Oldalképek
PDF

már a délszláv birodalmat, melyben övé lesz a vezérszerep. A horvát katholikus clerus, mely tudta, hogy a protestansok kizárása Horvátországból, az úgynevezett vallásegység, a magyar országgyűlésen fönn nem tartható, s azért is ellensége volt a magyarországi kapcsolatnak, pártolta az illyr mozgalmat.

Néhány szegényebb mágnás, kinek jövedelme nem engedte, hogy Bécsben, vagy Pesten töltse idejének egy részét, de Zágrábban szerepet akart játszani, szintén fölkarolta e nemzetiségi izgatást, melynek éle nyíltan Magyarország ellen fordúlt s e mellett olcsó dicsőségre tág tért nyitott. Ellenben a szlavóniai birtokosok s a turopolyai nemesek melegen védelmezték a fönnálló viszonyt, a szoros összeköttetést Magyarországgal, sőt Szallopek, a verőczei követ, büszke volt reá, hogy a horvátok kalapácsának nevezték el, a szerbek pedig ragaszkodva a cyrilli betűhöz s katholizáló irányt gyanítva a római betűkben, ignorálták Gájnak illyr izgatásait. A nemzetiségi mozgalom egyébiránt nem szorítkozott kizáróan Horvátországra, Belgiumban is mozogni kezdtek a flamandok, elébb irodalmi, később politikai téren a franczia nyelv s a wallon nemzetiség felsősége ellen; csakhogy monarchiánkban a bécsi kormány pártfogásába részesítette e nemzetiségi irányt, ugyan azért a ruthén parasztok s pópák Galicziában nemzetiségi színt adtak a lengyel földesurak ellen irányzott agrarius izgatásaiknak, nálunk pedig a felföldi lutheránus papok, Kollárnak, a pesti tót gyűlekezet papjának, izgatása következtében, nem titkolták ellenszenvöket a magyarság irányában. Jozeffy, a tiszai superintendens kikelt gróf Zay egyetemes felügyelő ellen, ki a szlavizáló tendentiák tárgyában a felföldi lutheránusoknál egy főfelügyelői körlevelet bocsátott ki. Végre Csehországban Palaczky és Safárik IV. Károly és a huszszita idők dicsőségét hozták honfitársaik emlékezetébe s nemcsak ellentálltak az ország germanizatiójának, hanem támadólag is léptek föl a német gyártulajdonosok s gazdagodó kereskedők és polgárok ellen. A cseh aristocratia kezdetben nem vett részt e mozgalomban; hiszen eredetére nézve német volt, betelepítve a harmincz évi háború után, a kipusztúlt cseh főurak helyébe, nagy részök Wallenstein szerencsés tábornokaitól származott. Most azonban egy kitűnő fiatal főúr, gróf Thun Leó bevonatott a cseh politikába, nem is tudott még jól csehűl, de a cseh nyelv érdekében, panaszolva állítólagos elnyomatását Magyarországban is, egy elég ügyes röpiratot adott ki, németűl, mely neki annyira megtetszett, hogy azt Deáknak, Széchenyinek, Batthyánynak, Eötvösnek és nekem megküldte s véleményünket kikérte. Deák, - Széchenyi, Batthyány ignorálták a cseh gróf levelét, Eötvös röviden azt felelte, hogy ő a Thun által pengetett egyenjogúság elvét elfogadja, csehesítsen ez el minden németet és magyart, ki Csehországban él, de ne panaszkodjék, ha mi a tótokat magyarosítjuk. En hosszabb levélben taglaltam állításainak sophistikáját, mely az államokat nyelvészeti alapra akarta fektetni s kifejtettem a történelem befolyását a nemzetek alakulására. Thun erre egy új levelet írt, melyre

ismét feleltem, ő végre még egyet se levelezést, beleegyezésem

megkérése nélkül, ki is adta. Henszlmann barátom ez időben csak úgy érezte azon közönyt, sőt tudatlanságot, melylyel egész Európa a magyar viszonyokat ignorálta, vagy elferdítette, mint jelenleg Hunfalvy Pál s egy Vierteljahrsschrift für Ungarn czímű szemlében ígyekezett Németországban kimerítőbbs hívebb tudósításokat terjeszteni hazánkról. E folyóiratban adtam ki én is a Thunnal folytatott levelezést, megtoldva azt egy csattanós végszóval, mely a közfigyelmet magára vonta.

E polemia természetesen a szláv izgatás tűzetesebb vizsgálatára indított, elolvastam Kollár elterjedett német röpiratát a szlávok irodalmi viszonosságáról, melynek minden sorából kikandikált a magyar-gyűlölet s a panszlavismus, s ennek is igen éles bírálatát adtam a Henszlmann negyedévi fűzeteiben; Kramárcsik barátunk pedig, ki jobban tudott tótúl, mint mi, megbírálta Kollár híres tót költeményét, a Slavi Dcérát, mely egy pár száz sonettben, Dante módjára, a poklot és mennyországot írta le. Nagy csodálkozásomra azt találtam, hogy én is helyt fogláltam már a szláv pokolban, az apostaták közt, kik szláv eredetök daczára a barbár magyarokhoz átpártoltak; e szerint már negyven év óta folyvást pörköl a szláv pokol lángja, a nélkül, hogy érezném; legkisebb bajom is mindig nagyobb volt ennél.

[merged small][ocr errors]

4

[ocr errors][merged small][ocr errors]

III.

Késő őszszel Bécsbe mentem; gróf Haller Ferencz barátunknak családi pöre volt ott a cancelláriánál, melyet csak két havi lótás-futás után sikerűlt gróf Dessewffy Auréllal együtt kiegyenlíteni. Németh Lajossal az udvari agénssel, Károlyi Laczival, ki később a provisorium idejében alcancellárrá lett s Pazziazzival az udvari titkárral bejártuk mind a mulató helyeket és színházakat; az estét sokszor Mérey Mórnál és szellemes nejénél töltöttük, hová néha német írók is vetődtek, mert unokahúga volt Carlnak, a híres színházigazgatónak; különben nagyban készűltem a büntető törvénykönyv szerkesztéséhez, tanúlmányoztam Feuerbachot, Mittermayert, Livingstont s eltökéltem magamban, hogy Heidelbergben fölkeresem Mittermaiert, a híres büntetőjogtanárt. Ámbár az útlevelet minden nehézség nélkül megkaptam, még is tudtam, hogy a rendőrség utasítást fog adni német közegeinek, ügyeljenek arra, hogy kivel társalkodom, én pedig a dél-német liberalisok főembereit csakugyan föl akartam keresni, szerettem volna tehát, hogy oly útitársra tehessek szert, kinek folytonos jelenléte még a gyanút is elfojtja. Németh s Méreyék ki is főzték a tervet; nagy búcsúvacsorára voltunk mindnyájan meghíva elutazásom estéjén s ennél Pazziazzi is jelen volt, beszéltünk München, Stuttgart, Karlsruhe, Heidelberg műkincseiről s szépségeiről, ő ismételve említé, mennyire irígyli kirándulásomat, mire meghíttam jőjjön velem. „Nincs szabadsága" volt az ellenvetés; tüstént kieszközlését magára vállalta Németh, egyéb kifogásait kibeszéltük fejéből, a pezsgő, a jó kedv megtette hatását, végre Pazziazzi szavát adta, félig tréfásan, félig komolyan, hogy, ha indulásomat két nappal elhalasztom, velem jő. Szaván fogtuk s harmadnapra csakugyan elindultunk együtt gyorskocsin Münchenbe.

Pazziazzi görög kereskedőktől származott, Patakon végezte jogi tanulmányait s minthogy anyagi körülményei nem szorították ügyvédi pályára, sokat foglalkozott irodalommal; mint a Kisfaludy-körnek jelentékeny tagja, szerencsésen fordított költeményeket és novellákat, sőt Széchenyi Hitelét is németre, de Pesten még sem érezte magát otthonosnak, olvasottsága mellett egyoldalúnak találta az itteni társadalmat,

* *

szélesebb látkörénél fogva ki nem elégítette őt a megyei politika, élczeinek német zamatját nem tudták itt megbecsülni. Bécsbe vágyódott. E szerint nagyon meg volt elégedve, hogy megbarátkozván az 1836-diki országgyűlésen Wirknerrel, ennek révén fogalmazóvá s rövidre titkárrá nevezték ki a cancelláriához. A külföldet csak könyvekből és hírlapokból ismerte, a monarchia határait most lépte át először. Minthogy érzéke volt minden iránt, ami szép és érdekes, útazásunk nagyon élvezetessé vált, reggel néztük a német városok nevezetességeit s műkincseit, délután látogatásokat tettünk híres íróknál, tudósoknál s politikusoknál, este elmentünk a színházba, kicserélhettük észrevételeinket, elsüthettük élczeinket, elbeszélhettük egymásnak adomáinkat s hogy a múlatság teljes legyen, ott volt még ügyes, furfangos vadászom, igazi Sganarelle Molière vígjátékából, kinek henczegésén s kalandjain hol boszankodnunk, hol nevetnünk kellett. Így például a mint Münchenbe értünk, én Pazziazzinak mindjárt megmutattam az egész várost, melynek külseje annyira eltért az akkori Bécstől; el is vittem régi barátomhoz Thierschhez, hol a híres bölcsészszel, Schellinggel, a szép ifjú öreggel ismerkedtünk meg. A mint este a szállodába értünk, ott várt már bennünket a házi úr levett süveggel s mély bókokkal, fölállítva maga mellé összes pinczér-személyzetét. Nem értettük mit jelentsen ez, megkérdeztem tehát Johannt, ki bűnbánatosan be is vallotta, hogy midőn a szobapinczér eljött a jelentőczédulával, hogy beírja kik vagyunk, a vadász rejtélyes arczkifejezéssel azt mondta: nevünk itt Pulszky Ferencz, útazunk titkárunkkal, Pazziazzi udvari titkárral, s egy vadászszal. Természetesen herczegnek tartottak, ki incognito útazik s nagy volt Johannak becsűlete a pinczéreknél és szobalányoknál, de ennek következtében nagy a mi számlánk is, habár a mostani árakhoz képest még is igen szerény. Augsburgban nagyon szívesen fogadott az Allgemeine szerkesztősége s adott ajánlóleveleket egész Dél-Németországba. List Fridrik a nagynevű közgazdasági író, ki a védvámrendszer mellett oly tanúlságos czikkeket s könyveket írt, melyek kitünő irálya Kautz közgazdasági tankönyvének szárazságától annyira elüt, elbeszélte nekünk amerikai élményeit. Kolb megvendégelt tulajdon hegyaljai borommal, melyet neki ajándékba küldtem volt, Pazziazzi roppant jól érezte magát s elfelejtette a gyorskocsi kiállhatatlan

« ElőzőTovább »