Semmit. Hát ön lát valamit?

Most nem látok semmit, de láttam.
Ő mélyen és ritkán vett lélekzetet.

Kit ? mit?

Anyámat, felelé lassan és egész testén reszketett. Én is összeborzadtam, mintha hideg vízzel öntöttek volna le. Egyszerre olyan rosszúl éreztem magamat, mintha gonosztevő volnék. De hát nem voltam én e perczben gonosztevő ?

Elég! - mondám-mit törődik azzal? Mondja meg inkább...

.....

Nem, az istenért, nem! vágott ő közbe és fejéhez nyúlt. -Ez őrültség... Én megőrülök... Ezzel nem lehet ez a halál... Isten önnel...

tréfálni

Oda nyújtottam neki a kezemet.

Maradjon, Isten áldja meg, egy perczre, kiáltottam föl akaratlan szenvedélyességgel. Én nem tudtam, mit mondok, és alig tartottam magamat fön lábamon. — Isten kegyelméért.... hiszen ez kegyetlenség.

Ö rám pillantott.

Holnap, holnap este,

ma

tevé gyorsan hozzá nem, kérem önt... menjen ma haza... holnap este jöjjön a kert ajtajához, mely a tó mellett van. Én ott leszek, el fogok jönni... esküszöm neked, el fogok jönni, tevé elragadtatással hozzá, és szeme ragyogott nincs a ki engem vissza tudna tartani, esküszöm! Mindent elmondok majd neked, csak ma ereszsz el.

És mielőtt szólhattam volna, eltűnt.

Egészen megrendítve álltam ott. Fejem forgott. Az örült örömbe, mely egész lényemet átjárta, egy mélabús érzés vegyült... Föltekintettem. Az az üres, nedves szoba, a melyben álltam, olyan szörnyűnek tetszett alacsony bejárásával és sötét falaival.

Kimentem és nehéz léptekkel a ház felé tartottam. Véra a terraszon várt, bement a házba, mihelyt közeledtem és mindjárt a hálószobájába ment.

Én haza mentem.

Hogy mikép töltöttem az éjt, és a következő napot egész estig - azt nem vagyok képes elmondani. Csak azt tudom, hogy a földön hevertem, arczomat kezembe szorítva emlé

keztem az ő mosolyára a csók előtt és sóhajtottam :,,tehát végtére...."

Emlékeztem Jeljcovné szavaira is, a melyeket Véra elbeszélt nekem. Ő egyszer azt mondta neki: «Te olyan vagy, mint a jég: míg föl nem olvadsz, kemény vagy, mint a kő; de ha fölolvadsz, nyomod sem fog maradni. »

Még valami eszembe jut: mi Vérával beszélgettünk arról, hogy mit jelent a philosophia, a tehetség szó.

Én csak egyhez értek, mondá, az utolsó per

czig hallgatni.

Én akkor nem értettem semmit.

,,De mit jelent az ijedtsége ?" kérdeztem magamat.... ,Valóban látta Jeljcovnét? Puszta képzelődés!" gondoltam magamban és újra átengedtem magamat a várakozás kínos érzelmének.

Aznap írtam én neked morú dolog arra emlékeznem

Este a nap még nem áldozott le már ott álltam vagy ötven lépésnyire a kert ajtajától, magas és sűrű bokrok közt a tó partján. Én gyalog jöttem hazulról. Szégyenemre meg kell vallanom: félelem, a leggyávább félelem fogta el lelkemet, minduntalan megijedtem, de bánatot nem éreztem. Elrejtve az ágak között, folyvást az ajtóra tekintettem. De az nem nyílt. Leáldozott a nap, besötétedett; kijöttek már a csillagok. Senki sem mutatkozott. Engem hideg rázott. Beállt az éj. Én már nem győztem tovább, vigyázva kiléptem a bokrok közül és az ajtóhoz lopództam. Minden csöndes volt a kertben. Lassan súgtam Véra nevét, másodszor, harmadszor... Semmi hang sem hallatszott. Elmúlt még egy fél óra, el egy egész óra; teljesen sötét lett. A várakozás kimerített; magamhoz vontam az ajtót, egyszerre kinyitottam és lábujjhegyen, mint egy tolvaj, mentem a ház felé. Megálltam a hársfák árnyékában. A házban csaknem minden ablak ki volt világítva; emberek mentek ide-oda a szobákban. Ez furcsának tetszett nekem az órám, a mennyire a csillagok gyönge világánál ki tudtam venni, fél tizenkettőt mutatott. Egyszerre kocsizaj hallatszott: egy hintó ment ki az udvarból.

,,Nyilván vendégek", gondoltam. Minden reményt elvesztve, hogy Vérát láthassam, elhagytam a kertet és sebes léptekkel haza mentem. Az éj sötét volt, de meleg és csöndes.

Azon érzés, mely előbb elfogott és a mely inkább szomorúság, mintsem harag volt, lassan-lassan eloszlott, és kissé fáradtan a gyors menéstől, de az éj csöndességétől megnyugtatva, boldogan, csaknem vígan értem haza. Bementem a hálószobámba, elküldtem Timotheust, le nem vetkőzve az ágyra borúltam és gondolatokba merültem.

Eleinte kedvesek voltak a gondolatok; de nemsokára sajátságos változást vettem észre magamban. Kezdtem valami titkos, maró búbánatot érezni, valami benső nyugtalanságot. Nem foghattam meg, hogy ez honnét eredt; de lelkem olyan nehéz és szomorú volt, mintha közel szerencsétlenség fenyegetne, mintha egy kedves emberem ebben a perczben szenvedne és engem segítségül hína. Az asztalon viaszgyertya égett, mozdulatlan kis lánggal, az inga nehézkesen és lassan mozgott. Kezemre támasztottam fejemet és elkezdtem a magányos szobám üres homályába tekinteni. Vérára gondoltam, és szívem összeszorúlt: minden, a minek annyira örültem, most nekem, a mint kellett is, szerencsétlenségnek, kikerülhetetlen vésznek tetszett. Az aggodalom nöttön nőtt bennem, nem tudtam tovább heverni; egyszerre megint úgy tetszett, mintha valaki esengő hangon hína... Fölemeltem a fejemet és összeborzadtam; valóban nem csalatkoztam : messziről siralmas hang hallatszott, mely gyönge rezgéssel ablakom sötét táblájához ütődött. Összeborzadtam; fölugrottam az ágyból, kinyitottam az ablakot. Hangos nyögés hatott a szobába és mintha fejem fölött lebegett volna. Egészen megdermedten az ijedtségtől hallgattam az utolsó, elhaló suttogását. Úgy tetszett, mintha valakit messze valahol megölnének, és szegény hiába eseng könyörületért. Bagoly kiabált a ligetben, vagy más lény nyögött-e így, arról nem adtam magamnak számot, hanem úgy mint Mazepa Kocsubejnek, kiáltással feleltem a vészes hangnak.

Véra, Véra! - kiáltottam, — te hísz-e engem?

Timotheus álmosan és ijedten jelent meg elöttem.

Én magamhoz tértem, kiittam egy pohár vizet, elmentem a másik szobába: de az álom nem jött rám. Szívem fájdalmasan, noha ritkán dobogott. Már nem voltam képes szerencséről álmodozni; már nem bíztam benne.

Másnap délelőtt Prijimkovékhoz mentem. Prijimkov aggódó képpel jött elémbe.

Feleségem beteg, kezdé

ágyban fekszik; orvos

után küldtem.

Mi baja van?

Meg nem foghatom. Tegnap este el akart menni a kertbe és egyszerre visszajött magánkívül, egészen megijedve. A szobaleány utánam fut. Oda megyek, kérdezem öt: mi bajod? ő nem felelt semmit és mindjárt lefeküdt; éjjel félre beszélt. Isten tudja, mit beszélt össze, magát is emlegette. A szobaleány csodálatos dolgot mondott nekem el: Vérácskámnak a kertben boldogúlt anyja jelent volna meg, úgy tetszett, mintha tárt karral elébe menne.

Képzelheted, hogy mit éreztem e szavakra.

Ez természetesen bolondság,

folytatta Prijimkov - de mindamellett meg kell vallanom, hogy nőmmel e tekintetben rendkívüli dolgok történtek már.

És mondja csak, Nikolajevna Véra nagyon beteg?
Igenis, beteg éjjel rosszúl volt; most elájúlt.
Az orvos mit mondott ?

Az orvos azt mondta, hogy a betegség még nem mutat határozott jelleget....

Márczius 12-én.

Nem vagyok képes úgy folytatni, a mint kezdtem, kedves barátom nagyon megvisel és sebeimet nagyon is ingerli. A betegség, az orvos szavai szerint, határozott jelleget öltött. Véra meghalt. Ő nem élt két hétig azon vészes nap után, a melyen egy perczre láttuk egymást. Még egyszer láttam őt halála előtt. Szörnyebb emlékem nincs ennél. Későn este, midőn már mindnyájan aludtak a házban, oda lopództam a hálószobájának ajtajához és megnéztem. Véra az ágyban feküdt, nyílt szemmel, sovány, picziny alak, lázas pír az arczán. Mintha kővé váltam volna, úgy néztem rá. Egyszerre kinyitotta szemét, felém fordította, megnézett és kinyújtva kezét, fölkiáltott:

olyan szenvedélyes hangon, hogy futásnak indúltam. Betegségének tartama alatt csaknem folyvást Fausttal és anyjával

álmodott, a kit majd Martának, majd Gretchen anyjának

nevezett.

Véra meghalt. Jelen voltam temetésénél. Azóta mindennel fölhagytam és örök időre ide telepedtem.

Elmélkedjél most arról, a mit neked elbeszéltem; elmélkedjél ő róla, erről a lényről, a mely oly hirtelen elveszett. Hogy ez hogyan történt, hogy egy holt embernek a beleavatkozását az élők dolgába hogyan lehet magyarázni, azt nem tudom és nem fogom soha sem tudni; de te át fogod látni, hogy nem szeszélyes rosszkedv, a mint kifejezed magad, birt rá, hogy a társaságból eltávozzam. Én nem vagyok már az, a minek te ismertél én sokban hiszek most, a miben előbb nem hittem. Az egész időn át annyit gondolkoztam e szerencsétlen nőről (csaknem azt mondtam volna: leányról), származásáról, a sors titkos játékáról, a melyet mi vakok vak véletlennek nevezünk. Ki tudja, mennyi magot hint mindegyik élő lény a földön, melynek hívatása csak halála után kelni ki ? ki annak a megmondhatója, milyen titkos láncz fűzi össze az ember sorsát gyermekei, utódai sorsával, és mikép tűnnek föl bennök az ő törekvései, mikép lakolnak ők az ő tévedéseiért? Meg kellene mindnyájunknak hunyászkodnunk és hajolnunk az Ismeretlen előtt.

Igenis Véra elveszett és én épen maradtam. Emlékszem, gyermekkoromban házunkban szép átlátszó alabastromból készült edényünk volt. Egy foltocska sem szennyezte be szűzi fehérségét. Egyszer, magamra maradván, hintázni kezdtem az állványt, a melyen az edény állott .... egyszerre leesett és ezer darabra törött. Csaknem meghaltam íjedtségemben és mozdulatlanúl álltam ott a cserepek előtt. Bejött az atyám, meglátott engem és azt mondta:,,Látod, mit tettél; már nem lesz nekünk olyan szép, edényünk; nem lehet azt már semmivel sem jóvá tenni". Én elkezdtem sírni. Úgy tetszett nekem, mintha valami bűnt követtem volna el.

Hiába mondom én magamnak, hogy nem várhattam olyan hirtelen fejlődést, hogy ő engemet is meglepett rögtöni kitörésével, hogy én nem gyanítottam, milyen lény volt Véra. Ő valóban az utolsó perczig tudott hallgatni. De nekem meg kellett volna szöknöm, mihelyt éreztem, hogy öt szeretem,