V.

Bosznia feltartóztathatlanúl ment azon végzet elé, mely Szerbiát már elérte, hogy t. i. az ozman igába jusson. A szultán politikája, hogy fegyverei számára az útat egyengesse, szította az ország belső egyenetlenségeit, a hitfelekezetek közötti gyűlölködést, és a visszavonást a fejedelmi házban : mi alatt rabló csapatai a tartományt elpusztíták s a védtelen népet tömegesen elhajtották. Az öreg Tomásko István, bosznyák fejedelem pedig folytonosan ingadozott a szultánnak biztos veszélylyel fenyegető szövetsége s a nyugati segély közt, mely ép ezért szintén nem volt képes a török igát tőle elhárítani. - Szorúltságában ő maga Szegedre ment, hol Mátyás király (1458) országgyűlést tartott. Carvajal közbenjárásának sikerült itt közte és a magyar korona közt helyreállítani a hűbéres viszonyt, mely ez idő szerint csak az ő javára szolgálhatott. Sőt a magyar országgyűlés, hogy bizalmának jelét adja, s őt szorosabban a magyar koronához fűzze, fiára, Tomásevics Istvánra bízta a nagyfontosságú Szendrőt, Nándor-Fehérvár kulcsát. A mantuai congressuson látszik — a magyar követek képviselték érdekeit, segélyt kérvén pénzben és katonákban a pápától. De a szentszéknél nem igen bíztak benne. A bosznyák nép nagy része a manichaeusok tanát vallotta, s titkon a király is pártolta e patarenusokat. Rómában pedig tapasztalásból tudni vélték, hogy eretnekek közelebb állanak a hitetlenekhez, és elég lelkiismeretlenek arra, hogy inkább a töröknek adják meg magokat, mintsem a nyugati keresztyénség felé hajoljanak. Pius tehát pénzt nem, hanem sienai Marianus, minorita atyát, ki már III. Calistus pápasága alatt hasonló minőségben működött, küldé Boszniába, hogy a régi kereszteseket összegyűjtse, újakat is toborozzon, és azokkal a szorongatott király segélyezésére siessen. Senki e bizalmatlanság miatt szemrehányást nem tett a pápának, mert kevéssel utóbb híre érkezett annak, hogy az ifjú István Szendrőt pénzért török kézre játszotta. A pápa e

úgy

mentar. 328. 1. V. ö. Fraknói, Vitéz János Élete. Budapest, 1879 140. és köv. lapok.

Budapesti Szemle. Huszadik kötet. 1879.

17

veszteséget első felindulásában Konstantinápoly veszedelmével egy sorba helyezte.

Az atyának a fiú ez árulását nem rótták föl, mert a fiú volt atyja legnagyobb ellensége. Egyébiránt az öreg is czimborálgatott a törökkel, és elárulta nekik saját ipját, a szentszábai herczeget, miután a pápai követ közvetítésével vele kibékűlt; ő mutatott útat a törököknek és segítette őket ipja tartományát kirabolni. A pápa ezért egyházi átokkal fenyegette.

Mindezek daczára a bosznyák fejedelemnek az volt az ambitiója, hogy királyi czímre szert tehessen, s ezt a pápától óhajtotta elnyerni, mi nem történhetett volna a magyar király jogsérelme nélkül, miért a szentszék e vágyat mindeddig nem akarta betölteni. II. Pius pápa még kevésbbé szándékozott ezt tenni, elsőben, mert az öreg István azon gyanú. ban állott nála, hogy a patarenusokat pártolja, aztán és főképen azért nem, mert Mátyás király rosszalt volna minden oly eljárást, mely a hűbéres viszonyt a magyar korona és Bosznyákország közt meglazíthatná. - Hogy a pápára nyomást gyakoroljon Tomásko István követséget küldött Rómába jelentvén, miszerint hithűsége bebizonyítására a patarenusokat országából kiűzte és püspökségek fölállításaért esedezett. De II. Pius csak annyiban teljesítette kérelmét, hogy követet küldött Boszniába, ki mindez állítások valóságáról a helyszínen meggyőződést szerezzen.*)

A vallásszakadás Bosznia veszedelmét csak sietteté. Ez állapot megmaradt daczára annak, hogy egy ízben manichaeus bosznyákok Rómába jöttek, eretnekségökről leteendők és a király hűségéről a pápát biztosítandók. A tartomány már akkor inkább török volt, mint keresztyén; az alsóbb rendű nép az uralkodóház és oligarchák bal gazdálkodását megunván, vágyott ozinan tartománynyá lenni.

Az öreg István királyt, mint hírlék, saját testvére és fia fojták meg. Utóda, Tomásevics István, ki a manichaeusok tévelygésétől távol tartá magát, sietett e körülmény következtében viszonyát a római curiához mind bensőbbre fűzni, hogy ez úton az atyjától megtagadott királyi czímet és koronát elnyerje. 1462. évi novemberben jelentek meg követei Pius

*) Theiner id. műve II., 501., 539., 540., 546., 559., 551.

pápa előtt. A fejedelem azon ígéretet tevé, hogy a tartomány hegyszorosait és erődített helyeit minden erejével megvédeni kész, ha a pápa öt a magyar királylyal kibékíti, az atyjának szánt, de Velencze által visszatartott fegyvereket kiadatja, ha püspöki székek fölállítása és a királyi korona megküldése által népét a római egyház támogatásáról biztosítja.

II. Pius az egyház és hitvédelem érdekében e föltételeket elfogadhatóknak találta; csak a koronát tagadta meg Istvántól, melyet a magyar király jogsérelme nélkül nem adományozhatott, ezt illetvén meg a jog hűbéresének a koronáztatást megengedni. Mind a mellett Miklós, modrusi püspök, kit a pápa követül küldött a bosznyák,,király"-hoz, nem habozott őt saját felelősségére királynak koronázni. Mátyás méltó panaszokra fakadt e miatt. Emlékezteté a pápát, hogy a bosznyák fejedelem, az ő hűbérese minden kényszerű szükség nélkül a törökhöz pártolt, a töröknek adót fizet, ugyan ő Szendrőt elárulta, hogy tehát az apostoli szentszék kegyelme, a püspökségek alapítása, főleg pedig megkoronáztatása őt még elbizakodottabbá, pártosabbá teendi. Azért kéri ő szentségét, ne haladjon tovább a kegyesség ez útján, sőt vonja vissza mindazt, a mit az apostoli követ fölhatalmazásán túl mívelt. - Mátyás a királyi czímet bitorló Istvánt hűbérétől szándékozott megfosztani; de a megrettent fejedelem a pápához folyamodott pártfogásért, melyet a pápa, írván a királynak és íratván Carvajal által Vitéznek, meg nem tagadott tőle. E levelekkel csaknem egy időben érkeztek Budára István követei, kik urok nevében az országgyűlés előtt hűséget esküdtek a magyar koronának, és szentül igérték, hogy a török ellen mind pénzzel, mind fegyverrel segítendik a magyar királyt, és hogy a Száva mentében fekvő váraikba magyar őrséget fogadnak be: minek folytán Mátyás kiengesztelődött.*)

Úgy látszik, Tomásevics István szavát tartani készült, mert a szultán követeit, kik a szokott harácsot tőle követelték, fogságra vettette, mire Mohammed szultán 1463. évi május 29-én váratlanúl Babicsa-Ocsac, Bosznia fővárosa előtt termett seregével. Az árulás, mely öt meghitta, hamar kezére juttatá a várost; árulás által esett István is fogságra. Hogy

*) Pii II. Comment. p. 297-8. Epistolae Matthiae Corv. R. Hung. II. rész, 26., 27., 28. számok.

életét mentse, átszolgáltatá a hódítónak várait és kincseit; mégis lefejeztetett, vagy mások szerint: kínzások közt múlt ki. A királynét a lakosok ajándékúl küldék a szultánnak. Szinte kardesapás nélkül adta meg magát az egész ország.

Bosznia török pasalikká lett; előbb azonban vad hordák tűzzel-vassal pusztíták el vidékeit, a templomokat mecsetekké változtatták át, a nemességet és a lakosság egy részét rabszíjon Ázsiába hurczolták, a keresztyénség jelvényeit megbecstele

níték.

Mátyás Budán vette a hírt, hogy az utolsó bosznyák fejedelem, a magyar koronának mint annyi elődei — kétes hitű bérese, tönkre jutott. Megkötvén tehát a békét, mint említők, Fridrik császárral, és szövetségre lépvén Velencével, miről alább még bővebben szólunk, késedelem nélkül az AlDunához sietett. Sejtette ezt a szultán, s hogy öt lekötve tartsa a Szávánál, Ali béget bízta meg a sekélyebb révek őrizetével. Mátyás azonban két véres ütközetben verte vissza Alit, átment a Dunán és Szerbiát tűzzel-vassal pusztította. Azután erejét Bosznia visszavételére fordította, melynek nyílt helyeit a törökök azonnal elhagyák. Gyors menetekben ért Jajczáig. A város negyednapra adta meg magát, ellenben a várat három havi ostrom után vette be, miközben egyik erőd a másik után nyitotta meg kapuit. Csak a kemény tél és az élelemhiány kényszerítette vissza az elpusztult országból.

A napon, melyen Jajcza-vár megadta magát, 1463. évi karácsony ünnepén a pápa Rómában kardot szentelt s azt a magyarok dicső királyának küldé.,,Még mindig el van tökélve ő szentsége személyesen hadra kelni a törökök ellen ?" kérdé Mátyás az udvari tisztet, ki neki a pápa ajándékát meghozá. „,,Minden bizonynyal; volt a válasz, ebben csak az Isten akadályozhatja." Mire a király megindúlva így szólot könyezetéhez:,,Mit szólotok tehát, urak? Ha az agg és beteg főpap harczra kel, én az erőteljes ifju nem fogok honn vesztegleni. E szablya fog nekem útat nyitni az ellenség rendein keresztül."- Szándéka volt, mihelyt kinyílik a tavasz, a háborút újra megkezdeni, nyolcz ezer emberrel Bosznián, ugyanannyival Szerbián át Drinápolyig haladni s e várost ostrom alá venni, *) mely hadjáratra Velenczével szemben kötelezte magát.

*) Pii Pont. Max. Commentariorum Liber XIII.

VI.

A velenczei köztársaságon múlt nagy részint, hogy a mantuai congressus határozatai végre nem hajtatván, az ozmán fegyverek föltartóztatás nélkül folytathatták hódításaikat. Mantuában a velenczések igen nehéz föltételekhez kötötték részvételöket a török háborúban. E föltételek valának, hogy a tengeri hadjárat vezetése egyedül reájok bízassék; övék legyen minden foglalás, minden zsákmány; a hajóhad hatvan gályából és húsz bárkából álljon, melyek a hajósokon és evezősökön kívül nyolczezer fegyveressel legyenek ellátva. A hajótestet és fegyverzetet a köztársaság adja, fölszerelésére pedig a területén befolyandó tizeden felül másfél millió aranynyal járúljon a keresztyénség közös kincstárából. További föltételül szabták, hogy ez armadával egyidejűleg Magyarországból ötvenezer lovas és húszezer gyalogos sereg támadja meg a törököt. Világos, hogy ez,,ajánlat" visszautasítás volt.

Pedig belátták Velenczében, hogy a törökkel előbb-utóbb háborúra fordúl viszonyuk, mert folytonosan készültek reá. Mióta egy török hajóraj nyugtalanítá az aegeumi tengert, fegyverkezni kezdett a köztársaság. Negroponteba helyőrséget küldött, arzenáljaiban nyüzsgött a sok munkás, minden negyednap egy-egy gálya szállott a sík tengerre. A magas portán megbizott követjök által sürün kérdezteték: mit jelentsenek a szultán hadi készületei? Panaszt emeltek a fegyveres hordák becsapásai miatt Dalmácziába, Albaniába. A szultán biztosítá a signoriát, hogy barátja óhajt maradni, hogy fegyverei nem ellene fordítvák. A signoria tudomásúl vette a választ, de csalódásba nem ringatta magát; sőt elhatározta, miszerint hatezer aranyat kell havonkint félre tenni hadi czélokra. Midőn pedig látta, hogy a Boszniában győzelmes sereg ellenállást nem találva végig vonúlt a dalmát partokon és Herczegovinán, és rabol Ragusáig, melynek lakói erős falaik mögöl mindenüvé segélyért folyamodának; Szlavonia, Friaul, de Lombardia is megtelt félelemmel: a háború megindításának szükségét határozattá emelte és szövetségeseket keresett. Ez időbe esik signoria és Mátyás király közötti sürű érintkezés, mely a velenczei-magyar lígában betetőzését találta.