könnyelműen eltörtem egy ezerszer értékesebb edényt... Hiába mondom én magamnak, hogy nem várhattam olyan hirtelen fejlődést, hogy ő engemet is meglepett rögtöni kitörésével, hogy én nem gyanítottam, milyen lény volt Véra. Ő valóban az utolsó perczig tudott hallgatni. De nekem meg kellett volna szöknöm, mihelyt éreztem, hogy őt szeretem, hogy másnak a feleségét szeretem; de én maradtam – és darabokra tört a szép edény, én pedig néma kétségbeeséssel nézem kezem művét. Igenis, Jeljcovné irígy szemmel őrizte leányát. Orizte egész végig és az első vigyázatlan lépésnél elvitte magával a sírba. Ideje, hogy végezzek... Századrészét sem mondtam el annak, a mit el kellene mondanom; de már ez is elég volt nekem. Hadd szálljon megint a szívem fenekére, a mi fölmerűlt... Végezetűl azt mondhatom neked: egy meggyőződést nyertem az utolsó évek tapasztalataiból: az élet nem tréfa, nem mulatság, az élet nem is élvezet.... az élet nehéz munka. Lemondás, folytonos lemondás – ez a titkos értelme, rejtélye; nem kedves gondolatok és eszmék valósítása, ha még olyan magasztosak – a kötelesség teljesítése az, a mi után az embernek törekednie kell: ha nem köti meg magát lánczczal, a kötelesség vaslánczával, nem juthat bukás nélkül pályájának czélpontjához, de ifjúságunkban, azt hiszszük : mentől szabadabban, annál jobb, annál meszszebbre jutunk. Az ifjúságnak szabad így gondolkoznia, de szomorú dolog csalódás árán okulni, ha majdan az igazság mord képe szemedbe pillant. Isten veled! Azelőtt hozzá tettem volna : légy boldog; most azt mondom : iparkodjál megélni, nem olyan könnyű dolog az, mintsem látszik. Emlékezzél meg rólam, nem a bánat perczében – hanem a kétség perczében, és őrizd meg lelkedben Véra képét teljes tisztaságában.... Még egyszer, Isten veled! Barátod Pál.

[ocr errors][ocr errors]
[merged small][ocr errors][ocr errors][ocr errors]
[ocr errors][ocr errors][ocr errors][ocr errors][ocr errors]
« ElőzőTovább »