törve. 66 ,Nincs semmi ok rá magát megtörni, mondá ö: vagy össze kell törni magát, vagy hozzá sem fogni... Igen kevesen látogatták Jeljcovnét; de én gyakran mentem hozzá. Titokban bevallottam magamnak, hogy ő engem kedvel; Nikolajevna Véra pedig nagyon tetszett nekem. Társalogtunk, sétáltunk együtt... Anyja nem zavart bennünket; maga a leány nem szeretett anyja nélkül lenni, én pedig részemről nem éreztem szükségét, hogy magányosan beszélgessek vele. Nikolajevna Vérának az a sajátságos szokása volt, hogy fönhangon gondolkozott; éjjel álmában hangosan és tisztán beszélt arról, a mi nappal rá hatott. — Egyszer figyelemmel rám nézve és szokása szerint kissé kezére támaszkodva, mondá: „Nekem úgy tetszik, hogy Alexandrics jó ember; de nem lehet benne bízni." Köztünk a legbarátságosabb és legjobb viszony uralkodott; csak egyszer tetszett nekem, mintha ott, messze valahol, a fényes szeme legmélyében valami szokatlant, bizonyos örömet és gyöngédséget vettem volna észre. . . De meglehet, hogy csalódtam. Azonban elmúlt az idő és készülnöm kellett az útra. De mindig halasztottam. Ha rá gondoltam, ha eszembe jutott, hogy nem sokára már nem fogom látni ezt a kedves leányt, a kihez annyira vonzódtam nehezemre esett. . . . Berlin vonzó erejét el kezdte veszteni. Nem mertem magamnak bevallani, hogy mi történt velem; de nem is értettem, hogy mi történt velem, mintha lelkemben köd kószálna. Utoljára egy reggel minden világos lett elöttem. ,,Mit akarok még keresni" gondoltam,,mire törekedni? Hiszen az igaz. ságot úgy sem adhatják a kezembe. Nem jobb itt maradni, megnősülni?“ És képzeld csak, ez a gondolat, hogy nősüljek, akkor egy cseppet sem ijesztett meg; ellenkezőleg örültem neki. Szóval: ugyanaz nap kijelentettem szándékomat, csakhogy nem Nikolajevna Vérának, a mint várni lehetett, hanem magának Jeljcovnének. Az öreg asszony megnézett. Nem, mondta - kedves barátom, útazzék Berlinbe, törje csak meg magát. Maga jó ember; de Vérának nem ilyen férj kell. Lesütöttem a szememet, elpirúltam, és a min valószínüleg még jobban fogsz csodálkozni, rögtön egyetértettem bensőleg Jeljcovnéval. Egy hét múlva elútaztam és azóta nem láttam se őt, se Nikolajevna Vérát. Egész röviden írtam le viszontagságaimat, mert tudom, hogy nem szereted a ,,hosszadalmasságot". Elútaztam Berlinbe, nagyon hamar elfelejtettem Nikolajevna Vérát. . . . De, megvallom, a váratlan hír megindított. A gondolat, hogy ő olyan közel van, hogy ő a szomszédom, hogy egy pár nap múlva látni fogom, megdöbbentett. A múlt mintha csak a földből nőne ki, úgy állt előttem, úgy rohant felém. Prijimkov kijelentette nekem, hogy ő engem épen azért látogatott meg, hogy fölfrissítse a régi ismeretségünket, és hogy reményli, hogy a legrövidebb idő alatt magánál fog látni. Tudatta velem, hogy a lovasságnál szolgált, hadnagyságáról leköszönt, birtokot vett, nyolcz versztnyire tőlem, és hogy szándéka gazdasággal foglalkozni, hogy három gyermeke volt, de 'hogy kettő meghalt, egy öt éves leánya maradt. És neje emlékszik rám? kérdeztem őt. Igenis, emlékszik, felelt ő kicsit megakadva. Persze akkor, azt lehet mondani, még gyermek volt; de az anyja magát mindig nagyon dícsérte, és maga tudja, mennyit tart boldogúlt anyja minden szavára. Eszembe jutottak Jeljcovné szavai, hogy én nem vagyok Vérának való férj.... ,,Hát talán te neki való voltál, gondoltam félszemmel nézve Prijimkovra." Egy pár órát nálam töltött. Igen jó, kedves fiú, olyan szerényen beszél, olyan jószívűen pillant; lehetetlen meg nem szeretni. . . de szellemi tehetségei azóta nem fejlődtek, a mikor őt ismertük. Én okvetetlen meg fogom látogatni, talán már holnap. Rendkívül kíváncsi vagyok arra, mi lett Nikolajevna Vérából. Te, gonosz ember, valószínüleg nevetsz most rajtam, ülve igazgatói székeden: de azért mégis meg fogom neked írni, milyen benyomást tett rám. Isten veled, majd a következő levélben. HARMADIK LEVÉL. (Ugyanattól ugyanahhoz.) M.... lak, 1850. junius 16-án. Nos, barátom, voltam nála, láttam őt. Mindenekelőtt egy csodálatos körülményt kell veled közölnöm: hidd el nekem vagy ne hidd, a mint tetszik, de ő csaknem semmit sem változott, sem arczában sem alakjában. Midőn kijött elémbe, csaknem fölkiáltottam volna: egy tizenhét éves leány, teljességgel az! Csak szeme nem olyan mint egy leányé; különben hajadon korában sem volt a szeme olyan mint egy leányé, nagyon fénylő volt. De ugyanaz a nyugodtság, ugyanaz a vídámság, a hang ugyanaz, egyetlen egy picziny ráncz sincs a homlokán, mintha az egész ideig valahol a hóban feküdt volna. Pedig most huszonnyolcz éves, három gyermeke volt... Megfoghatatlan kérlek, ne gondold, hogy én elfogúltságból nagyítok; ellenkezőleg nekem ez a,,változatlanság" semmikép sem tetszett. Egy huszonnyolcz éves nőnek, a ki asszony és anya, nem szabad leányhoz hasonlítania: nem hiába élt. Ő igen szívesen fogadott; Prijimkovt pedig az én jöttem épenséggel örömmel töltötte el: ez a jó fiú úgy néz az emberre, mintha hozzá akarna símulni. Házok nagyon kényelmes és tiszta. Leánykájok igen kedves és mamájához egy cseppet sem hasonlít: nagyanyjára emlékeztet. A vendégszobában a pamlag fölött csüng e különös nő arczképe. Úgy tetszett mintha szigorúan és figyelmesen nézne rám. Leültünk, emlegettük a múlt időket, el is beszélgettünk egy kicsit. Én akaratlanúl néztem Jeljcovné mogorva képét. Nikolajevna Véra épen alatta ült ez a kedvencz helye. Képzeld meglepetésemet: Nikolajevna Véra mindeddig még nem olvasott egyetlen egy regényt sem, egyetlen egy költeményt sem - szóval, egyetlen egy, a mint mondja, kigondolt művet sem. Ez a megfoghatatlan egykedvűség a lélek legmagasztosabb élvezetei iránt engem boszantott. Egy okos, és a mennyire meg tudom ítélni, fínoman érző nőben ez épenséggel megbocsáthatatlan valami. Hogyan, kérdeztem: ön föltette, hogy soha sem olvas ilyen könyveket? nem értem rá. Még nem történt, felelt: Nem ért rá! Csodálkozom! De hát maga, folytattam Prijimkovhoz fordúlva, mért nem bírja rá feleségét? - Én örömmel . . . akarta Prijimkov kezdeni, de Nikolajevna Véra félbe szakította. -- seknek. Ne tettesd magad: te sem vagy nagy barátja a ver -A verseknek, igaz, kezdte ő, nyek, példáúl. . . . ... nem igen; de a regé De hát mit tesznek, mivel foglalkoznak este? kérdeztem kártyáznak önök ? Néha kártyázunk, — felelt Nikolajevna Véra de hát olyan kevés az, a mivel foglalkozni lehet? Mi olvasunk is: vannak jó művek a verseken kívül. - Miért üldözi annyira a verseket? Nem üldözöm őket: én gyermekkoromtól fogva megszoktam ezeket a kigondolt műveket nem olvasni ; édes anyámnak úgy tetszett, én pedig mentül tovább élek, annál jobban meggyőződöm arról, hogy mind, a mit édes anyám tett, mind, a mit ő mondott, helyes, igaz volt. Nos, a mint önnek tetszik, de én nem érthetek önnel egyet: én meg vagyok arról győződve, hogy ok nélkül tagadja meg magától a legtisztább, legártatlanabb élvezetet. Hiszen ön nem veti meg a zenét, a festészetet: miért veti meg a költészetet ? Nem vetem meg én eddig nem ismerkedtem vele ez az egész. Így jövök a dolognak nyomára! Hát az anyja nem tiltotta meg egész életére, hogy ismerkedjék meg a szépirodalommal ? Nem; mihelyt férjhez mentem, édes anyám visszavett minden tilalmat; magamnak eszembe sem jutott olvasni ... hogy mondta ön? . . . nos, szóval, regényt olvasni. Én gondolkodva hallgattam Nikolajevna Vérát: én ezt nem vártam. Ő rám nézett nyugodt pillantásával. A madarak néznek úgy, ha nem félnek. -Elhozok önnek egy könyvet! kiáltottam fel. (Eszembe jutott a nem rég olvastam Faust.) Nikolajevna lassan felsóhajtott. Az ... az nem lesz George Sand? kérdezte nem minden félelem nélkül. Ah! tehát hallott róla? Nos, ha az is volna, mi baj? Nem, hozok önnek más szerzőt. Úgy-e nem felejtette el a német nyelvet ? Nem, nem felejtettem el. jimkov közbe. vágott Pri No szép! majd hozok önnek... meglátja majd, hogy milyen bámulatos dolgot hozok önnek. Budapesti Szemle. Huszadik kötet. 1879. 25 - Jól van, meg fogom látni. De menjünk most a kertbe, Natalia már nem győzi az ülést. Fejére tett egy kerek szalmakalapot, egy gyermekkalapot, egészen olyant, a milyent leánya is föltett, csak kicsit nagyobbat, és a kertbe indúltunk. Én mellette mentem. A friss levegőben, a magas hársfák árnyékában, még kedvesebbnek tetszett nekem a képe, különösen ha kicsit visszafordult és fölemelte a fejét, hogy a kalap alúl rám pillantson. Ha Prijimkov nem ment volna utánunk, és a leányka nem ugrált volna előttünk, valóban azt hihettem volna, hogy nem vagyok harminczöt, hanem huszonhárom éves, hogy épen készülök Berlinbe; annál is inkább, mert a kert is, a melyben voltunk, nagyon hasonlított a jeljcovi birtokon levő kerthez. Nem állhattam meg, hogy ne közöljem benyomásomat Nikolajevna Vérával. Mindnyájan azt mondják nekem, hogy külsőleg kefelelt különben belsőleg is ugyanaz veset változtam, maradtam. Egy kis chinai házikóhoz értünk. Lássa, ilyen házikónk nem volt Oszinovkában, mondá ne törődjék avval, hogy annyira megviselt és kopott színű belül igen szép és hűvös. Beléptünk a házikóba. Körülnéztem. paran - Tudja mit, Nikolajevna Véra, — mondám csolja meg, hogy jöttömig egy asztalt és egy pár széket hozzanak ide. Itt, valóban pompás időzni. En itt fölolvasom önnek... Goethe Faustját... meglátja, milyen dolgot olvasok. Igen, itt nincs légy, — jegyzé meg egykedvűen mikor jön? Holnap után. ... de - Jól van, mondá - meg fogom parancsolni. . . . Natalia, a ki velünk együtt bejött a házikóba, egyszerre fölkiáltott és félre ugrott, egészen halaványan. Mi az? kérdezte Nikolajevna Vera. Jaj, mama, szólt a leányka, újjával a sarokba mutatva nézd milyen borzasztó pók!... Nikolajevna Véra a sarokba nézett; egy nagy tarka pók gyorsan mászott föl a falra. Miért félsz tőle ? mondá nem harap, nézd. |