Oldalképek
PDF
ePub

démia üléseiben a Trattner Károlyi házban rendesen résztvettem s itt azon harczban is, melyet az újabb nemzedék, Bajza, Toldy és Vörösmarty háromfejű vezénylete alatt az előbbi időkben érdemeket szerzett, de most már czoffos régiek ellen viselt, kik közt minden tekintetben Döbrentei Gábor, az akadémia titkára volt a legjelentékenyebb. Ez az ellentét leginkább a bírálatoknál, jutalomkérdések fölállításánál, díjazásoknál s választásoknál nyilatkozott, s neki köszöntem én is korai megválasztásomat a rendes tagságra. Döbrentei t. i. ez időben adván ki a Régi nyelvemlékeket, a Bécsi s Müncheni codex másolását Jászay Pálra bízta, kit gróf Teleki József, az akadémiai elnök dicasterialis rokonszenvből is pártfogolt, s miután épen ekkor üresedett meg egy rendes tagság a nyelvészeti osztályban Döbrentei Jászayt ajánlta e helyre. A párt, így hívták ez ellenzéket ennek ellenében engem állított föl jelöltjéűl, a választás e szerint erőpróbálkozás volt mind a két részről, mert a két jelölt közül ez időben csakugyan egyik sem érdemelte még meg a megválasztást. A sors nekem kedvezett, s ha jól emlékezem, két szavazat többséggel enyém lett a rendes tagság.

Döbrentei ezért megharagudott, annál is inkább, mert nem ok nélkül gyanította, hogy azon epigrammák tőlem ered tek, melyeket néha titkári helyén talált. Így példáúl midőn régi Nyelvemlékei jelentek meg oda írtam az előtte fekvő papirra:

Megmagyarázta nekünk nyelvünk emlékeit, ámde
Megmagyarázását ki magyarázza nekünk?

Ő is írt epigrammákat, melyekben a magyar nyelvészet és szófűzés némely különösségeit ki akarta mutatni, ilyen volt az Árvízkönyvben a következő:

Mózsi „ne lopj“-ának nincs rajtam már foganatja,
Csóktolvaj lettem, azt lopok azt orozok.

Erre tüstént kész volt feleletem, mely a hiú öreg urat nagyon bántotta:

Csóktolvaj lettél, kellett tolvajlanod, önkényt
Mert nem adott csókot vén ajakidra leány.

Igaz, hogy Döbrentei iránt minden ok nélkül hiányzott

bennünk a kegyelet, de irályának különössége akaratlanúl kihívta az élczeskedést; a Zugligetben példáúl, mely akkor kedvencz nyári séta volt, a Disznófő forrás fölibe táblát alapított, melynek következő fölírata mindig mosolyra indított bennünket:

Csurogtam már hajdanában
S enyhítém a nagy királyt,
Vadkant üzve itt jártában.
Hű utód, ha felmelegszel
Fényt adóján nemzetednek,
Hívnál engem, öt becsülve,
Túl akár hány századon is,
Róla Mátyás-csurgatagnak.

Széchenyinél sokszor megfordúlt; emlékezem, hogy egyszer midőn nagy ebédre voltunk hivatalosak, könyvvel jelent meg hóna alatt s azt a grófnak ünnepélyesen azon megjegyzéssel nyújtotta át, hogy ez az első magyar munka, melyben sajtóhiba nincsen, hiszen négyszer javította ki, mielőtt rá tette az imprimaturt. Deák erre kezébe veszi a könyvet s nagy múlatságára azt találja, hogy a nyomtatásnál mégis szerencsétlenség történt, mert a czím szórúl szóra ez volt: Shakespeare remekei, Döbrentei Gábor ordítása szerint, minden javítás daczára az f betű a ,,fordítás" szónál a levonásnál valahogy kiesett. Lehetetlen elképzelni Döbrentei meglepetését és boszszúságát, alig tudta az ebéd végét bevárni, elszaladt a nyomdába, hogy a könyvet szét ne küldjék, s a könyvárusokhoz, hogy a kiosztott példányokat visszavegye tőlök s újra nyomathassa ki a szerencsétlenül járt czímlapot a hibátlan munkához.

Széchenyi keveset avatkozott az akadémia választásaiba és belügyeibe, de miután a legnagyobb magyar németül írta naplóit, tehát valószínűleg németül gondolkozott, s autodidact létére azt hitte, szükséges, hogy minden kifejezésre bármi nyelven, magyarban is, létezzék megfelelő szó, mely annak minden árnyéklatát födözze; az akadémia üléstermében kifüggesztette mind azon szókat, melyekre egyenértékűeket nem talált nyelvünkben, s fölszólított bennünket, keressük meg e kifejezéseket, melyekre szüksége volt. Maga is nagy kedvvel adta magát reá a szófaragásra, ő volt az ki a német megszólítást Sie, francziában Vous, önnel fordította, midőn

az akademiának a kegyedet ajánlták, mit ő ünnepélyesebbnek talált mint hogy a német és franczia megtisztelő névmásnak megfelelhessen. Ő hozta be az ildom szót a német Klugheit értelmében, minthogy a magyar okosság azt nem fejezi ki tökéletesen, de nem vette észre, hogy ildom az illik íge gyökére vezet vissza s azért inkább a conveniencenak felelne meg, és csakugyan az ildomot csaknem végkép ki szorította a nyelvből az eszélyesség. Kossuth is foglalkozott szócsinálással, még pedig elég szerencsésen, mert meg volt benne a nyelvérzék, mi Széchenyinél egészen hiányzott; legmerészebb szóalkotása volt a tény, mit előtte a német Tathsache szolgai fordításában tettdolognak írtunk. Eötvös Pepi találta föl a kételyt, Ballagi a nővért, Szemere Bertalan használta először a jellemet és irodalmat, Szemere Pál után, a ki többek közt a szilfából a szilárd szót is csinálta. Mind ez és számtalan más szó hamar terjedett el s közvagyonná vált a hirlapok által az öreg urak nagy bosszúságára, kik folyton panaszkodtak, hogy az írók megrontják a magyar nyelvet, s különösen Helmeczyt okozták, a Jelenkor szerkesztőjét, ki a szók megrövidítésében remekelt, el is mondogatták róla:

Helm (ez volt régi neve) most Helmeczi

A szó végét elmetszi.

Ez egyébiránt szerelmes volt nemcsak a kurta, hanem a hangzatos kifejezésekbe is s így például midőn a király névnapi ünnepét írta le, nem hagyta el az ágyúk,.morgadalmas dörgedelmeit". Még Széchenyi is gyönyörködött nagyhangú szavakban s boszszankodott a főváros nevére. „Pest“ mondá, akár németnél, akár francziánál, már hangzása által is kellemetlen benyomást tesz, nem volna-e szebb, ha Honderűnek bérmálnók, mire Eötvös megjegyzi, hogy a francziák majd azt fogják mondani, hogy az csakugyan la honte des rues, az útczák gyalázata, de a kis púpos Petrichevich Horváth Lázár, ki Széchenyinek mindig hízelgett, csakugyan fölkapta a szót, s divatlapját e néven nevezte el. A nagy gróf, Lajos király Walhallája s még inkább a Pisai Campo Santo példájára tervezett egy nemzeti Pantheont: a Gellérthegy oldalán egy emlék. szerű temetőt, melybe a legkitünőbb férfiak temettetnének el, kik e tiszteletre méltóknak ítéltetnének, s ezt Üdvleldének akarta veztetni. Mi fiatalok nevettük, de ő komolyan vette

a tervet, mind addig, míg egyszer Döbrentei elbeszélte, hogy ő is kiment a Gellérthegyre s kiszemelte a helyet hová el fog temettetni. Ezt Széchenyi megsokalta s az Üdvlelde tervével fölhagyott.

Az akadémia ez időben sokkal fontosabb befolyással volt az irodalomra s nemzeti életre, mint most, mert alkalmat adott azoknak, kik tudománynyal foglalkoztak, tanúlmányaik közrebocsátására, holott a könyvárusok csak kivételképen adták ki, s alig fizették, még a szépirodalmi magyar munkákat is. Heckenast volt az egyetlen vállalkozó, ki magyar könyveket ki mert adni, s Jósika Miklós regényeit tisztességesen honorálta. Ellenben a hírlapoknak és folyóiratoknak nagyobb volt a befolyása akkor, mint jelenleg, hol sokaságuk neutralizálja hatásukat, sőt az akkori folyóiratok mellett csakhamar elavúltak az egy évtizeddel elébb oly kapós almanachok, melyeknek utolsóiba én is írtam népmondákat jambusokban. A színház szintén nevezetes tényező volt a nemzeti életben, a színészek méltán a nemzetiség fölkent papjainak tartották magokat, s azért nem csodálkozhatunk, hogy Arany s Petőfi nem annyira kalandvágyból, mint hazafiságból a színpad deszkáira álltak. Ők ugyan csakhamar átlátták, hogy ez nem azon hely, mely öket megilleti, de az akkori pesti színészek csakugyan kitünők voltak, Egressy Gábor, Lendvay, Szentpéteri, Megyeri bármely fővárosban föltüntek volna, Lendvayné pedig és Laborfalvy Róza bátran versenyezhettek akár a párisi akár a bécsi primadonnákkal. Széchenyi mind a mellett nem tudott megbarátkozni a nemzeti színházzal, ámbár rendes látogatója maradt, restelte, hogy az Pestvármegye pártfogása alatt, a Józsefvárosban épült, holott ő azt a Dunapartra tervezte, egyébiránt tudtuk, hogy soha sem pártfogolja azt melegen, mit nem ő kezdeményezett.

A mi a társas életet illeti, Széchenyi ebédjei s estélyei voltak az egyedüliek, melyeknél föl nem tűnt a kasztszellem, s hol az ország minden rendű kitünőségei időről időre találkoztak. A salonélet kifejlését akadályozta egyébiránt azon körülmény is, hogy a förendi nők egy részről, az öszszes polgárság más részről, nem tudtak magyarul, s a társalgás a megyei táblabírák s az írók körein kívül minduntalan németre fordúlt, s e németség is erősen bécsies hangzású volt, hiszen Ferencz király nem szerette azokat, kik tiszta németséggel

beszéltek vagy épen válogatott szavakkal éltek, mert ő a magasabb művelődés ellen nyílt ellenszenvvel viseltetett, kormányzásának jellege pedig soká túlélte őt. Bécsi vagy pesti mágnások társaságában az ember sokszor azt hitte, hogy fiakerek közé keveredett, olyan volt a társalkodásuknak akár nyelve, akár hangja. Széchenyi nemesebb hangot igyekezett adni a társalgásnak, de épen ezért nem volt népszerű azok közt, kiknek a nemzet átalakításában oly szívesen főszerepet osztott volna ki. Közép és kisbirtokos táblabírák voltak a nemzet vezérei, s ezek nem érezték magokat jól a fényesebb föúri körökben, legfölebb a kaszinóban találkoztak még azon mágnásokkal is, kik elvtársaik voltak. Az írók ismét ritkán találkoztak a politikusokkal; ők a Csigánál a színészekkel ostábláztak s vacsoráltak, ez volt jóformán a legmulatságosabb társaság Pesten. A magasabb kormányhivatalnokok hetenként gróf Keglevich Gábor kamara-elnöknél kártyáztak Budán, a nádor udvara pedig, az osztrák ház hagyományait folytatva, egészen elszigetelte magát a társaságtól.

PULSZKY FERENCZ.

« ElőzőTovább »