herczeg volt az előadó, s a régi megállapodás szerint Rajner főherczeg fiát hozta javaslatba az azonnal betöltendő magyar helytartói méltóságra. Ferdinánd fejével tagadólag intett. Az előadó bővebben kezdé indokolni a javaslatot, azon,,magas tekinteteket" kívánván érvényesíteni, melyek e lényeges befolyású tisztnek a család egyik ágában mintegy megörökítését egyáltalában nem teszik javalhatóvá. Ekkor a király, kinek kevéssel azelőtt János főherczeg meghozta volt a beteg nádor kérését, melyre Ferdinánd azonnal ki is nyilatkoztatta beleegyezését, szokott egyszerű de határozott módja szerint, a szólónak előadásába bele vágva, kimondta, hogy:,,Hiába! én megígértem atyjának: István a helytartó. Írjátok meg Prágába és Budára." S fölkelt. A nagy kérdés el volt döntve. Kedélyesebb volt a trónbeszédről folyt értekezés. Annak nyelve jött szóba.,,Deák legyen; a királyt nem kötelezi személyére nézve az 1844-ki törvény" így hangzott a vélemény. ,,Még is magyarúl beszélek" mondá Ferdinánd.,,Nevetni fognak“ mondá Lajos főherczeg, ki tudta, hogy ő Felségének kiejtése fölötte lágy.,,Nem“, felelé a király,,,az én magyarjaim nem fognak nevetni; én magyarúl fogok beszélni". Ilyenkor aztán a dolog nem volt folytatható. És Ferdinánd nem csalatkozott. Az öröm, mely a primási palota ablakaiból éljenekben kiharsogott, megindító lehetett. Nekem azt két koros úr beszélte vagy egy hét múlva, midőn Pesten meglátogattak, kiki külön; s beszélték sírva, e boldogságra visszaemlékeztökben; de hozzá téve, hogy nem maradt odafönn is egy magyar ember szeme sem száraz. Így érzett és így tudta méltányolni a kegyes akaratot azon ivadék, mely a félszázados küzdelem utolsó tizedeiben részt vett. A mi jelen állami létünk lapját tevő 48-ki törvénykönyv is e jóságos király nevét viseli. Könnyű mondani, hogy az érdem nem a királyé; s hogy vannak idők, midőn a viszonyok hatalma nagyobb az emberekénél, ha ez emberek királyok volnának is. Igen, de a historia beszél oly királyokról is, kik makacsságokban megvakúlva, nem engedtek, és megbuktak. De Ferdinánd nem csak engedett, ő többet tett: ő, a mit nem minden fejedelem tesz vala hasonló viszonyok közt, ő a személyes kész hozzájárulás zálogával is meg akarta nyugtatni a nemzetet, midőn önkényt személyesen lejött ápril 11-én magyarjai közzé, hitvesével, testvérével, s maga adta át nem zetének az Új Szövetség nagy aktáját, és pedig praesumtiv trónutódja, a mi mostani nemes és nagy királyunk jelenléteben mintha kötelességet rótt volna reá - melyet ez megértett; s midőn kormánya sok és nagy tévedései és vétkei után maga is teljes szabadsága birtokába jutott, oly diesön teljesít, hogy ahoz a történelemben hason példát hiában keresünk. Áldott legyen tehát a jóságos Ferdinánd emlékezete köztünk mindenha; buzgóbb hálát mint ő, csak az érdemel, ki a tőle nyert 48-at valósággá tette: a mi élő dicső királyunk. (1875.) A német zene. Hetek, sőt hónapok óta a válság az, mely minden magyar ember egész érdekeltségét elnyeli, s a menynyiben ez érdekeltség a haza java iránti gondban bírja gyökereit, méltánylást érdemel az; de ha e mellett minden. egyébről megfeledkezünk: ha ma a válság, holnap, midőn ez végét érte, az ismét megkezdendő parlamenti tárgyalások, holnapután a választások előkészületei, majd a választások magok, s ezek után az új kormány s az új parlament működései s így tovább és végesvégig mindig a politikai actiók, és csakis ezek tartanak elfogva minden érzést és gondolatot: mi jut, és mikor jut ismét figyelem, sőt cselekvőség, ama másik érdeknek, melynek ápolására első sorban nem is a parlament hanem épen a közönség, a nemzet, s annak minden egyes hű és belátó tagja, van hívatva a társadalmi úton? tudni illik a nemzetiség érdeke, melynek soha sem szabad háttérbe szorúlnia, melyről a legélénkebb politikai küzdelmek közt sem szabad csak múlólag is megfeledkezni? Mert ne feledjük: nemcsak a magyar államnak, hanem azon összes földírati terület, melyen a magyar állam egy évezred előtt fölépült, s magát az egész világnak körülötte geographiai és politikai tekintetben való teljes átalakúlásai között, lényegében változatlanúl föntartani sikerült, ez egész terület összes lakóinak föntartása és megőrzése a magyar államnak föntartásától függ kétségtelenül és egyedül. Ennek kettős alaposzlopa pedig a magyar szabadság és a magyar nemzetiség. Az elsőről, a népképviseleten alapúló alkotmány, s annak hordozói, kormány és parlament, gondoskodnak, s képesek is lesznek a boldogtalan és természetlen nagy scissió megszűnése után, sikeresen gondoskodni: a másikról, a nem zetiségről azonban, csak a hazafias társadalom gondoskodhatik. S mert mikép fönn mondottuk, ama gondoskodásnak soha egy perczig sem szabad szünetelnie, bátrak vagyunk a jelen politikai actiók közepett is fölkiáltani a 48-iki nemzetörök éjjeli parolája szavaival: Ébren légy oh magyar és pedig mai nap mint magyar! Szólalnak is föl koronkint itt-ott hazafiúi hangok, melyek a,,germanisatió" veszélyeire figyelmeztetnek, mik annál nagyobbak, mert műveltség kíséretében lépnek föl, melyet elfogadnunk kell, s el is fogadunk - de csak az oltárig, melynek illetetlenül kell maradni a nemzetiség oltáráig. Egy tényezője azonban van a műveltségnek, mely észrevétlenül, s annál hatalmasban és veszélyesben terjeszti a társadalomban hódításait: a német zene, s annak közvetítői, a német zenészek, a német zenetanítók, kik minden művelt családokba behatnak, s mint egy ártatlan, hiszen nem szavakban, nem idegen nyelven, hanem neutrális és egyetemes hangokban szóló, művészet profétái gyanú és féltés nélkül bebocsátást nyernek. Németek voltak a negyvenes és ötvenes években is a zenészet e missionáriusai: és mit tapasztaltunk akkor? Azon két évtized még idegen zenetanítóink közreműködésével is a magyar zenészet művészi fejlődésének, terjedésének évtizede volt, s míg ez így nálunk, a külföld is megismerkedett azzal, s méltatni, kedvelni, becsülni kezdte azt. Miért? Mert a magyar nemzetiség veszélyei közt a magyar társadalom, imponáló magatartásával e téren is érvényesíteni tudta igényeit, tekintélyét: s mit látunk ma? Mintha csak az új Bismarck-Németország gyermekei volnánk, kik véres győzedelmeik után a legyőzött nemes nemzet nyelvét a diplomatiából úgy mint a hotelek menuiből, a franczia drámát és operát a színpadokról, a gyönyörű chansonokat a zongora mellől kiírtani törekszenek: rajongni kezdünk, klavirmestereink és klavirvirtuózaink német lelkesedése által elragadtatva, a dallamtalan dallamok s a dissonanciák zenéje mellett, behívogatjuk az új profétákat és teljesen sutba dobva nemzeties zeneművészetünk szép műveit, egész odaadással a gyönyörű új német zenében (?) kirekesztőleg édelgünk. Concertjeink ízetlen programmjairól teljesen lemarad a magyar dallam s a magyar szöveg, s magyar nevű kisasszonyok s magyar nevű zeneszerzők német dalokkal éreztetik, hogy mai Budapesti Szemle. Huszadik kötet 1879. 24 zenevilágunkban a magyarság meghaladott álláspont. A negyvenes és ötvenes években Thern úr - ki egyik nem utolsó érdemű magyar zeneszerző volt ha tán csak illemből és kedvesség-hajhászatból egy-két magyar számot is fölvett volna programmjába, ma már szükségtelennek, fölöslegesnek tartja azt; s a külföldi az ő concertjében bízvást úgy érezhette volna magát, mint ha Berlinben volna. Vigyázzunk, s ne kicsinyeljünk egy szellemi tényezőt se a társadalmi téren ! Gondoljuk meg ez idegen érzésű művészboldogítók hatását a családokban; gondoljunk reá egy nemzeti zeneakadémia szervezésénél; ne feledjük, hogy a nemzet szorúl ugyan e nemes művészet szívképző erejére, de azt sem, hogy ennek, főleg nálunk, más hívatása is van, s neveljünk hazafiakat annak művelésére és terjesztésére, hogy e szellemi ügyben is mielébb nélkülözhessük az importált mételyt. (1875.) Toldy Ferencz hátrahagyott íratai közt van néhány levél is, mely ugyan nem tőle ered, de hozzá van intézve, s írójánál fogva megérdemli a kiadatást. István főherczeg levelei ezek, melyek ép úgy megtisztelők arra nézve, kihez, mint arra nézve, a ki által írattak, mert az új magyar historia legrokonszenvesebb alakjainak egyikét azon oldalról mutatja be, mely a magyar közönségnek emlékezete iránt táplált háláját és tiszteletét csak fokozhatja. A levelek Schaumburgból, a főherczeg száműzetése helyéről keltezvék; s míg az elsőt titkári kéz írta s a főherczeg csak aláírta, a második és harmadik egészen saját írása István főherczegnek. A levelek a következők: Tekintetes úr! Mint szívélyesen adta, szívélyesen vettem és köszönöm a küldeményt. Nem tudom, a munkát, vagy az ezt kísérő őszinte érzetet becsüljem-e többre ? igen kedves előttem mind a kettő. Jól esett nekem is, mint Önnek visszaemlékezni a múltra. Úgy sem hagyom azt feledékenységbe menni nálam ; ne is hagyja, ki jó hazafi, soha! Vissza emlékeztem Füredre is 1847-ben, és ha az ige testté nem lett, higgye el uram, jó szándékomon nem múlt. képzelem Mit csöndes magányomban vajmi sokszor teszek, kivált ha hazulról újat hallok, — de ha nem hallok is, magamnak a jelent, a hogy képzelni tudom. De: Jó az Isten, jót ád; akkor fiainak is. adjon a javából a hazának! lesz Üdvözlöm Önt, mint szoktuk, meleg kézszorítással. Schaumburgban, 1860. aug. 25-én. őszinte jóakarója István, s. k. Tekintetes úr ! Amint becses leveléből tapasztalom, Ön azok közé tartozik, kiknél a jó szándék is ér valamit, azért köszöni. Elszoktam tőle; de mégis jól esett. Hogy a Tekintetes úr valahára e részben is *) czélhoz jutott, annak szívemből örülök. De hogy tizennégy év előtti pártolásom arra a jelenben hatást gyakorolhatott vala, nem hinném, ha Ön nem mondaná. Mind emellett engedje meg azt is hinnem, hogy Ön a hatás mértékét irántami vonzalma szerint becsülte annyira föl. Fogadja azért viszonlagosan tőlem is a köszönetet. Megolvastam Önnek beiktatási jeles beszédét, és épültem rajta. Adjon Isten jó törekvéséhez többet, mint nekem adott jó sikert, dús eredményt. Váltig maradván a Tekintetes úrnak őszinte jóakarója István, s. k. Schaumburg, ápril 1-én 1862. Tekintetes úr! Könyvtáram és ásvány-gyüjteményem őre közelebb múlt januáriusban meghalt. Üres helyét akarnám hova hamarább betölteni. *) Ez Toldy Ferencznek a magyar nyelv és irodalom rendes egyetemi tanárává történt kineveztetésére vonatkozik. Szerk. |