Oldalképek
PDF

– Dell'Adami elég világosan, bár nevek mellőzésével, szól egyetemi jogtanárainkról s azoknak irodalmi munkásságáról. télete igen súlyos, de nem túlzó, legkevésbbé személyeskedő. A szerző általában szakavatott, gondolkodó, tájékozott írónak mutatkozik, kinek füzete olvasásra és figyelemre méltó. Csak részben mondhatjuk ezt az új nemzedék egy másik törekvő, képzett tagjának, Lánczy Gyulának előttünk fekvő kis művéről, mely pathetikus hangjával, túlzott színezésével és a nemzeti elfogulatlanság tetszelgős affektálásával nem épen kedvezően különbözik Dell'Adami tanúlmányától és természetesen fokozott mértékben Csengery nyilatkozatától. Lánczy füzete sok helyest tartalmaz, – de telve van kétes értékű, zavaros és még egészen meg nem érett tervekkel és eszmékkel is. Az új-magyar Sturm- und Drangnak – pedig túlzás nélkül beszélhetni ilyenről – e fűzet egyik legjellemzőbb nyilatkozata. Az egyetemet és az enquête elé terjesztett kérdéseket illetőleg (a mennyiben ez utóbbiakat tárgyalja) Lánczy ugyanazon álláspontot foglalja el, melyet Csengery, és mind bírálatában (főleg ebben), mind positiv javaslataiban sok talpraesettet nyújt, ha nem is sikerűl nézeteit mindig világos és szabatos alakbán kifejezni. Tanúlmányát mégis nem a jogi oktatásra vonatkozó részletei miatt tartjuk figyelemre méltónak, hanem azon fejtegetései miatt, melyekben a középoktatás és a philosophiai kar reformjáról szól, mint a mely nélkül egyetemi reform, melyet ő sürget, (természetesen) nem képzelhető.. Szerzőnk bírálatában nem hiányzanak a találó vonások, s van benne erkölcsi bátorság is, bár nem affectatio nélkül, mert Lánczy nemcsak az iskolákat bírálja, hanem az egész magyar társadalmat és kulturát. „A mire Magyarországnak (mondja a 6. l.) szellem-erkölcsi téren mindenek fölött szüksége van, az a tiszta tudomány rejtett, de termékenyítő forrása. Magyarországon, ritka egyeseket kivéve, nincsen tudomány, kevés a szellem s a műveltség színvonala alacsony nem a köznépnél, de azon felsőbb retegekben, melyek igények támasztásában nem túlszerények, s azon vélelemben élnek, hogy műveltek." Szerzőnk oly sötét rajzát adja nemzeti kulturánk hiányosságának és értéktelenségének, a milyet eddig még senki. Hogy rajza nem mindig hű, hogy olykor túlzott mértéket alkalmaz és hatás kedvéért feketébbre festi az ördögöt, – ez nem von le sokat műve e részének érdemes voltából. Nagyobb baj az, hogy Lánczy egy oldalról mindent az iskolától, a közoktatástól vár, – nem tekintve számos körülményt, melyek egy nemzet művelődésére produktiójára, haladására épen oly nagy, sőt időnként sokkal nagyobb mértékben folynak be, mint az oktatás, – és hogy más oldalról ez oktatási reformja oly zavaros, hogy valóban nehéz csak egy-két főgondolatot is kiemelni e kérdésre vonatkozó nézeteiből. Szerzőnk valóságos anglomaniában szenved. Ez érthető és indokolható az irodalom és az állami élet bármely terén, csak a közoktatásin nem. Ha van ország, melynek közoktatásügyi állapota sehol Európában nem utánozható, bizony Anglia az, mely egymagában nagyszerűen megczáfolja Lánczynak az iskola túlbecsülésén alapuló föntebbi nézetét, mert Angolország a legrosszabb oktatási rendszer – ha ugyan általában szólhatni ily rendszerről, – mellett, illetőleg daczára hatalmas kulturai magaslatra emelkedett. A mit az angol oktatás köréből ajánl, – a görög nyelv beható tanúlmányozása, a középiskolai tantárgyak számának kevesbítése, az oktatás concentratiója, – az ugyan nagyon helyes, de nem specifikus angol; – a mi pedig tisztán angol zamatú, mint pl. a vizsgálatokra való előkészülés, bizonyos előre meghatározott könyvek és könyvfejezetek bemagolásával, azt bizony kár volna utánoznunk vagy épen átplántálnunk. Már érintettük, hogy Lánczy könyvének egyik főhibája, hogy mindent az iskolától vár. Csengery fönn ismertetett tanúlmányában ismételve kikel azok ellen, kik mindent az iskolától várnak. – E tiltakozást folyton kell ismételnünk, a legerélyesebben, a legnagyobb nyomatékkal, – mert hiszen az iskolázás feladatának és hatásának e korlátolt felfogása rontotta el összes iskoláinkat, már a népiskola tantervét is tele tömve egy tuczat tantárgygyal és a középiskola keretébe évről évre új meg új haszontalan és czéltalan „tudományokat" szorítva. Adja meg az iskola az alapot, – a többi az élet, az önmivelés dolga. Ez egy pontban lehetnek mintáink az angolok (de ebben se majmoljuk!) kik a középiskolában voltaképen csak a classikus nyelveket és a mathematikát tűrik meg, – de ezek segítségével annyira képezik az ifjú szellemet, hogy ez azután minden tudomány terén könnyen eligazodik. A tudatlanság bátorságára van szükségünk. Mindent nem tudhatunk, – de ne tudjunk semmit, félig fölületesen, mert az ily tudás mindig valóságos méreg. De nem akarjuk ezuttal saját nézeteinket kifejteni. Főczélunk volt, a felső oktatásunk reformjára vonatkozó legújabb nézeteket bemutatni s ajánlani olvasóinknak. Közoktatási reformra – erre nézve nem lehet kétség – égető szükségünk van. A mai chaos, a folytonos experimentálás, az örökös ingadozás teljesen demoralizál bennünket. Meggyőződésünk szerint, népszerű előítéletek nélkül fogva fel hazánk viszonyait, e reform csakis a kormánytól indúlhat ki. Akárhogy tekintsük a dolgot, Magyarországnak következetes, komoly, tudatos közoktatási politikára van szüksége – a milyennel jelenleg épen nem dicsekedhetik, midőn, minden nap más meg más befolyásoknak engedve, a bizonytalanság és ingatag tapogatódzás szomorú képét nyújtja. A miniszter lelkesedése és jóakarata még magában nem segíthet ez állapoton; – itt komoly, alapos képzettségű, egyedül az oktatás roppant nehéz ügyének élő munkásokra van szükség. Nincsenek-e az országban ilyenek? vagy nem keresik? – nem akarjuk vitatni; tény, hogy működésöket nem igen venni GSZT62.

[ocr errors]
[ocr errors][merged small][ocr errors]

A tudat, hogy midőn Magyarországot védik, egyszersmind a keresztyénséget mentik meg a török veszedelemtől, nagy szellemi tényezője volt azon hősiességnek, kitartásnak és áldozatkészségnek, melyet a Hunyadiakban és katonáikban csodálunk. Viszont a rokonszenv és érdeklődés, melylyel a Nyugat keresztyén népei Magyarországra, mint a hit védfalára és pajzsára tekintének, az öröm, melylyel diadalait európaszerte megünneplék, a féltés, melylyel harczaiban kísérék, a solidaritás benső viszonyát fűzte a magyar nemzet és Európa többi népei közt. – Hogy a keresztyénség reménye bennök van, hogy nemcsak tűzhelyeikért, hanem vallásukért is küzdenek, hangolta vallásos lelkesűltségre a magyar vitézeket; míg másrészt Európa is érezte a kötelezettséget, melylyel nekik tartozik, és melynek moralis, néha anyagi segélyben iparkodott leróni kamatját. – Ez fejti meg a szoros összeköttetést a budai és egyéb fejedelmi udvarok, főkép a szentszék közt a XV. században.

Midőn Mátyást királynak megválasztották, a papságon és közrendű nemességen kívül alig volt támasza. Nagyuraink, látván, hogy Hunyadi János fia nem báb, mint utószülött László, ármányt ármányra forraltak, s egyik trónkövetelőt a másik után bujtották föl. Fridrik császar csalódván azon reményében, hogy jó üzletet csinál a tapasztalatlan ifjúval, annyi kárt tett neki, minél többet nem okozhatott volna, ha egyenesen a törökkel szövetkezik. Podiebrad is, az éjszaki részeket rabló csehekre támaszkodván, sok ideig vágyódott a

Budapesti Szemle. Huszadik kötet. 1879. 15

magyar koronára, mely közt és közötte végre is eretneksége vont válaszfalat. Az Al-Dunát pedig szakadatlanúl az ozmánok fenyegették. Ily körülmények közt vajmi jól eshetett Mátyásnak, hogy a pápa őt haladéktalanúl királynak elismerte. Az agg Calistus mellett akkor a magyar ügyek „féltékeny" előmozdítója a sienai bíbornok, Enea Silvio de Piccolomini volt, a Hunyadi-ház nagy tisztelője és Vitéz Jánosnak, e ház egyik benső emberének, barátja. Ő volt indítója annak, hogy a pápa értesűlvén Vitéz elfogatásáról, nunciusát, Rovarella Lőrinczet, küldötte László királyhoz a váradi püspök kiszabadítását sürgetni.”) – Valószínüleg a kiszabadúlt püspök kérelmére és Enea Silvio közbenjárására történt ismét, hogy a pápa Carvajal bibornokhoz, a szentszék magyarországi követéhez levelet intézett, melyben meghagyja neki, hogy Hunyadi Mátyás szabadon bocsáttatását minden úton előmozdítsa. Igen szívére vette volt az agg főpap „a Krisztus győzhetetlen és dicső vitéze," Hunyadi János fiainak sorsát: Lászlóét, kit pallos által végeztek ki, és Mátyásét, kit György”), csehországi kormányzó tart fogságban. Es mert úgy van meggyőződve, hogy e jeles ifjúnak, ki, mint várható, atyja példáját követendi, kiszabadítása Magyarország békéjére és nyugalmára, valamint a keresztyén hit hasznára fog szolgálni; megparancsolja nevezett követének, hogy semmit el ne mulaszszon, de sőt minden tehetségét abban összpontosítsa, ha szükséges, a helyszínére is elmenjen, s ott az ő (a pápa) nevében mindenki segélyét, tanácsát és hatalmát igénybe vegye, csak hogy ama nemes ifjú szabadságát visszanyerje. Ha pedig személyesen nem mehetne, értekezzék és végezzen a váradi és váczi püspökökkel, – kik erre lelkesen ajánlkozának, – a kiszabadítás legalkalmasabb módja fölött. Páratlan volt tehát Calistus öröme (incompabile gaudium), midőn ugyancsak magyarországi követe által arról ér

*) Lásd Enea Silvionak Rómában 1457. julius 3. és 4. kelt leveleit Liszti Miklóshoz, Senftleben Henrikhez, Nihil János- és Rabstein Prokóphoz, a Koberger-féle 1496. nürnbergi kiadásban a 284–287-ik számok alatt.

*) E levelet l. Theiner, Monum. hist. Hung. II. köt. 477. sz., mely „Juczik"-nak olvassa a cseh kormányzót, kétségkívül „Jirsik" (György) helyett.

« ElőzőTovább »