Oldalképek
PDF

tésével; míg a Zahara kikutatásában egymásután látjuk feltünni a legfényesebb neveket: addig Afrikának aequatori s déli részén egyes parti útazásokon kívül egyebek nem történtek s a belső egész Livingstoneig terra incognita maradt. Azon eredmények, melyeket Livingstone harmincz évi fáradhatatlan kutatása fölmutatott, egyszersmind ama nehézségek, melyeket e kitünő férfiú sem tudott leküzdeni s melyek őt műve befejezése előtt sírba vitték, osztatlanúl e földrész felé fordíták a művelt világ figyelmét s indítottak másokat arra, hogy Afrikae nagy emberének művét befejezzék s az éjszakon és délen tett különálló útazásokat összekössék, egy szerves egészszé alakítsák. A tudomány e magasabb érdekein kívül azonban belejátszanak ide más tekintetek is, s ezek közt ha tán nem is első sorban, de legsürgetőbben a rabszolgaság s a benszülöttek sorsának kérdése. Ismeretes dolog, hogy mióta Nuno Tristão a XV. század közepén az első rabszolga-szállítmánynyal Lissabonba megérkezett, e gyalázatos üzelem óriási mérveket öltött és hurczolta idegen világrészekbe a teremtések e legnyomorúltabbjait. A humanismus végre megszűntette ugyan az elhurczoltatást, visszaadta az elhurczoltakat önmagoknak s eltiltott minden ily embertelenséget, s mindennek daczára a rabszolgaság egyre tart, a benszülöttek állapota nem javul, sőt rosszabbra fordul. Ez eredménytelenség meggyőzte az embereket, hogy itt többet kell tenni. Nem elég megszűntetni a kivitelt; nem elég, ha e czélból Anglia hajói ott czirkálnak a tengereken, hanem a gyökerére kell hatni a dolognak, mire egyedűl csak BelAfrika társadalmi-természeti viszonyainak kutatása vezethet. Ez volt a második indok, mely Angliával megragadtatta a kezdeményezés zászlaját, s mely Livingstonet az önfeláldozásig lelkesíté. Szerepet játszanak e mellett a kereskedelmi tekintetek is. Livingstone, Magyar, Pogge, Monteiro s más dél-afrikai útazók fölfedezéseiből kitűnik, hogy eme részek meg vannak áldva mindennel, mi csak az emberi élet kényelmére szükséges. Állat-, növény-világa vetekedik Indiákkal, ásványvilága közel jár hozzá; egy óriási bánya, mely kiaknázatlanúl hever, melynek kincseit a benszülöttek nem értékesíthetik s mely

*

úgy azokra, mint a világ egyéb lakosaira haszontalanúl áll. Nem lehetne-e ezt is a kereskedelembe vonni? nem útat, módot nyújtani-e erre a bennszülötteknek s azokat a cultura áldásaival megismertetni, melynek eddig csak átkát érezék? nem egymás fölöslegével egymás szükségleteit födözni-e? Ezek azon kérdések, melyek Angliát jelenben foglalkoztatják s hitünk szerint nem hiába. E humanisticus érzelmek s tudományszomj, a vágy, hazájának e téren is szolgálni, nem különben útazási kedv sarkalák Cameront is e „nagy ismeretlen" belsejébe, noha jól ismerte mindazon vészeket, melyekkel ily útazás jár, hisz mint angol tengerésztisztnek, még inkább mint az abissziniai hadjárat egyik részesének, módjában állott azokkal megismerkedni. Azt is hallotta, hogy zanzibári arab kereskedőnek sikerűlt volna a keleti partokról a szárazföldön át a nyugatiakra jutni. Ez előtte, mint angol tiszt előtt sem lehetett kivihetetlen, s nem kevéssé ösztönzé őt, hogy szolgálatát a londoni „Földrajzi Társaság"-nak fölajánlja, mely épen ez időben bajmolodott egy expeditiónak fölszerelésével a nagy Livingstone fölkeresésére; miután híre járt Stanley hasonczélú expeditiója tönkrejutásának, még mielőtt Livingstonéval találkozhatott volna. Sok nehézség, halogatás, mellőzés után végre czélhoz jutott s mint egy újabban fölszerelendő expeditio parancsnoka hagyta el Dillon orvos barátjával Angliát 1872. november 30-án. Adenben hozájuk csatlakozott Murphy hadnagy az indiai seregben, és utóbb Moffat, Livingstone egyik derek rokona, ki, mihelyt hírt vett az expeditio indulásáról, nyomban eladta nataliai egyetlen birtokát, csakhogy részt vehessen benne. Cameron ezen útazását tárgyalja az előttünk fekvő két kötet. Egyszerű, keresetlen stilje, élénk leírása, melyet még sikerűlt képek is támogatnak, igen elősegítve a felfogást: vonzóvá teszik e művet. Úgy tetszik, mintha magunk útaznánk amaz ismeretlen vidékeken – persze, kissé nagyobb kényelemmel, mint ezt útazónk tette. Midőn e munka a múlt év elején megjelent, mindenki ismerte már az előre küldött levelekből annak főbb mozzanatait, sikerét és sikertelenségét a főczélra, melyet az ég egy más szerencsésebbnek tartott fönn : mégis általános feltünést keltett, mert ily rendkívüli útnak rendkívüli éleményekkel kellett járnia, s az előre ismertetett általánosságok csak fölzaklatták a részletek utáni vágyat. Es a könyv meg is felelt a várakozásnak. A jelen lapokon én is ez útazás főbb mozzanatait akarom megismertetni, tekintettel folyton arra : mi benne az új, mi az eltérő a már ismert adatoktól. Ezért csatlakozzunk útazónk karavánjához s útazzunk „Afrikán keresztűl!"

[ocr errors]

Útazóink Zanzibárba érve, azonnal hozzáláttak az előkészűletek megtevéséhez. Cameronnak különösen szívén feküdt Bombay, Speke egykori hű kalauzának megnyerése. Később azonban tapasztalta, hogy ugyancsak kár volt magát annyira utána törnie, mert a kissé elöregedett vezető többet kérkedett egykori szolgálataival, mint a mennyit segíteni tudott.

Ártott nekik bevallott czéljok, a rabszolgakereskedést illetőleg, még többet sietésök a közeledő esős évszak miatt s így történt, hogy minden giz-gazt össze kellett szedniök, mert a tulajdonképeni teherhordók a belvidékbe indúlt karavánokkal eltávoztak volt, s mindeddig vissza sem érkeztek. E gyülevész népség azután terhet hordani nem bírt s e mellett lopott, szökött, úgy, hogy e sietség miatt is örökös vesződségei voltak egész útazásában a continensen keresztűl.

Február elején keltek át Zanzibárból a szemközt fekvő Bagamajóba, honnan az útazók rendesen kiindulni szoktak. Bagamajóból a belvidékbe több felé visz az út. Burton és Speke 1857–8-ban a Duyról jövő Kiugani folyó völgyén jutottak az Uzagara hegységhez s keltek át Ugogóba; Stanley 1871-ben átlépte a Kinganit s Rozako falun át új, éjszakibb irányban haladt nyugot felé; útazónk egy darabig Stanley útját követte s azután a két útnak úgy közepe táján haladt.

Bagamajóban ugyancsak megrekedtek. A főnökök úgy mint a benszülöttek iparkodtak sietésöket kizsákmányolni, élelmiszerekért s szolgálataikért magas árt követeltek, s ha végre megalkudtak is, azok soha összegyűjthetők nem voltak s így nap nap után múlt a nélkül, hogy a szervezkedés végére jutott volna. Hiába vonúlt vagy négy mérföldnyire belebb s ütött ott tábort, azért a pagazzik (teherhordók) csak nem siettek Cameron táborába; más részről Bagamajo a távolság daczára is bírt annyi vonzerővel, hogy minden reggeli szemlénél 30–40 pagazzija (teherhordó) hiányzott a már nehezen összegyűjtöttekből is. Kényes helyzetének szomorúra való fordulását kikerűlendő, márczius 28-kán elindúlt Mszuvah felé, Murphy pedig Mofattal visszatért Bagamojóba, tovább folytatni a toborzást. Cameron kíséretének magvát a Zanzibárból hozott jól fegyverzett 30 aszkari (fegyveres) képezte. Habár ezek büszkén harczosoknak nevezték magokat, mi sem bántotta őket kevésbbé mint a bátorság, a mint ez csakhamar kitűnt. Alig haladnak néhány napig Mszuvah felé, midőn előre küldött aszkarii réműlve visszatérnek, hogy az útat fegyveresek állják el s a főnök nem engedi a birtokán való átkelést. Derék vitézeink majd megbomoltak félelmökben, mi elragadt a pagazzikra is, kik mind a visszatérésre kérték útazónkat, mert szerintök istenkísértés volna tovább menni. Cameronnak csak nehezen sikerűlt annyira vinni őket, hogy ama rettegett vitézek közűl egy-kettőt megszólítottak és fölkértek, vezetnék őket a főnökhez, kik egész készséggel meg is tették s eszök ágában sem volt a karavánt megtámadni. Mszuváig a parti síkság tartott, innen emelkedni kezd a vidék, jól művelve és sűrű népességgel, melynek falvai az erdők és dsunglák közűl kandikáltak ki. A mind sűrűbbé váló kúpalakú emelkedések oldalain kaffergabna s burgonyafélék, míg a mélyebb fekvésű, különösen folyamvölgyelésekben a rizs a főtermesztmény. A nem művelt terek buja legelőkkel kínálkoznak, míg a mélyebb részeket roppant sás és nádfélék borítják, nem kevés alkalmatlanságot szerezve az útazóknak, ha rajtok visz útjok keresztűl. Csudálkozását fejezi ki Cameron, hogy e legelőben és vízben gazdag vidékeken minden szarvasmarhatenyésztés hiányzik, holott ő még tsetsebogárt sem látott, a mivel ezt indokolhatná. Sajátságos, hogy Stanley ismét, ki két évvel ezelőtt, ugyanezen időtájban útazott keresztűl, nem győz eleget panaszkodni eme rettenetes „benszülöttek» ellen, melyeknek áldozatává esett kedvencz paripája is. A dolog annyiban állhat, hogy e bogarak, ha nem is állandó vendégei e vidéknek, de elég gyakoriak arra, hogy megakadályozzanak minden ilynemű törekvést.

[ocr errors]
« ElőzőTovább »