nélkül tudtam (az első részét, természetesen) szóról szóra ; nem győztem olvasni. . . . De más idők, más álmok, s az utolsó kilencz év alatt alig vettem kezembe Goethét. Milyen leírhatatlan érzéssel tekintettem e picziny, előttem nagyon is ismeretes könyvecskére (egy rossz kiadás 1828-ból)! Magammal vittem, ágyba feküdtem s elkezdtem olvasni. Hogy meghatott az egész nagyszerű első jelenet. A föld szellemének megjelenése, szavai, emlékszel:,,In Lebensfluthen, im Thatensturm" fölkeltették bennem az elragadás rég nem ismert remegését és lázát. Mindenre emlékeztem: Berlinre, a deákkorra, Stich Klára kisasszonyra, Seidelmanra mint Mefistofelesre s Radsiwill zenéjére, mindenre, mindenre. . . . Sokáig nem tudtam elaludni: ifjúságom tűnt elém, ott állt mint egy kísértet; mint tűz, mint méreg keringelt ereimben, szívem kitágult s nem akart össze szorúlni, valami megpendítette húrjait, felforrtak benne a vágyak. . . .

...

Lásd milyen ábrándoknak adta magát át a te csaknem negyven éves barátod, magányosan ülve magányos házában! Ha valaki engem látna? Nos, hát mi volna aztán? Bizony nem szégyelném. Szégyenkedni az is az ifjúság tulajdona; de én, tudod min veszem észre, hogy öregszem? Lám azon, hogy most igyekszem magam előtt a víg érzelmeket fölcsigázni, a szomorúkat pedig lecsillapítani, ifjúságom napjaiban épen ellenkezően tettem. Akkorában megtörtént, hogy egy bánatot úgy hurczoltál magaddal, mint egy kincset, az öröm egy viharos kitörését szégyelted.

És mindamellett, úgy tetszik nekem, minden élettapasztalatom daczára, van még valami a világon, Horacio barátom, a mit még nem próbáltam meg, s ez a ,,valami" - majdnem a legfontosabb.

De elég már, belefáradtam. Bocsáss. Majd máskor. Hogy vagy Pétervárott? A propos: Szavelij, a falusi szakácsom, kért hogy tiszeltesselek. Ő is öregedett, de nem túlságosan, megkövéredett s kicsit földuzzadt. Jó csirkelevest készít elfőtt hagymával, szép mintával diszített sajtlepényt és savanyú ugorkát, azt a nevezetes tál ugorkát, a melytől megfájdúlt a nyelved s huszonnégy órára elvásott a fogad. De persze a pecsenyét, mint hajdan, úgy ki hagyja száradni, hogy akár dobolhatsz vele a tányéron valóságos karton. De Isten

veled.

Barátod Pál.

MÁSODIK LEVÉL.

(Ugyanattól ugyanahhoz.)

M.... lak, 1850-iki junius 12-én.

Elég fontos újságot kell közlenem veled, kedves barátom. Tegnap ebéd előtt kedvem jött sétálni - csak nem a kertben; elmentem az országúton a városba. Minden czél nélkül gyors léptekkel menni hosszú, egyenes országúton igen kellemes. Mintha valami munkát végeznél, úgy sietsz. - Nézem, elémbe jön egy hintó. Csak nem jön én hozzám? gondoltam magamban ijedten. . . . De nem : a hintóban előttem ismeretlen bajuszos úr úl. Visszanyerem nyugalmamat. De egyszerre, midőn közelembe ér, ráparancsol a kocsisra, hogy állítsa meg a lovakat, udvariasan leveszi a sapkáját s még udvariasabban kérdez: nem vagyok-e ez meg ez? — és nevemet mondja. Én részemről megállok s egy vádlott elszántságával, a kit vallatásra visznek, felelek:,,az vagyok“ s én is úgy nézek a bajuszos úrra, mint egy birka, és gondolom magamban,,hiszen ezt láttam valahol!"

tóból.

Maga nem ismer meg? mondja ő kiugorva a hin

- Éppenséggel nem.

Én pedig mindjárt megismertem.

Egy szó érte a másikat: kisült, hogy ez Prijimkov, tudod, volt egyetemi társunk.,,Milyen fontos újság az?" gondolod, e perczben, kedves Nikolaics Simon.,,Prijimkov, a mennyire emlékszem elég üres fiú volt, ha nem is rossz meg ostoba." Az mind igaz, barátom, de halld csak tovább.

- Én, mondja, nagyon örültem, midőn hallottam, hogy maga visszajött a birtokára, szomszédságunkba. Különben nem csak én örültem.

- Szabad tudnom, kérdeztem én ki volt még olyan szíves ..

Feleségem.

Az ön felesége?

Igen is, feleségem: régi ismerőse.

Kérem, hogy híják a feleségét?

Nikolajevna Vérának híják, született Jeljcova.

1

Nikolajevna Véra! kiáltottam föl önkénytelenül Íme ez az a fontos újság, a melyről neked a levél elején beszéltem ...

De meglehet, te ebben sem látsz semmi fontosat . . . Hadd beszéljek el neked valamit múlt... régen múlt életemből.

Midőn veled együtt elhagytam 183-ban az egyetemet, 23 éves voltam. Te szolgálatba léptél; én, a mint tudod, elhatároztam magamat Berlinbe menni. De Berlinben október előtt nem lehetett semmit se tenni. Szándékom volt a nyarat Oroszországban tölteni, még egyszer utóljára jól kiherverni magamat, de ott azután már komolyan neki menni a munkának. Mennyire valósúlt az utolsó föltevésem, arról nem érek most rá beszélni. . .,,De hol töltsem a nyarat ?" kérdeztem magamat. Birtokomra menni nem volt kedvem: atyám nem rég meghalt, közel rokonom nem volt, féltem a magánytól, unalomtól . . . Azért örömmel fogadtam el egy rokonom, egy nagybátyám ajánlatát, hogy legyek vendége T. kerületben fekvő birtokán. Gazdag, jó és egyszerű ember volt, úriasan élt s úri lakásban. Hozzá költözködtem. Nagybátyámnak nagy családja volt két fia és öt leánya. Azonkívül egész csapat ember élt házában. Vendégek minden perczben jöttek — de mindamellett nem volt az élet víg. Zajosan folytak a napok, lehetetlenség volt visszavonúlni. Mindent közösen tettek, mindnyájan iparkodtak valamivel szórakozni, valamit kigondolni és a nap végén mindnyájan borzasztóan ki voltak merülve. Olyan ízetlen volt ez az élet. Én már kezdtem elútazásomra gondolni és csak azt vártam, hogy nagybátyám nevenapja múljék el; de épen nevenapján láttam a bálon Nikolajevna Vérát és maradtam. Ő akkor tizenhat éves volt. Anyjával kis birtokon élt, öt versztnyire nagybátyámtól. Atyja — a mint mondják, igen kitünő ember gyorsan érte el az ezredesi rangot és többre is vitte volna, de fiatal korában elveszett a vadászaton, a hol egy társa véletlenségből agyon lőtte. Nikelajevna Véra akkor még gyermek volt. Anyja is rendkívüli nő volt: több nyelven beszélt, sokat olvasott és sokat tudott. Hét vagy nyolcz évvel idősebb volt férjénél, a kihez szerelemből ment; ez titokban elvitte a szülei házból. Az aszszony alig tudta elviselni férje halálát és haláláig (Pryimkov értesítése szerint nem sokára leánya férjhez menetele után

--

halt meg) csupán fekete ruhát viselt. Élénken emlékszem arczára: sokat mondó, barna kép, vastag szürke hajjal, nagy, szigorú, mintegy elalvó szemmel, egyenes fínom orral! Atyja - a Ladanov családból való volt tizenöt évig Olasző országban élt. Nikolajevna Véra anyja közönséges albanoi parasztleánytól született, a kit a szülésre következő napon megölt a vőlegénye, a kitől Ladanov amazt elcsábította ... Ez a történet nagy zajt ütött a maga idejében. Visszajövén Oroszországba, Ladanov a házából, de még a szobájából sem ment ki, vegytannal, boncztannal, kabalistikával foglalkozott, meg akarta az ember életét hosszabbítani; azt képzelte, hogy lehetséges a szellemekkel összeköttetésbe lépni, holtakat idézni... A szomszédok bűvésznek tartották. Rendkívül szerette a leányát, maga tanította mindenre, de meg nem bocsátotta neki, hogy megszökött Jeljcovval, nem eresztette szeme elé sem őt sem férjét, mindkettőnek szomorú életet jósolt s magányosan halt meg. Jeljcovné, özvegyen maradva, egész üres idejét leánya nevelésére fordította és alig fogadott vendéget. Midőn Nikolajevna Vérával megismerkedtem, ő, képzeld csak, még nem volt születése óta semminemű városban, még a saját kerületbeliben sem. Nikolajevna Véra nem hasonlított a közönséges orosz kisasszonyokhoz: egészen különös valami volt rajta. Legelőször föltünt nekem beszédjének és minden mozgásának bámulatos nyugodtsága. Ő, úgy látszott, semmivel sem törődött, nem nyugtalankodott, egyszerűen és okosan felelt, figyelmesen hallgatott. Arcza kifejezése öszinte és nyílt volt, mint egy gyermeké, de néha hideg és egykedvű, de nem gondolkodó. Ritkán volt víg és nem olyan módon mint a többiek egy ártatlan szív vidámsága, mely a vígságnál is kedvesebb, sugárzott egész lényén. Nem volt nagy, de igen jól megtermett, kissé fínom, arczvonásai szabályosak és szelídek voltak, homloka szép, síma, haja aranyos szőke, orra egyenes mint az anyjáé, ajka meglehetősen tele, feketés szürke szeme mintegy igen is nyíltan pillantott a sűrű, fölfelé hajló pillák alól. Keze kicsiny volt, de nem igen szép: tehetséges embernek nem szokott olyan keze lenni. . . és valóban Nikolajevna Véra nem mutatott semmi különös tehetséget. Hangja olyan volt, mint egy hét éves gyermeké. A nagybátyámnál tartott bálon bemutattak anyjának és egy pár napra rá legelőször mentem hozzájok látogatóba.

Jeljcova asszonyság igen sajátságos nő volt, jellemes, szilárd és határozott. Rám nagy benyomást tett: tiszteltem öt és féltem is töle. Nála rendszer szerint történt minden, leányát is rendszer szerint nevelte, de nem korlátozta szabadságát. Leánya szerette őt és vakon hitt neki. Megtörtént példáúl, hogy Jeljcovné neki egy könyvet adott s azt mondta: ezt a lapot ne olvasd, a leány inkább kihagyta az előbbi lapot is, de az eltiltottra rá sem pillantott. De Jeljcovnénak voltak rögeszméi, bogarai. Ő példáúl, mint a tűztől, úgy félt mindentől, a mi a képzelődésre hathat; azért leánya tizenhét éves koráig egyetlen egy elbeszélést vagy költeményt nem olvasott, de a földrajzban, történelemben, természetrajzban ugyancsak zavarba hozott engem, egy kandidátust, még pedig a mint emlékszel, nem az utolsók egyikét. Próbáltam egyszer Jelcovnéval a rögeszméjéről beszélni, noha bajos volt öt belevonni a társagásba: nagyon hallgatag volt. Csak fejével intett.

-Maga azt mondja, - mondá elvégre - költői műveket olvasni hasznos is, kellemes is . . . Én azt hiszem, hogy előbb meg kell az életben választani: vagy a hasznost, vagy a kellemest, és így egyszerre és mindenkorra elhatározni magát. Magam is össze akartam valaha ezt is azt is kapcsolni. . . Az lehetetlen és elveszti az embert vagy képtelenséghez vezet.

Igenis, bámulatos lény volt ez az asszony, becsületes, büszke lény, nem egészen ment neme előítéleteitől.,,Én félek az élettől", mondta egyszer nekem. És valóban, ő félt tőle félt azoktól a titkos erőktől, a melyeken az élet alapszik, és melyek ritkán, de egyszerre föltűnnek. Jaj annak, a kit játékuk tárgyává kiszemelnek! Ezek az erők rettenetes módon tűntek föl Jeljcovné előtt: gondolj csak anyja, férje, atyja halálára. . . Ez bár kit megijesztett volna. Nem láttam öt soha sem mosolyogni. Mintha lakattal elzárta volna magát és a vízbe dobta volna a kulcsot. Ő bizonyosan sok bánatot viselt életében és soha senkivel nem közölte: mindent magába zárt. Annyira hozzá szokott, hogy érzelmeinek ne engedjen, hogy még a leányához való szenvedélyes szeretetét is restelte mutatni; egyetlen egyszer sem csókolta jelenlétemben, soha sem hívta kedveskedő, enyelgő névvel, mindig Vérának. Emlékszem még egy szavára: én valamikép azt találtam mondani, hogy mi, jelenkorú emberek, mind meg vagyunk