És előbb, mintsem sikerült volna öt visszatartanom, kezébe vette ezt az utálatos állatot és tenyerén keresztül futtatta, azután eldobta.

Milyen bátor ön! - kiáltottam fel.

Miben áll itt a bátorság? Ez a pók nem mérges.

Látszik, ön mint hajdan, most is jártas a természettanban; de én kezembe nem vettem volna.

Nincs miért tőle félni, — ismételte Nikolajevna Véra. Natalia hallgatag tekintett mind kettőnkre és nevetett. Milyen hasonló az ön anyjához! - jegyeztem meg. Hasonló, felelt Nikolajevna Véra az öröm mosolyával - ennek nagyon örülök. Adná Isten, hogy nem csak arczban hasonlítana hozzá.

Ebédre híttak mindnyájunkat és ebéd után elutaztam. NB. Az ebéd igen jó és ízletes volt - ezt zárjel közt jegyzem meg a te számodra, te gourmand! Holnap elviszem nekik Faustot. Tartok tőle, hogy meg találunk bukni az öreg Goethével. Majd megírom neked pontosan.

No de mit gondolsz te mind ezekről az eseményekről ? Úgy-e azt, hogy Véra nagy benyomást tett rám, hogy én kész vagyok bele bolondúlni stb.? Bolondság, barátom! Ideje már a tisztességet is megtanúlni. Elég bolondot tettem, tökéletesen eleget! Az én éveimben nem illik újra kezdeni az életet. Azután nekem azelőtt sem tetszettek az ilyen nők. . . . Egyébiránt, milyen nők tetszettek nekem !!

Minden esetre nagyon örülök ennek a szomszédságnak, örülök, hogy alkalmam van okos, egyszerű, vidám emberekkel találkozhatni; a mi majd később történik, azt meg fogod tudni annak idejében.

NEGYEDIK LEVÉL.

(Ugyanattól ugyanahhoz.)

M.... lak, 1850-iki junius 20-án,

A fölolvasás megtörtént tegnap, kedves barátom, még pedig hogyan, arról íme következnek a fejezetek. Mindenek előtt meg kell mondanom : siker váratlan volt. . . . No, hallgasd. Ebédre érkeztem oda. Az asztalnál hatan voltunk: ő,

...

Prijimkov, a leányka, a nevelőnő (egy jelentéktelen halavány alak), én és egy öreg német, rövid barna frakkban, egy tiszta, borotvált, síma ember, roppant békés és becsületes képpel, fogatlan mosolylyal, és czikória-szaggal . . . az öreg németek mind ilyen szagúak. Bemutatták nékem: ez egy bizonyos Schimmel volt, a német nyelv tanítója X. herczegnél, Prijimkov szomszédjánál. Nikolajevna Véra, úgy látszik kedveli őt és meghítta, hogy vegyen részt a fölolvasásban. Későn ebédeltünk és sokáig ültünk az asztalnál, azután sétát tettünk. Az idő gyönyörű volt. Reggel eső esett és szél fújt, de este felé minden lecsöndesedett. Én ő vele együtt kimentem a szabad mezőre. Egyenesen a mező fölött magasan egy nagy rózsaszínű felhő állt; mint füst mentek végig rajta szürke csíkok; épen a szélén, hol mutatkozva, hol eltűnve, csillámlott egy csillag; de kissé távolabb a hold látszott a lassan piruló égen. Én megmutattam Nikolajevna Vérának ezt a

felhőt.

Igen is, mondá ő — ez szép; de tekintsen csak ide. Hátra néztem. A leáldozó napot eltakarva, egy igen nagy, sötétkék felhő emelkedett, alakja egy tűzokádó hegyhez hasonlított; teteje széles csoportokban az ég felé nyúlt; baljoslatú bíborszín világos szegélylyel födte be és az egyik helyen, épen a közepében, egészen keresztül ment a nehézkes roppant tömegen, mintha csak a tüzes örvényből ömlene ki.... Égi háború lesz, mondá Prijimkov.

De eltérek a fődologtól. Elfelejtettem az utolsó levelemben neked megmondani, hogy, midőn Prijimkovéktől elútaztam, sajnáltam, hogy épen a Faustot neveztem meg; az első alkalomra Schiller sokkal jobban illett volna, ha már német könyvet kellett olvasnunk. Leginkább féltem az első jelenetektől, míg Faust Gretchennel megismerkedik; Mephistophelest illetőleg sem voltam megnyugtatva. De én Faust hatása alatt álltam és semmi mást nem tudtam volna örömmel fölolvasni. Mikor már teljesen besötétedett, elmentünk a chinai házikóba; előtte való este rendbe hozták. Épen az ajtóval szemben, a pamlag előtt, egy kerek, szőnyeggel födött asztal állt; köröskörül székek voltak elhelyezve; az asztalon égett a lámpa. Én a pamlagra ültem és kihúztam a könyvecskét. Nikolajevna Véra egy karszékba ült kissé messzire tőlem, közel az ajtóhoz. Az ajtó előtt kilátszott a sötétből egy lassan

meg-megmozdúló zöld akáczfa-ág, a lámpától megvilágítva; olykor-olykor beáradt a szobába az éjjeli levegő. Prijimkov az asztal mellett ült, közel hozzám, mellette a német. A nevelőnő Natáliával a szobában maradt. Én kis bevezető beszédet tartottam megemlítettem a régi legendát, mely Faust doktorról szól, beszéltem Mephistopheles jelentőségéről, magáról Goethéről és kértem, hogy állítsanak meg, ha valami megfoghatatlannak tetszik. Azután köhintettem egyet. . . . Prijimkov kérdezett, nem kell e nekem czukros víz és mindenből ki lehetett venni, hogy igen meg volt magával elégedve, hogy ezt a kérdést hozzám intézte. Én megköszöntem. Mély csend ural-kodott. Elkezdtem olvasni, szememet föl nem vetve; kellemetlen érzés fogott el, szívem dobogott és hangom reszketett. A részvét első fölkiáltása a német ember kebléből támadt, és a fölolvasás folytán csak ő zavarta a csöndet. . . . „Bámúlatos! magasztos", mondá, néha hozzá téve:,,milyen mély ez". Prijimkov unatkozott a mennyire észrevehettem : németül elég rosszúl ért és maga bevallotta, hogy nem szereti a költeményeket. . . . De hát ki mondta neki, hogy olyan bolondnak kell lennie! Én ebéd után meg akartam vele értetni, hogy a fölolvasás nála nélkül is meglehet, de resteltem. Nikolajevna Véra meg nem mozdúlt; egy párszor lopva tekintettem rá szeme figyelmesen és egyenesen én rám nézett; arcza halaványnak tetszett nekem. Faust első találkozása után Gretchennel fölegyenesedett a karszékben, összekulcsolta kezét és mozdulatlanúl ebben a helyzetben maradt mindvégig. Én éreztem, hogy Prijimkov kényelmetlen helyzetben van, és ez engem eleinte bántott, de nem sokára elfelejtettem őt, neki melegedtem és olvastam hévvel, elragadással. . . . Én csupán csak Nikolajevna Véra számára olvastam egy belső hang súgta nekem, hogy Faust hat reá. Midőn bevégeztem (az intermezzót kihagytam: ez a szakasz modoránál fogva már a második részhez tartozik; a Brockeni éjjelből is kidobtam egyetmást). . . . Midőn bevégeztem, midőn elhangzott az utolsó ,,Heinrich!" a német meghatva fölkiáltott:,,Istenem! milyen szép!" Prijimkov fölugrott, mintha örülne (szegény!) fölsóhajtott és meg kezdte köszönni az élvezetet, melyet nekik szereztem. . . . De én nem feleltem neki: Nikolajevna Vérára tekintettem.... Szerettem volna hallani, mit szól ő. Fölkelt, határozatlan léptekkel az ajtóhoz ment, megállt a küszö

bön és azután lassan kiment a kertbe. Én utána rohantam. Ő már egy pár lépésnyire haladt; ruhája alig fehérlett ki a sűrű sötétségből.

kívánja.

önnek nem tetszett ?

Itt hagyhatja-e e könyvet nálam? - szólott.
Oda ajándékozom önnek, Nikolajevna Véra, ha bírni

Prijimkov és a német utól értek.

Milyen bámulatos meleg van! - jegyzé meg Prijimkov valóban tikkasztó. De hová ment a feleségem? Úgy látszik be a szobába, feleltem én.

Azt gondolom, nem sokára vacsora ideje lesz, mondta rá. Maga kitünően olvas, tette lassan hozzá. Nikolajevna Vérának, úgy látszik, tetszett Faust,

mondám.

Kétség kívül, — kiáltott fel Prijimkov.

Oh természetesen! - vágott közbe Schimmel.
Bementünk a szobába.

— Hol van az asszony? - kérdezte Prijimkov a velünk szembe szövő szobaleányt.

- A hálószobába méltóztatott menni.

Prijimkov a hálószoba felé ment.

Én Schimmellel a terraszra léptem ki. Az öreg úr égfelé

emelte szemét.

Hány csillag!

szólt lassan, egyet tubákolva - és ezek mind egész világok, - tette hozzá, még egyet tubákolva.

Én nem tartottam szükségesnek, hogy feleljek neki, és hallgatag néztem föl. Rejtélyes nyugtalanság nehezedett lelkemre. . . . Nekem úgy látszott, mintha a csillagok komolyan tekintenének reánk. Mintegy öt percz múlva megielent Prijimkov és az ebédlőbe hítt bennünket. Nem sokára bejött Nikolajevna Véra is. Leűltünk.

Nézzen csak Vérára, - szólt hozzám Prijimkov.

Én rá néztem.

Nos? nem vesz észre semmit sem ?

Én valóban változást vettem észre az arczán, de nem tudom miért, azt feleltem:

Nem, semmit sem.

Nem vörös-e a szeme?

Én hallgattam.

Képzelje, fölmegyek hozzá és megtalálom: ő sír. Az régen nem esett meg rajta. Meg tudom önnek mondani, mikor sírt legutoljára: midőn Sándorkánk meghalt. Lássa, mit tett az ön Faustjával, tette mosolyogva hozzá.

Tehát látja most, Nikolajevna Véra, kezdém,

hogy igazam volt, mikor . . .

Nem vártam ezt, viszonzá ö -de tudja Isten, igaza van-e önnek vagy sem. Meglehet, édes anyám épen azért tiltotta meg az ilyen könyveket, mert tudta. . .

Nikolajevna Vera megakadt.
Mit tudott ?

...

ismételtem én. - Szóljon. Minek? Én úgy is restelem: minek is sírtam ? Egyébiránt, még beszélgetünk egymással. Én sokat nem ér

-.

tettem tökéletesen.

Hát mért nem állított meg engem?

A szavakat értettem mind, de értelmöket, de ...

Nem fejezte be a mondatot és gondolkodóba esett. Ebben a perczben a kertből behallott a lomb suttogása, a mint egyszerre a szél megrázta. Nikolajevna megijedt és arczát a nyitott ablak felé fordította.

-Mondtam, hogy zivatar lesz! szólt Prijimkov. De Vérácskám, miért remegsz te annyira ?

Véra csöndesen nézett rá. A gyöngén távol és czikázó villámok rejtélyes világosságot vetettek mozdulatlan arczára. - Ez mind Faust tiszteletére történik, folytatta Prijimkov. Vacsora után jó lesz mindjárt lefekünni ... úgy-e Schimmel úr ?

Szellemi élvezet után a testi nyugalom ép oly kellemes, mint hasznos, - jegyezte meg a derék német és kiürítette a kis pálinkás üvegecsét.

Vacsora után mindjárt elváltunk. Nikolajevna Vérától búcsut véve, kezet szorítottam vele, keze hideg volt. Elmentem a számomra berendezett szobába és sokáig álltam az ablak előtt, mielőtt levetkőztem és ágyba feküdtem. Prijimkov jóslata beteljesedett: közeledett a zivatar és kezdett dühöngeni. Hallottam a szél fúvását, az eső csepegését, láttam, a mint a tó közelében álló templom mindig, ha villámlott, rögtön föl