Oldalképek
PDF
ePub

düli mozgalmat, mely lélekkel látta el, csakhamar bomlásnak indult.

Ezután megmagyarázza, hogy az eddigiekből mint kellett egy önkényti irányzat következtében kifejlődnie a középkori egyistenűségnek. Hogy a görög philosophia ez irányban elődolgozott, ez már elismert dolog. Ez irányban az elfogadott vélemények csak azon egy lényeges helyreigazítást igénylik, a melyszerint az elmélkedésnek ezen fontos átalakulásában fölismerendő a megszülemlő positiv szellem lappangó, de nélkülözhetetlen befolyása, melynek következtén a görög philosophia megszünvén tisztán theologiai lenni és nem lehetvén véglegesen tudományossá (positivvá), a metaphysikainak nevezett közvetítő állapotra jut el. A geometriai és astronomiai ismeretek nek mint egyedül akkor hozzájárulható valódiaknak - első körrajzai egyedül adhattak valódi bölcseleti álladékot (consistance) a monotheismusra való általános hajlamnak, a megfigyelés (observation) szelleme ezen önkényti termelvényének, mely elég hasonlóságot és viszonylagosságot tárt föl a tüneményekbon arra, hogy a természetfölötti beavatkozásnak aktualitása és különlegessége mind szűkebbre szoríttassék és fokozatos központosítás által mindinkább megközelítse a monotheistikus egyszerűsítést.

A kidolgozottabb polytheismusnak lényeges eleme a fatum, mely mintegy a változhatatlanság istenséges a mely birodalmának azon arányban kellett növekednie a többiek rovására, a melyben a tapasztalatok kiderítették a természeti vonatkozások állandóságát. Az átmenet ezen módozata félreismerhetetlen, ha meggondoljuk, hogy a monotheismus gondviselése azonos a polytheisták végzetével, melyre átruháztattak a többi istenségek attributumai és mely csak határozottabb, concrétebb jelleget kapott a monotheismus által.

A világi hatalom mellett s ettől elkülönítve, egy szellemi. hatalom fölállításának eszméjét a görög és római szellem összetételekor egyaránt előmozdította mindkét elem. A görög philosophiában először létesült a szellemeknek egyéni és összetes dolgokban való ilyen vezetése, mint csírája a jövendőbeli hatalomnak. Róma pedig az alkotott birodalom kiterjedése által mind világosabbá tette, hogy az oly különböző és távoli részek egyetemlegességének csupán világi központosítás általi föntartása lehetetlen. A hódítás végrehajtása után a katonai tevé

kenység az addigi támadó jelleget védelmivel cserélvén föl, a világi roppant szervezetnek többé nem volt elegendő tárgya, mi által a számos fejedelemségre való szakadásnak hajlama létre hozatván, a részek közt minden kötelék elveszett volna, ha egyesületöket fönn nem tartja és meg nem újítja a szellemi hatalomnak önkényti keletkezése, mely (monstruosus egyeduralkodáson kívül) egyedül lehetett közös. Ez a középkori feudalitás eredete, melyet fölületesen a germán invasiónak tulajdonítanak.

A római uralom szerencsés kiterjeszkedésének eredménye volt egy valóban általános erkölcsiség szükségének érzete is, mely összekösse bensőleg a közös életre kényszerített népeket.

A zsidók monotheismusából, nemzetiségi érzetök belterjességéből és makacsságából szükségkép következik ugyan, hogy az általános regeneratio első szerveinek innen kellett származniok, de azért kétségtelen, hogy a héber kezdemény hiányában is az általános kifejlésnek találkoztak volna organumai, melyek teljesen azonos irányt adtak volna annak.

A monotheismus megengedvén, sőt elhatározván a hiteknek teljes egyformaságát, lehetővé teszi ugyanazon theologiai szervezet kiterjesztését akkora népességekre, melyek számuknál fogva egy ugyanazon világi kormány alatt sokáig együtt nem tarthatók: ebből foly a papi osztályra nézve összetartásának és méltóságának egyidejű olyan növekedése, mely képes politikai függetlenségének alapúl szolgálni. Ez a politikai befolyások szükségképeni szétszóródása miatt, a többistenűség rendszerében nem lehetséges.

A rómaiak kik a szellemi vezetést a világihoz csatolták s a görög philosophia, mely a világi hatalomnak a szellemi vezetés fönhatósága alá helyezéséről álmodozott, előkészítették az utóbbinak függetlenné váltát. A görög philosophia utopiát tűzött ki, mely merőben ellenkezik természetünkkel, melyben az értelmi élet rendszerint sokkal gyöngébb az indulatinál.

Bizonyára semmi emberi hatalom nem nélkülözheti teljesen a szellemi támaszt; mert bizonyos közös érzetek mellett, eléggé összevágó nézeteket is föltételez, hogy fönnállhasson, még a legcsekélyebb társulás is, még akkor is, ha érdekközösségen alapszik. Mindamellett a fő befolyás sohasem illetheti a legfőbb értelmiséget, melyet a tömeg kellőleg

nem méltányolhat, mivel meg nem értheti. Az emberek zöme, kiválóan cselekvésre lévén hívatva, sokkal inkább rokonszenvez az értelmileg középszerű, de kitűnőleg cselekvő természetekkel, mint a tisztán elmélkedő szellemekkel. Kétségtelen, hogy a nagy gyakorlati, azaz katonai vagy ipari sikerek sokkal kevesebb értelmi erőt föltételeznek, mint a jelentékenyebb elméleti műveletek többsége, még ha a legkitünőbb aesthetikai, tudományos és philosophiai elmélkedéseket nem tekintjük is. Mindazáltal az előbbiek nem csupán nagyobb érdeket és hálát, hanem élénkebb méltánylatot és mélyebb bámulatot is költenek.

Valamint az egyéni, úgy a társadalmi életben sem közvetlenül vezetheti az ész a cselekedeteket; befolyása csak módosító lehet. Nem is lehet egyebet kívánni, társadalmi tekintetben oly kevéssé mint egyénileg. A politikai becsülés alapját a különleges és közvetlen, egyéni vagy társadalmi hasznosság tekintete képezi. Árnyoldalai daczára ezen elv egyedüli biztos alapja minden valódi emberi osztályozásnak.

Ha e szempontoknál fogva sem lehet alkalmas afelsőbb értelmiség politikai vezényletre, ehhez hozzá járúl még, hogy e vezénylet a további értelmi fejlődéssel összenem egyeztethető és tényleg értelmi tespedést okozna ha létesülne; az ész a legszerencsésebb lelki szervezetű egyéneknél sem eléggé szívós tulajdon arra, hogy sokáig ellent álljon akkora diadal rontó hatásának. Művének betetőzése után tevékenysége megszűnnék és teremtése bámulatában egész cselekvése ennek védelmében, a legigazságosabb megtámadások elleni megszilárdításában, azon természetellenes uralom föntartására szorítkoznék, mint ezt minden szoros értelemben úgy nevezett theokratiák menetében beálló elfajulás bizonyítja, midőn az értelmí fensőbbség alapján a hatalmat gyakorló osztály összes törekvései oda irányulnak, hogy az alattvalók tömegében minden szellemi fejlődést elfojtson a végből, hogy az általános elbutulás lehetővé tegye a hatalom-gyakorlat megőrzését.

A probléma tehát, melyet minden előtt meg kellett oldania az egyistenűségnek ez volt: száműzni az előkészítő görög philosophia főuralmi ábrándjait s a mellett az elmélkedő tevékenységnek megszerezni azon társadalmi befolyást, melyre az oly forrón vágyott, kiegyeztetvén ekként, áldására a társada

lomnak, a tett és a gondolat emberei közötti antagonizmust, mely különben közös semlegesítés által mindinkább meg emésztette volna a polgárisodás legbecsesbb elemeit ; kiegyeztetni pedig az által, hogy a politikai rendszer összeségében a két nagy erő mindegyikének elkülönített és független, bár szükségkép összevágó szabályszerű részvét biztosíttatik. Ez azon roppant nehézség, melyet a katholicismus a középkorban legyőzött, midőn a világi és egyházi hatalmat egymástól elválasztotta. Bizonyos, hogy ez elkülönítés, lényegében empirikus volt és hogy annak valódi philosophiai fogalma csak később szülemlett meg, a tények szemléletében. Ez azonban minden nagy politikai megoldásokkal közös a múltban. Különben azon philosophiának theologiai jellege noha más ez időben nem szolgálhatott volna alapúl a világi hatalomtól független szellemi vezetésnek megcsorbította ez intézmény hatályosságát, mert annak ideiglenes, átmeneti hívatása miatt az intézménynek sem lehetett állandósága. A szellemi kormányzat függetlenségének ezen a dolgok által ideiglen meghatározott kapcsolatossága a szellemi fejlődés theologiai szakával képezi főokát azon ellenszenvnek, melyet a jelenkor elméi tanusítanak a politikai észnek azon dicső teremtése iránt.

Így Comte; másrészt az ő előszeretete eredetének megvilágosítására nem árt megjegyezni, hogy ő itt praecedenst látott a philosophok általa álmodott szellemi vezérségére nézve, mely a politikának eljövendő positiv korszakát jellemzené és kiknek ezen tisztán szellemi hatalmát nem képzelte a királyokkal szemben csekélyebbnek, mint volt a VII. Gergelyé vagy azon pápáé, ki Barbarossa fejére tette lábát.

Az egyházi hatalom múlandó, mert szelleme theologiai, tehát a fejlődés törvénye szerint a positiv szellem előtt szükségkép visszavonuló.

A katholikus papság értelmi és erkölcsi föladatainak, a szellemek és szívek társadalmi vezetésének, teljesen meg nem felelhetett, mert vallási tevékenysége amazt háttérbe helyezte, az üdvözüléshez képest minden egyéb érdek mellékesnek tünvén föl. A mellett a csaknem határtalan tekintély, melylyel a hit szükségkép fölruházta az egyházi hatalmat, mint az isteni akarat egyedüli tolmácsolóját, növelte a visszaélésekre, az idegen hatalmi kör bitorlására való hajlamot, mely természetes nagyravágyásban gyökerezett. Egyébiránt e hiányok, ha

zavarták a fő feladat teljesítésében, teljesen meg nem gátolták benne.

A tulajdonképeni politikai hatalomtól elkülönített és független erkölcsi hatalmat alkotó katholicismusnak hatása, társadalmi tekintetben az volt, hogy a politikát fokozatosan áthatotta a morállal, mely eddig teljesen alá volt annak rendelve. Ez irányzat, mint eredménye és egyszersmind eszköze a társadalom haladásának, túlélte a rendszert, mely létesítője volt. Ellentétben a görög philosophiával, valamint a theokratiákkal, létesítette ezt akként, hogy egyrészt a fönnálló világi hatalomnak való folytonos alárendelést proklamált, másrészt ezen kormányokkal magokkal szemben a legszigorúbb erkölcsi bírálat elveit alkalmazta.

A két hatalom közt a középkorban oly gyakori súrlódások mindig az egyházinak igazolt ellenállásából eredtek, valódi hatáskörének, hívatása eszközeinek védelmében, nem pedig a világi hatalom bitorlására való törekvésből. Ilyen jogosúlt kívánalom volt, hogy tevékenysége közegeit maga szabadon válaszsza meg, miről utóbb mégis le kellett mondania még hanyatlási korszaka előtt. Hogy ez jogosult volt, erről legjobban meggyőz a két hatalom teljesen különleges föladatainak meggondolása. Az egyiké a nevelés, a másiké a cselekvés; mindkettő befolyásának, a hol elválasztható, teljesen önállónak kellene lennie és csupán tanácslagosnak a másik hívatása irányában. A szellemi hatóság hívatásáról megfelelő fogalmat nyerünk, ha a szorosan vett neveléshez - mint hatalma alapjához hozzá csatoljuk annak szükséges kiegészítőjét, a cselekvő életre való befolyást, ez pedig abban áll, hogy az egyéneknek valamint osztályoknak, emlékezetébe hozatnak

midőn viseletök erre fölhí azon elvek, melyeket a nevelés épen későbbi viseletök irányzására beléjök oltani igyekezett. Hívatásából, az emberi fejlődés irányában, foly továbbá, hogy egyöntetű nevelési rendszerét kiterjeszsze olyan népekre, melyek távoliabbak és különbözőbbek, semhogy külön világi kormányzatot ne igényelnének és melyek minden rendes politikai köteléket nélkülöznének, ha a szellemi hatalom nem érvényesítene irányukban olyan jogosúlt befolyást, mely lehetővé teszi, hogy köztök hívatott közvetitővé és pörlekedéseikben illetékesen döntővé, sőt bizonyos esetekben együttes cselekvésök rugójává legyen.

« ElőzőTovább »