Oldalképek
PDF
ePub

kint állott be és már az 1839-diki országgyülésen vette kezdetét. A franczia háborúk bevégezte óta uralkodó buta reactiót, mely a politikai perekben még egyszer föllobbant s utolsó mérgét adta ki, még a bécsi irányadó körök sem tarthatták fönn továbbra; az új kor eszméi a fiatal kormányhivatalnokok s aristocraták közt terjedtek, Széchenyi befolyása növekedett nemcsak alúl, hanem fölül is, s már is világos volt, hogy a kormány engedni kénytelen a korszellem követelményeinek. Bécsben elhatározták tehát, hogy a kiengesztelés legyen a megnyítandó országgyűlés föladata, ugyan azért a leggyűlöletesebb személyiségek eltávolíttattak. Gróf Pálfy Fidél helyett gróf Majláth Antal lett kancellár, gróf Cziráky miniszterül, Somssich Pongrácz államtanácsosul hívattak Bécsbe, a hallgató Majláth György lett országbíró, a mindig fecsegő Szerencsy személynök, a széles műveltségű, lángeszü gróf Dessewffy Aurél a főrendeknél a kormánypárt ifjabb tagjainak vezére. De mind a mellett a kiengesztelés nehezebben sikerült, mint bárki gondolta. Soha sem volt több sérelem, mint épen most, a szólásszabadság fölötti viták s azoknak áldozatai elkeserítették a kedélyeket, a kormány befolyt ugyan egész pressiójával a választásokra, de meg nem akadályozhatta, hogy a megyék többsége ne ellenzéki utasításokkal küldje föl a követeket. Tolnában tettlegességekre került a dolog, a megye ki nem adta a követeknek a megbízó levelet. Pest gróf Ráday Gidát választotta egyik követének, ki politikai per alatt állt, mire a kormány megtiltotta megjelenését az országgyűlésen, a partiumbeli megyék egyike nem küldött föl követet s nem akarta elismerni a magyar országgyűlés hatóságát; a főpapok, élükön Lajcsák a nagyváradi püspök, fölzavarták a vegyes házasság ügyében a felekezetek közti békét. A kormány kész volt ugyan engedni, de csak úgy, ha tekintélyét s a curiáét teljes mértékben meg tudja óvni, szóval a bonyodalmak véghetetlenek voltak, az 1830-diki törvény pedig, mely a katonai szolgálatidőt tíz évre szabta, fegyvert szolgáltatott az ellenzék kezébe, annál inkább, minthogy Metternich már sejdítette a politikai nehézségeket s keleti rázkódtatást, mely 1840-ben kevés hónappal az országgyülés bezárta után csakugyan bekövetkezett. Mindezeknek következtében ez országgyűlés az ügyes sakkhúzásoknak s folytonos diplomatizálásnak remekje lett, melynek azon kitűnő egyéniségek,

kik mind a követeknél, mind a főrendeknél szerepeltek, élénk drámai jelentékenységet adtak.

Mindezzel keveset gondoltam első örömömben a fö lött, hogy a politikai pályán állást foglalhattam; siettem kedves szeretett nénémhez, Radvánszkynéhoz Szárnyára Gömörvármegyében, hogy neki az örömhírt megválasztatásomról magam vigyem meg, (akkor még nem volt távirda, mely a távolságot megsemmisíti); tudtam, hogy ez boldoggá teszi, mert ritka oly két testvér, ki annyira ragaszkodott volna egymáshoz, mint mi. Onnét rögtön Miskolczon át, hol a főispán Vay Miklós nem is akarta elhinni, hogy Dessewffy Aurél megbukott s én megválasztattam volna, Sályba mentem Eötvös Pepihez. A régi ház még tele volt repedésekkel a múlt évi földrengés következtében; mi egész éjjel ábrándoztunk, terveket csináltunk és a távol jövőről többet jövendölgettünk, mint a legközelebbi időkről, mert ezektől nem vártunk semmi nevezetesebb változásokat, holott meg voltunk győződve, hogy a jelen állapotok nem lehetnek maradók. Este eljött az öreg Eötvös is, ki titkon épen nem restelte Dessewffy Aurél bukását, mert nem szerette ezen új nemzedékét a kormányférfiaknak, ő még a régi iskola bureaucratája volt, mely azt hitte, hogy szép szóval s erős kézzel, ámításokkal és erőszakoskodással mindent ki lehet vinni Magyarországban, hanem mégis igen komolyan intett, hogy Dessewffy Aurél tanácsa szerint járjak el, a jobb középpel tartsak, mely mindig többet tud kivinni, mint a balközép.

Pestről gőzhajón mentem föl Pozsonyba, hol a követek már gyülekezni kezdtek. Lakásunkat ingyen kaptuk, a pozsonyi házi urak kötelesek voltak házuknak egy harmadrészét az országgyűlés tagjainak átengedni, de a fiatalabbak, a nőtelenek, különösen azok, kik az ellenzékhez tartoztak s nem ismerték személyesen gróf Esterházy Károlyt, a főlovászmester-helyettest, kinek kötelessége volt a lakásokról gondoskodni, elég kényelmetlenül helyeztettek el. Első látogatásom Nagy Pálnak szólt, a régi országgyűlések híres geniális ellenzéki szónokának. A kancellária őt a sequestrum alá helyezett gróf Pálfynak vagyoni gondnokává nevezte ki és a világ ennek tulajdonította, hogy a nagy szónok sokszor a kormánynyal voksolt, pedig ez nagy részben igazságtalan gyanusítás volt, mert Nagy Pál megmaradt a ki volt, csakhogy régi

ellenzékieskedése nem illett többé bele az új szabadelvű eszmekörbe; valahányszor azonban a jobbágyok fölszabadítása jött napirendre, akkor mindig fölmelegedett s követelte, a nem-nemeseknek az alkotmány sánczaiba való bevételét. Még lelkesebben dörgött föuraink elnémetesedése ellen, legnagyobb vágya élte végeig az maradott, hogy főuraink Bécsből jöjjenek le, magyarul beszéljenek és érezzenek, s jószágaikat magyarok által igazgattassák, magyarúl. Engem mindjárt tréfásan kiszidott, hogy nem tegeztem, mert régi idők óta meg van, így szólt, a hagyomány, hogy az országgyűlési követek tegezik egymást, még a legfiatalabb is a legöregebbet, csak úgy, mint azt a mágnások egymás közt teszik. Ez azonban a városi követekre nem terjedt ki, mert ezek otthon nem vettek részt a megyei életben s nem voltak a szent korona tagjai.

A kaszt-szellem erősen uralkodott még mindenütt, a mágnások elzárkoztak a követektől, a megyei követek a városiaktól, a pozsonyi lakossággal pedig alig érintkeztek az országgyűlési tagok. Pár nap alatt megismerkedtem követtársaimmal, bemutattam megbízó levelemet a personálisnál, az öreg nádornál együttesen tisztelkedtünk.

Június kezdetén a király jött le Pozsonyba a királynéval együtt, hogy az országgyűlést személyesen nyissa meg. Fogadtatása hideg volt, inkább csak hivatalos, nem hiányzott ugyan az éljen s a város kivilágítása, de lelkesedés nem volt sehol, pedig Ferdinánd oly jó indulattal viseltetett a magyarok iránt, hogy e közönyösséget nagyon fájlalta. Ugyanazért szívesen megengedte, hogy magyar nyelven üdvözöltessék az országgyűlés által, az ünnepélyes megnyitás után pedig, midön a primatialis palotában a követeket bemutattatta magának, mindegyikkel egy pár kedélyes szót váltott. Szellemtelen vonásaiban jószívűség tükröződött, látszott rajta, hogy szeretne lekötelezni mindenkit. Midőn báró Bánffy Lászlót a krasznai követet bemutatták, ezt mondta:,,Ön erdélyi, tudom, hogy sok panaszuk van; Olaszországban is úgy volt, de a mint Majlandba mentem, mindjárt jobbra fordúlt minden, szerettem volna Erdélybe is lemenni, csakhogy nem engedték." Nem sokára ki is fáradt a beszédben, s alig tudta mit mondjon, pedig mindenkinek akart valami kedvest mondani. Egyik tiszántúli követtől kérdezte él-e még apja, anyja? Ez

igennel felelt, mire a király:,,Írja meg nekik, hogy köszön

töm öket."

Az országgyűlés ünnepélyes megnyitása után, még Györig folytatta kirándulását, egy hétig mulatott az országban, mielőtt Bécsbe visszament, ez is ritka esemény volt azon időkben s elégségesnek tartatott a magyar nép e részben ismeretes aspirátóinak kielégítésére. Arról, hogy a király heteket s hónapokat töltsön minden évben az országban, ez időben még szó sem lehetett, csak rendkívüli esetekben történt ily látogatás, melyet eseménykép jegyeztek föl a megyék és városok jegyzőkönyvei, hiszen háromszáz év óta hasztalanul kérték az országgyűlések, hogy a fejedelem az év egy részét Magyarországban töltse. A jelen esetben a királyi látogatásnak nem volt semmi befolyása az országgyűlésre.

A követek közt Deák Ferencz vezérszerepét elismerte mindenki; legszebb férfikorát élte akkor, harminczöt évének meg nem felelő testessége mellett elég mozgékony volt s mindennap nagy sétákat tett, különösen a pozsonyi Dunaligetben, környezve követtársaitól, mulattatva őket, hol csintalan adomákkal, hol politikai okoskodással. Szerették, mert nem csak kedves beszélő, de figyelmes hallgató is volt, senkinek szavába nem vágott, eltűrte az ellenvéleményt s ha valaki bolondot mondott, jó ízüen mutatta ki képtelenségét, úgy, hogy senki sem érezte magát megsértettnek s szívesen eltürte a szellemi felsőséget, mely másnak ellenségeket és irigyeket teremt. A pipa, vagy szivar ritkán hagyta el száját, szobájában föl volt állítva egy válogatott tajtékpipa-gyüjtemény s ha ismerősei neki egy szépen kiszítt Nagy-féle pipát ajándékoztak, ezt az egyet nem utasította vissza. Külsejére szintén figyelmet fordított, mindig feketébe öltözve, hófehér mellénynyel s fekete atlasz nyakkendővel, mely mellét elfödte, impozans megjelenése és szellemes szeme, mely a jellemző borzas szemöldök alatt a széles szabálytalan arczra világított, magára vonta a nők figyelmét, de ő kerülte társaságukat, e részben a nemzet keleti jellegéhez hív maradt, mert nincs európai ország, hol a nőknek oly kevés befolyása volna a politikai, söt társadalmi életre, mint nálunk; a nyugati szalonélet nem tudott itt soha meghonosulni.

Az alacsonyabb, sötét, mélabús arczú Klauzál maradt Deáknak elválhatatlan társa, mindig komoly, szenvedélyes ter

mészetű szónoklata melegebb volt, mint a Deáké, de ő szívesen alárendelte magát, versengésről köztük szó sem lehetett. Az országgyűlés második felében még a kopasz, szőke, nagy homlokú Bezerédj István tartozott, mint harmadik e társasághoz, csakhogy rendkívüli élénksége soha nem hagyta őt soká egy helyen, szeretett látogatásokat tenni s a politikán kívül sokat foglalkozott olvasással és levelezéssel. Mind a háromnak feddhetetlen jellemét elismerte a világ, még a rágalom sem mert közelíteni hozzájok. Ellenben Beöthy Ödön, kit kis káplárnak híttunk, folytonos háborúban élt, ingerkedett, kiabált, veszekedett minden pecsovicscsal, ki útjában állt, Biharban Tiszával, Pozsonyban az aulikusokkal, szeme villogott, arcza kipirult, pedig alig ismertem melegebb szívű embert, mint öt.

Itt volt még Somssich Miklós, az öreg Pázmándy Dénes, Marczibányi, Bernáth, Palóczy a régi országgyűlések jelesei, kiknek irányában Deák úgy tudott eljárni, hogy mindig hitték, mintha tanácsaikat fogadta volna el s ők vezetnék.

Az új követek közt kitünt éles logikája s rendkívüli szórakozottsága által Szentkirályi Mór, ki értekezleteknél még Deáknak is csak nehezen engedett, mert szeretett a maga esze után járni; ott volt a még fiatal, de már is kopasz Szegedi, hosszú, ékes, üres phrásisaival, kiről azt mondtuk, hogy

Nyalka legény, de kopasz, nagy tűznél kis pecsenyét süt.

Ott a régi vitéz insurgens Hunkár, arczán szép sebhelylyel, melyet egy franczia vasas német Győrnél vágott reá, ott Wenkheim Béla, a kifogásnélküli gavallér, a mellbeteg Kárász s a fiatal követek egész serege, kiknek politikai állása csak később tünt ki szabatosabban, báró Prónay Gábor, gróf Péchy Manó, Návay Tamás, Péterffy, Bottka, Jankovics László, Szent-Iványi Ödön és Majláth György, kik mind alig érték el, vagy alig haladták meg a huszonöt évet. Majláth csak huszonegy éves volt, de már is alispán Baranyában, természetesen aulikus.

A kormány részéről csak két régi követ tünt föl: Andrássy József, helytartósági tanácsos és Zsedényi Ede, udvari titkár. Andrássy szép ember volt, kedvencze a nőknek, kiknek mindig udvarolt, reggel a kávésnénak, átellenben a primatialis

« ElőzőTovább »