soha sem Manon Lescau, Fresillon - íme, ezek voltak bálványaim. Ilyen bálványokat könnyű összetörni; de most . . csak most tudtam meg, mit jelent az, egy nőt szeretni. Restelek még csak beszélni is erről és még is így van. Restelem. A szerelem mégis csak önzés; az én koromban pedig nem szabad már önzőnek lenni: lehetetlen harminczhét éves korában az embernek maga számára élnie; használnia kell, kell hogy czélja legyen e földön, kötelességét, munkáját kell végeznie. És én hozzá fogtam volna a munkához. . . . De most minden szétfoszlott, mintha a forgó szél vitte volna el! Mostértem, a miről első levelemben neked írtam ; értem, milyen tapasztalásokat nem tettem még. Oly hirtelen ütött fejemre ez a csapás! Állok és semmit sem gondolva pillantok magam elé egy fekete lepel csüng szemem elött; lelkemnek ez olyan nehéz, olyan borzasztó. En tudok uralkodni magamon, nem csak külsőleg vagyok én nyugodt, nem csak mások előtt, hanem egyedül is: valóban már nem nekem való dühöngni, mint egy gyermeknek! A féreg bemászott szívembe és marja nappal éjjel. Mi lesz ennek a vége? Eddig az ő távollétében nyugtalankodtam és fölhevültem, de mellette mindjárt lecsillapúltam. . . . Most ő mellette sem vagyok nyugodt lásd ez megijeszt. Oh, barátom! milyen nehéz, ha az embernek saját könnyeit átallni, titkolni kell!... Csak az ifjuságnak szabad sírnia; csak övéi a könnyek. . . Nem vagyok képes ezt a levelet elolvasni; önkényt kijött belőlem mint egy sóhaj. Nem vagyok képes még valamit hozzá tenni, valamit elbeszélni. . . . Hagyj nekem időt: majd magamhoz térek, erőt veszek lelkemen, beszélni fogok veled, mint férfihoz illik, de most kedvem volna fejemet keb'ledre hajtani és . . . Oh Mephistopheles; te sem segítsz rajtam. Én szándékosan álltam meg, szándékosan keltettem föl magamban az ironikus ért, emlékeztettem magamat, milyen nevetségeseknek milyen utálatosaknak fognak majd egy év, egy fél év múlva nekem ezek a panaszok, ezek az ömlengések tetszeni. ... Nem! Mephistopheles erőtlen, foga eltompúlt. . . . Isten veled. NYOLCZADIK LEVÉL. (Ugyanattól ugyanahhoz.) M.... lak, 1850-iki szept. 8-án. Kedves Nikolajics Simon barátom! Te nagyon is szívedre vetted utolsó levelemet. Tudod,. mennyire hajlandó voltam mindig magamat érzéseimtől elragadtatni. Ez önkényt megtörténik velem: asszonyi természet! Idővel természetesen el fog ez múlni; de fájdalom, be kell vallanom, eddig még mindig nem tudtam helyre jönni. De e miatt nincs mért nyugtalankodnod. Nem fogom eltagadni a benyomást, a melyet Véra rám tett, de mondhatom : mind ebben nincs semmi rendkívüli. Ide útaznod, a mint írod, épenséggel nem kell. Ezer versztnyire ide nyargalni, Isten tudja milyen viszonyok közül hiszen az őrültség volna! De én nagyon hálás vagyok barátságod ezen új jeléért, és soha el nem fogom felejteni. Ide útaznod már azért sem szabad, mert én nekem szándékom nemsokára Pétervárra menni. Pamlagodon ülve, elbeszélek majd neked sokat, de most valóban nincs kedvem: minek is, megint el találok fecsegni és téged nyugtalanítlak. Indúlásom előtt írok még neked. Tehát, nemsokára viszontlátjuk egymást. Légy egészséges és víg és ne törd a fejed annyira sorsomon. KILENCZEDIK LEVÉL. (Ugyanattól ugyanahhoz.) P.... lak, 1853. márcz. 10-én. Sokáig nem válaszoltam leveledre; e napokban mindig gondoltam rá. Éreztem, hogy nem haszontalan kíváncsiság, hanem őszinte baráti részvét sugalta azt neked; de mind amellett haboztam: kövessem-e tanácsodat, teljesítsem e kívánságodat? Utoljára elszántam magamat; mindent el fogok neked mondani. Könnyíteni fog-e az lelkemen, a mint te fölteszed, nem tudom; de nekem úgy tetszik, hogy nincs jogom előtted titkolni, a mi egész életemet megváltoztatta; nekem úgy tetszik, hogy épenséggel bűnt követnék el... jaj! még nagyobb bűnt azon felejthetetlen, kedves árnyék iránt, ha szomorú titkunkat be nem vallanám annak az egyetlen léleknek, a mely engem még szeret. Te talán egy magad emlékszel e földön Vérára és könyelműen, ferdén ítélsz róla ; azt nem szabad tűrnöm. Tudj meg mindent. Jaj! ezt a mindent két szóval el lehet mondani. Az, a mi köztünk történt, hirtelen fölvillant mint a villám és halált és vészt hozott, mint a villám.... Azóta, a mióta ő már nincs, azóta, a mióta e magányos helyre letelepedtem, a melyet napjaim végéig már el nem hagyok, több múlt két évnél, és mindamellett olyan tiszta minden az emlékezetemben, olyan frissek a sebek, olyan erős a fájdalmam.... Nem fogok panaszkodni. A panaszok csillapítják a bút, de nem az enyimet. El fogom az egészet beszélni. Emlékszel utolsó levelemre - arra a levélre, a melyben el akartam aggodalmadat oszlatni és mondtam, hogy ne indúlj el Pétervárból. Te gyanúsnak találtad azt a tettetett nyugodtságot, te nem hitted, hogy nemsokára viszont fogjuk egymást látni: igazad volt. Egy nappal, mielőtt neked írtam, megtudtam, hogy ő engem szeret. Leírva ezeket a szavakat, észre vettem, milyen nehéz lesz elbeszélésemet végig folytatni. Az elkerülhetetlen gondolat az ő halálára kétszeres erővel fog engem kínzani, ezek az emlékek égetni fognak. . .,. De iparkodni fogok magamon uralkodni, és vagy abba hagyom az írást, vagy nem mondok egy fölösleges szót sem. Íme, hogy tudtam meg, hogy Véra engem szeret. Mindenek előtt meg kell mondanom (te pedig higy nekem), hogy azon napig épenséggel semmit sem gyanítottam. Igaz, ő néha elmerült gondolatokba, a mit azelőtt nem tett; de én nem értettem, hogy mi okból történik az. Végtére egy napon, szeptember 7-én - rám nézve emlékezetes nap íme, mi történt. Tudod, mennyire szerettem őt és milyen nehéz volt a szívem. Én kóborogtam, mint az árnyék, nem tudtam helyemet lelni. Otthon akartam maradni, de nem birtam és elmentem hozzá. Egyedül találtam szobájában. Prijimkov nem volt otthon: vadászatra ment. Midőn beléptem Vérához, ő mereven rám nézett és nem felelt üdvözletemre. Az ablaknál ült; térdén egy könyv hevert, melyet rögtön megismertem ez az én Faustom volt. Az arcza kimerültséget mutatott. Én vele szemben foglaltam helyet. Fölkért, olvassam föl azt a jelenetet, a hol Gretchen Faustot kérdezi, hisz-e Istenben. Kezembe vettem a könyvet és elkezdtem olvasni. Midőn befejeztem, rá tekintettem. Fejét a karszék támaszára hajtva és kezét keblén összekulcsolva, ő még mindig oly mereven pillantott rám. Nem tudom, mért dobogott egyszerre a szívem. Mit tett ön velem! mondá halk hangon. Igenis, mit tett ön velem! - ismétlé. tam meg ilyen könyveket olvasni ? kezdém - miért tanítot Ő szótlanúl fölkelt és kiindult a szobából. Én utána néztem. A küszöbön megállt és felém fordúlt. Én szeretem önt, — mondá A vér fejembe tódúlt. . . . ez az, a mit velem tett. Én szeretem önt, én szerelmes vagyok önbe, — ismételé Véra. Kiment és betette maga után az ajtót. Nem fogom neked leírni, hogy mi történt akkor velem. Emlékszem, kimentem a kertbe, elbújtam egy magányos helyre, egy fához támaszkodtam és nem mondhatom, meddig álltam ott. Mintha meghaltam volna, a boldogság érzete olykor olykor hatalmasan fölébredt szívemben. . . . Nem, erről nem akarok szólni. Prijimkov hangja kiragadott ebből a megmerevedett állapotból; utána küldtek azzal az üzenettel, hogy én látogatóba jöttem ; visszatért a vadászatról és keresett engem. Ő csodálkozott, midőn engem egyedül talált a kertben kalap nélkül és bevezetett a szobába.,,Feleségem a vendégszobában van" mondá ,,jöjjön hozzá.“ Képzelheted, milyen érzéssel léptem át a vendégszoba küszöbét. Véra a sarokban ült és himzett én csak félszemmel pillantottam rá és azután sokáig nem ütöttem föl a szememet. Csodálkozásomra ő nyugodtnak látszott; abból, a mit beszélt, hangjából nem lehetett semmi felindúlást kivenni. Utoljára elhatároztam, hogy rá nézek. Pillantásunk találkozott.... Ő alig-alig pirúlt el és lehajlott a munkájára. : Én elkezdtem őt megfigyelni. Mintha habozott volna; néha egy szomorú mosoly szállt ajkára. Prijimkov kiment. Ő hirtelen fölemelte fejét és elég hangosan kérdezte: Mit szándékozik most tenni? Én zavarba jöttem és hamar, tompa hangon, feleltem, hogy szándékozom egy becsületes ember kötelességét teljesíteni eltávozni,,,mert, hogy én" tevém hozzá,,önt szeretem, Nikolajevna Véra, azt valószínűleg rég észrevette". Ő megint lehajolt a munkájára és gondolkozott. Nekem beszélnem kell önnel, mondá - jöjjön ma este a téa után a kis házikónkba..... tudja, a hol Faustot olvasta. Ezt olyan tisztán mondta, hogy most sem értem, hogy Prijimkov, a ki ebben a perczben jött be a szobába, nem hallott semmit. Lassan, roppant lassan múlt ez a nap. Véra néha olyan kifejezéssel tekintett körül, mintha magát kérdezné nem álmodik-e? És ugyanabban az időben arczán határozottság tükröződött. De én... én nem tudtam magamhoz térni. Véra engem szeret! Ezek a szavak folytonosan forogtak a fejemben; de nem értettem őket sem magamat, sem őt nem értettem. Én ilyen váratlan, megrendítő szerencsében nem hittem ; erölködtem a múltra visszaemlékezni és szinte úgy tekintettem, beszéltem, mintha álmodnám... A téa után, midőn már elkezdtem arról gondolkozni, hogy lehetne észrevétlenül a házból kiszökni, ő maga jelentette ki, hogy sétálni akar és fölkért, hogy kísérjem őt. Én fölkeltem, fogtam a kalapomat és utána mentem. Nem mertem szólani, alig vettem lélekzetet, vártam az első szavát, vártam fölvilágosítást; de ő hallgatott. Szótlanúl értünk a chinai házikóig, szótlanúl mentünk be és ott egyszerre egymás karjában voltunk. Milyen láthatatlan erő vitt engem ő hozzá, és öt-én hozzám. A leáldozó nap fényénél az arcza egy perczre az önmegfeledkezés és gyönyör mosolyát mutatta és ajkunk csókba olvadt... Ez volt az első és utolsó csók. Véra hirtelen kiszabadúlt karjaimból, és ijedt képpel, nagyra nyílt szemmel, hátra tántorgott... lamit? Nézze, mondá reszkető hangon nem lát va |