Oldalképek
PDF
[merged small][ocr errors][ocr errors][ocr errors][ocr errors]

S e percz óta minden magyar szív a „kis királyért" dobogott.

II. – Lajos Fülöpnek, a Lafayette e „legjobb köztársasága“ trónra jutásával s a nem-interventió elvének az európai udvarok által elfogadásával a föltámadt országok így vagy úgy elintézték dolgaikat, elintézte esztendő múlva a czár is a lengyel fölkelést: Európa ismét nyugodt volt, s a bécsi kormány, hogy magának is nyugodalmat biztosítson, a demokratia felé hajló Széchenyi-féle reformmozgalom ellenében tett készűleteket. Ezekben Ferencz királyt, különben oly nagy befolyású kegyencze, Reviczky főkanczellár sem bírta megakadályozni, s bírta még kevésbbé az öreg király halála után, ki végintézetében kormánypolitikája két fő oszlopára: Lajos főherczeg és Metternich herczeg kezeire, rendelte bízni a kormányzatot: mely végakarat mellőzésére a trónra lépett új fejedelemnek elégséges ereje nem volt. Ekép uralkodása első részében a reformküzdelmek kevés szerencsével folyhattak, sőt Reviczky megbukása után a munkába vett megfélemlítő rendszernek sem vehette elejét, mely különben annyira ellenkezett szíve szelíd hajlamaival. De midőn a bekövetkezett négy évben a merőben reactiv, s részben kegyetlen kormányzás a haza minden szabadelvű elemeit addig nem létezett erélyes egységgé tömörítette: bár a bécsi kormányvezetők indítva érezhették magokat, nehogy a nemzet milliói szívéből a hagyományos ragaszkodás utolsó szálait is kitépjék, szívós ellenzésökkel felhagyni: mégis oly engesztelékeny fejedelem kívántatott, mint V. Ferdinánd, ki Deák Ferencz közbelépésére, egy évvel elébb már, az elítélt Wesselényit gyógyfürdőre bocsátotta, hogy 1840-ki május elsejét, teljes amnestia által, nemzeti ünneppé avassa; ily barátja a lelkiismeret szabadságának kellett, hogy az 1844-ki vallástörvényt, ily barátja a jogegyenlőségnek, hogy az aristokratiko-monarchikus országban az általános hívatal- és birtokképességi törvényeket elfogadja; s ily barátja a magyar nemzetnek, hogy a magyar nyelv egész jogteljességbe behelyeztessék: a miért csak a köz örömnek és lelkesedésnek adott kifejezest Bajza, midőn a királyt így énekli meg:

[ocr errors]

És két legsajátabb elhatározását hozta Ferdinánd királyunknak az 1847-ik év. Tudva van, hogy a családi tanács s a bécsi miniszterium rég elhatározta volt, hogy a nádorságra Rajner főherczeg, I. Ferencz testvérének fia, léptettessék egykor, mely végre az a magyar nyelvben és jogban oktatást is vett; István pedig valamely nem-magyar tartomány helytartójává jelentetett ki. Ferdinánd korainak tartá közbevágni, s hagyta történni a történteket. 1847. januárban bekövetkezett József nádor halála. Amint a hír Bécsbe érkezett, nagy családi tanács tartatott az uralkodó elnöklete alatt. Metternich herczeg volt az előadó, s a régi megállapodás szerint Rajner főherczeg fiát hozta javaslatba az azonnal betöltendő magyar helytartói méltóságra. Ferdinánd fejével tagadólag intett. Az előadó bővebben kezdé indokolni a javaslatot, azon „magas tekinteteket" kívánván érvényesíteni, melyek e lényeges befolyású tisztnek a család egyik ágában mintegy megörökítését egyáltalában nem teszik javalhatóvá. Ekkor a király, kinek kevéssel azelőtt János főherczeg meghozta volt a beteg nádor kérését, melyre Ferdinánd azonnal ki is nyilatkoztatta beleegyezését, szokott egyszerű de határozott módja szerint, a szólónak előadásába bele vágva, kimondta, hogy: „Hiába! én megígértem atyjának: István a helytartó. Írjátok meg Prágába és Budára." S fölkelt. A nagy kérdés el volt döntve. – Kedélyesebb volt a trónbeszédről folyt értekezés. Annak nyelve jött szóba. „Deák legyen; a királyt nem kötelezi személyére nézve az 1844-ki törvény" így hangzott a vélemény. „Még is magyarúl beszélek" mondá Ferdinánd. „Nevetni fognak" mondá Lajos főherczeg, ki tudta, hogy ő Felségének kiejtése fölötte lágy. „Nem", felelé a király, „az én magyarjaim nem fognak nevetni; én magyarúl fogok beszélni". Ilyenkor aztán a dolog nem volt folytatható. Es Ferdinánd nem csalatkozott. Az öröm, mely a primási palota ablakaiból éljenekben kiharsogott, megindító lehetett. Nekem azt két koros úr beszélte vagy egy hét múlva, midőn Pesten meglátogattak, kiki külön ; s beszélték sírva, e boldogságra visszaemlékeztökben; de hozzá téve, hogy nem maradt odafönn is egy magyar ember szeme sem száraz. Így érzett és így tudta méltányolni a kegyes akaratot azon ivadék, mely a félszázados küzdelem utolsó tizedeiben részt vett. A mi jelen állami létünk lapját tevő 48-ki törvénykönyv is e jóságos király nevét viseli. Könnyű mondani, hogy az érdem nem a királyé; s hogy vannak idők, midőn a viszonyok hatalma nagyobb az emberekénél, ha ez emberek királyok volnának is. Igen, de a historia beszél oly királyokról is, kik makacsságokban megvakúlva, nem engedtek, és megbuktak. De Ferdinánd nem csak engedett, ő többet tett: ő, a mit nem minden fejedelem tesz vala hasonló viszonyok közt, ő a személyes kész hozzájárulás zálogával is meg akarta nyugtatni a nemzetet, midőn önkényt személyesen lejött ápril 11-én magyarjai közzé, hitvesével, testvérével, s maga adta át nemzetének az Új Szövetség nagy aktáját, és pedig praesumtiv trónutódja, a mi mostani nemes és nagy királyunk jelenléteben – mintha kötelességet rótt volna reá – melyet ez megértett; s midőn kormánya sok és nagy tévedései és vétkei után maga is teljes szabadsága birtokába jutott, oly dicsőn teljesít, hogy ahoz a történelemben hason példát hiában keresünk. Áldott legyen tehát a jóságos Ferdinánd emlékezete köztünk mindenha; buzgóbb hálát mint ő, csak az érdemel, ki a tőle nyert 48-at valósággá tette: a mi élő dicső királyunk. (1875.) A német zene. Hetek, sőt hónapok óta a válság az, mely minden magyar ember egész érdekeltségét elnyeli, s a menynyiben ez érdekeltség a haza java iránti gondban bírja gyökereit, méltánylást érdemel az ; de ha e mellett minden egyébről megfeledkezünk: ha ma a válság, holnap, midön ez végét érte, az ismét megkezdendő parlamenti tárgyalások, holnapután a választások előkészűletei, majd a választások magok, s ezek után az új kormány s az új parlament működései s így tovább és végesvégig mindig a politikai actiók, és csakis ezek tartanak elfogva minden érzést és gondolatot: mi jut, és mikor jut ismét figyelem, sőt cselekvőség, ama másik érdeknek, melynek ápolására első sorban nem is a parlament hanem épen a közönség, a nemzet, s annak minden egyes hű és belátó tagja, van hívatva a társadalmi úton? tudni illik a nemzetiség érdeke, melynek soha sem szabad háttérbe szorúlnia, melyről a legélénkebb politikai küzdelmek közt sem szabad csak múlólag is megfeledkezni? Mert ne feledjük: nemcsak a magyar államnak, hanem azon összes földírati terület, melyen a magyar állam egy évezred előtt fölépűlt, s magát az egész világnak körűlötte geographiai és politikai tekintetben való teljes átalakúlásai között, lényegében változatlanúl föntartani sikerűlt, ez egész terület összes lakóinak föntartása és megőrzése a magyar államnak föntartásától függ kétségtelenűl és egyedűl. Ennek kettős alaposzlopa pedig a magyar szabadság és a magyar nemzetiség. Az elsőről, a népképviseleten alapúló alkotmány, s annak hordozói, kormány és parlament, gondoskodnak, s képesek is lesznek a boldogtalan és természetlen nagy scissió - megszűnése után, sikeresen gondoskodni: a másikról, a nem

zetiségről azonban, csak a hazafias társadalom gondoskodhatik. S mert mikép fönn mondottuk, ama gondoskodásnak soha egy perczig sem szabad szűnetelnie, bátrak vagyunk a jelen politikai actiók közepett is fölkiáltani a 48-iki nemzetőrök éjjeli parolája szavaival: Ebren légy oh magyar és pedig mai nap: mint magyar! Szólalnak is föl koronkint itt-ott hazafiúi hangok, melyek a „germanisatió" veszélyeire figyelmeztetnek, mik annál nagyobbak, mert műveltség kíséretében lépnek föl, melyet elfogadnunk kell, s el is fogadunk – de csak az oltárig, melynek illetetlenűl kell maradni: a nemzetiség oltáráig. Egy tényezője azonban van a műveltségnek, mely észrevétlenűl, s annál hatalmasban és veszélyesben terjeszti a társadalomban hódításait: a német zene, s annak közvetítői, a német zenészek, a német zenetanítók, kik minden művelt családokba behatnak, s mint egy ártatlan, hiszen nem szavakban, nem idegen nyelven, hanem neutrális és egyetemes hangokban szóló, művészet profétái gyanú és féltés nélkül bebocsátást nyernek. Németek voltak a negyvenes és ötvenes években is a zenészet e missionáriusai: és mit tapasztaltunk akkor? Azon két évtized még – idegen zenetanítóink közreműködésével is – a magyar zenészet művészi fejlődésének, terjedésének évtizede volt, s míg ez így nálunk, a külföld is megismerkedett azzal, s méltatni, kedvelni, becsűlni kezdte azt. Miért? Mert a magyar nemzetiség veszélyei közt a magyar társadalom, imponáló magatartásával e téren is érvényesíteni tudta igényeit, tekintélyét: s mit látunk ma? Mintha csak az új Bismarck-Németország gyermekei volnánk, kik véres győzedelmeik után a legyőzött nemes nemzet nyelvét a diplomatiából úgy mint a hotelek menuiből, a franczia drámát és operát a színpadokról, a gyönyörű chansonokat a zongora mellől kiírtani törekszenek: rajongni kezdünk, klavirmestereink és klavirvirtuózaink német lelkesedése által elragadtatva, a dallamtalan dallamok s a dissonanciák zenéje mellett, behívogatjuk az új profétákat és teljesen sutba dobva nemzeties zeneművészetünk szép műveit, egész odaadással a gyönyörű új német zenében (?) kirekesztőleg édelgünk. Concertjeink ízetlen programmjairól teljesen lemarad a magyar dallam s a magyar szöveg, s magyar nevű kisasszonyok s magyar nevű zeneszerzők német dalokkal éreztetik, hogy mai

Budapesti Szemle. Huszadik kötet 1879. 24

« ElőzőTovább »