Oldalképek
PDF
[ocr errors]

nyos lelki csend szállt meg, mióta ide költözködtem; nincs kedvem valamit tenni, nem akarok semmit sem látni, semmiről sem képzelődni, lusta vagyok arra, hogy valamire gondoljak. De nem vagyok lusta arra, hogy elgondolkodjam: ez két különböző dolog, mint magad is tudod. Először rám tolúltak a gyermekkori emlékek ... hová nem mentem én, mit nem néztem meg, minden oldalról kikeltek, tisztán a legcsekélyebb körűlményig tisztán, s mintha mozdulatlanok voltak volna, pontos határozottságukban. ... Azután felváltottak ez emlékeket mások, azután ... azután elfordúltam lassan a múlttól, s csak egy kellemes lankadtság, egy elaltató elnehezítés maradt hátra keblemben. Képzeld csak! a töltésen egy fűzfa alatt űlve, egyszerre csak elkezdek sírni s sírtam volna sokáig, előre haladt korom daczára, ha nem szégyeltem volna egy elmenő anyóka előtt, a ki kíváncsian tekintett rám, azután fejét nem fordítva felém, egyenesen és mélyen meghajtotta magát s elment. En nagyon ohajtanám, ha ilyen hangúlatban maradhatnék (sírni természetesen már nem fogok) addig míg innét elútazom, azaz szeptember haváig, és nagyon boszankodnám, ha szomszédaim egyikének eszébe jutna engem meglátogatni. Különben, úgy látszik, nincs miért félnem; nincs is közel szomszédom. Te, meg vagyok arról győződve, értesz engem; te magad tudod tapasztalatból, milyen gyakran tesz jót a magányosság. . . . Nekem most szükségem van rá annyi kóborlás után. Únni nem fogom magamat. Magammal hoztam egy pár könyvet és itt szépen berendezett könyvtáram van. Tegnap kinyitottam valamennyi szekrényt és sokáig kotoráztam a poros könyvek közt. Sok érdekes dolgot találtam, a mit előbb észre nem vettem: a Candide fordítását kéziratban az 1770-es évekből, folyóiratokat és újságokat ugyan abból az időből, A diadalmaskodó chaméleont (ez tudniillik Mirabeau), Le paysan perverti stb. Kezembe akadtak gyermekkori könyvek, nem csak saját könyveim, de atyáméi is, nagyanyáméi, sőt, képzeld csak, ősanyáméi is: egy réges régi franczia nyelvtanon, tarka kötésben, nagy betűkkel rá van írva: Ce livre appartient à m-lle Eudoxie de Lavrine, s mellette áll az évszám – 1741. Láttam azokat a könyveket, a melyeket régente külföldről hoztam haza, többek közt Goethe Faustját is. Te talán nem tudod, hogy volt idő, mikor Faustot könyv nélkül tudtam (az első részét, természetesen) szóról szóra; nem győztem olvasni.... De más idők, más álmok, s az utolsó kilencz év alatt alig vettem kezembe Goethét. Milyen leírhatatlan érzéssel tekintettem e picziny, előttem nagyon is ismeretes könyvecskére (egy rossz kiadás 1828-ból)! Magammal vittem, ágyba feküdtem s elkezdtem olvasni. Hogy meghatott az egész nagyszerű első jelenet. A föld szellemének megjelenése, szavai, emlékszel: „In Lebensfluthen, im Thatensturm" fölkeltették bennem az elragadás rég nem ismert remegését és lázát. Mindenre emlékeztem: Berlinre, a deákkorra, Stich Klára kisasszonyra, Seidelmanra mint Mefistofelesre s Radsiwill zenéjére, mindenre, mindenre. . . . Sokáig nem tudtam elaludni: ifjúságom tűnt elém, ott állt mint egy kísértet; mint tűz, mint méreg keringelt ereimben, szívem kitágúlt s nem akart össze szorúlni, valami megpendítette húrjait, felforrtak benne a vágyak.... Lásd milyen ábrándoknak adta magát át a te csaknem negyven éves barátod, magányosan űlve magányos házában! Ha valaki engem látna? Nos, hát mi volna aztán? Bizony nem szégyelném. Szégyenkedni – az is az ifjúság tulajdona; de én, tudod min veszem észre, hogy öregszem? Lám azon, hogy most igyekszem magam előtt a víg érzelmeket fölcsigázni, a szomorúkat pedig lecsillapítani, ifjúságom napjaiban épen ellenkezően tettem. Akkorában megtörtént, hogy egy bánatot úgy hurczoltál magaddal, mint egy kincset, az öröm egy viharos kitörését szégyelted. És mindamellett, úgy tetszik nekem, minden élettapasztalatom daczára, van még valami a világon, Horacio barátom, a mit még nem próbáltam meg, s ez a „valami" – majdnem a legfontosabb. De elég már, belefáradtam. Bocsáss. Majd máskor. Hogy vagy Pétervárott? A propos: Szavelij, a falusi szakácsom, kért hogy tiszeltesselek. Ő is öregedett, de nem túlságosan, megkövéredett s kicsit földuzzadt. Jó csirkelevest készít elfőtt hagymával, szép mintával diszített sajtlepényt és savanyú ugorkát, azt a nevezetes tál ugorkát, a melytől megfájdúlt a nyelved s huszonnégy órára elvásott a fogad. De persze a pecsenyét, mint hajdan, úgy ki hagyja száradni, hogy akár dobolhatsz vele a tányéron – valóságos karton. De Isten veled. Barátod Pál.

[ocr errors]

MÁSODIK LEVÉL.
(Ugyanattól ugyanahhoz.)

M. . . . lak, 1850-iki junius 12-én.

Elég fontos újságot kell közlenem veled, kedves barátom. Tegnap ebéd előtt kedvem jött sétálni – csak nem a kertben; elmentem az országúton a városba. Minden czél nélkül gyors léptekkel menni hosszú, egyenes országúton – igen kellemes. Mintha valami munkát végeznél, úgy sietsz. – Nézem, elémbe jön egy hintó. Csak nem jön én hozzám? gondoltam magamban ijedten.... De nem : a hintóban előttem ismeretlen bajuszos úr űl. Visszanyerem nyugalmamat. De egyszerre, midőn közelembe ér, ráparancsol a kocsisra, hogy állítsa meg a lovakat, udvariasan leveszi a sapkáját s még udvariasabban kérdez: nem vagyok-e ez meg ez? – és nevemet mondja. Én részemről megállok s egy vádlott elszántságával, a kit vallatásra visznek, felelek: „az vagyok" s én is úgy nézek a bajuszos úrra, mint egy birka, és gondolom magamban „hiszen ezt láttam valahol!"

– Maga nem ismer meg? mondja ő kiugorva a hintóból.

– Eppenséggel nem.

– En pedig mindjárt megismertem.

Egy szó érte a másikat: kisűlt, hogy ez Prijimkov, tudod, volt egyetemi társunk. „Milyen fontos újság az?" gondolod, e perczben, kedves Nikolaics Simon. „Prijimkov, a mennyire emlékszem elég üres fiú volt, ha nem is rossz meg

ostoba." – Az mind igaz, barátom, de halld csak tovább.

– En, mondja, nagyon örűltem, midőn hallottam, hogy maga visszajött a birtokára, szomszédságunkba. Különben nem csak én örűltem.

Szabad tudnom, kérdeztem én – ki volt még olyan szíves . . .

– Feleségem.

– Az ön felesége?

– Igen is, feleségem: régi ismerőse.

– Kérem, hogy híják a feleségét?

– Nikolajevna Vérának híják, született Jeljcova.

[ocr errors]

– Nikolajevna Véra! kiáltottam föl önkénytelenűl...

Ime ez az a fontos újság, a melyről neked a levél elején beszéltem . . .

De meglehet, te ebben sem látsz semmi fontosat ... Hadd beszéljek el neked valamit múlt ... régen múlt életemből. Midőn veled együtt elhagytam 183–ban az egyetemet, 23 éves voltam. Te szolgálatba léptél; én, a mint tudod, elhatároztam magamat Berlinbe menni. De Berlinben október előtt nem lehetett semmit se tenni. Szándékom volt a nyarat Oroszországban tölteni, még egyszer utóljára jól kiherverni magamat, de ott azután már komolyan neki menni a munkának. Mennyire valósúlt az utolsó föltevésem, arról nem érek most rábeszélni . . . „De hol töltsem a nyarat?" kérdeztem magamat. Birtokomra menni nem volt kedvem : atyám nem rég meghalt, közel rokonom nem volt, féltem a magánytól, unalomtól ... Azért örömmel fogadtam el egy rokonom, egy nagybátyám ajánlatát, hogy legyek vendége T. kerületben fekvő birtokán. Gazdag, jó és egyszerű ember volt, úriasan élt s úri lakásban. Hozzá költözködtem. Nagybátyámnak nagy családja volt: két fia és öt leánya. Azonkívül egész csapat ember élt házában. Vendégek minden perczben jöttek – de mindamellett nem volt az élet víg. Zajosan folytak a napok, lehetetlenség volt visszavonúlni. Mindent közösen tettek, mindnyájan iparkodtak valamivel szórakozni, valamit kigondolni és a nap végén mindnyájan borzasztóan ki voltak merűlve. Olyan ízetlen volt ez az élet. Én már kezdtem elútazásomra gondolni és csak azt vártam, hogy nagybátyám nevenapja múljék el; de épen nevenapján láttam a bálon Nikolajevna Vérát – és maradtam. Ő akkor tizenhat éves volt. Anyjával kis birtokon élt, öt versztnyire nagybátyámtól. Atyja – a mint mondják, igen kitünő ember – gyorsan érte el az ezredesi rangot és többre is vitte volna, de fiatal korában elveszett a vadászaton, a hol egy társa véletlenségből agyonlőtte. Nikelajevna Véra akkor még gyermek volt. Anyja is rendkívüli nő volt: több nyelven beszélt, sokat olvasott és sokat tudott. Hét vagy nyolcz évvel idősebb volt férjénél, a kihez szerelemből ment; ez titokban elvitte a szülei házból. Az aszszony alig tudta elviselni férje halálát és haláláig (Pryimkov értesítése szerint nem sokára leánya férjhez menetele után

« ElőzőTovább »