Oldalképek
PDF

képek mellett a legmélyebb erkölcsi eszméket találjuk bennök. Ez utóbbiak közül egy sem hatott meg bennünket annyira, mint az, melynek két változatát idézzük. Venus és Adonisban a költő leírja a nyúlvadászatot és leírása végén e szavakba tör: (A nyúl) Lábát galádul minden tüske tépi, Minden kis árnyra, neszre meglapul; Mindenki rálép és tapod a nyomorra S nem védi senki, ha le van tiporva.

[ocr errors][ocr errors]

I. Csengery Antal: A jogi és államtudományok tanítása ügyében. A vallás- és közoktatási miniszter által tartott enquête alkalmával. Buda-Pest, 1879. Franklin-társulat. 2. Dell'Adami Rezső: A jogtudományi oktatás reformjának kérdéséhez. Buda-Pest 1879. Pfeifer F. 3. Lánczy Gyula: A felsőoktatás reformja és az új magyar közműveltség. Culturpolitikai eszmetöredékek. BudaPest, 1879. Eggenberger.

Az enquête, melyet Trefort miniszter a jogi kar tanítási

és vizsgálási rendszerének tárgyalása, talán javítása ügyében

egybehívott, újra eszmecsere tárgyává tette közoktatásunkat, főleg egyetemi oktatásunk állapotát. Meglehet, hogy a miniszter erélyes munkássága helyes irányba fogja terelni az ügyet; tény, szomorú tény, hogy a mit az enquête tagjai magok, a mit a sajtó az egyetemi reform dolgában ez alkalommal is produkáltak, egy-két kiváló hangot nem tekintve, oly zavaros és szegény, hogy e nyilatkozatok és tanácsok fonalán ugyan semmiféle államférfiú nem igazodhatnék el. – Magasan kiemelkedik az enquête tagjainak nyilatkozatai közül Csengery Antalnak előttünk fekvő – sajnos, önálló alakjában eddigelé hozzá nem férhető – véleménye; ő az egyedűli, ki teljes tájékozottsággal, a külföldi viszonyok bő ismeretével, alapos műveltséggel és éles ítélettel szólt a dologhoz. Előadása minden alkalommal nagy hatást tett, melynek súlya alól nem szabadúlhattak meg az emberek; – hogy mégis valami kifogással illethessék, idealistának nevezték el, mivel nagy czélokat tüz maga elé és nagy kötelességeket ró az emberekre, míg nálunk, ősi szokás szerint, a „hazai viszonyokkal" való népszerű kaczérkodás és a „nemzeti geniusra" hivatkozás országszerte minden téren csak a kötelességérzet elevenségét ölik el és a tunyaság és kényelemvadászat dédelgetését palástolják. Csengery egyetemünk jogi karában uralkodó tanító és vizsgáló rendszer helytelenségét és káros voltát oly alapos érveléssel, oly találó ítélettel mutatja ki, hogy „bí-* rálatának megczáfolását még meg sem kísérthetni. O a valódi tanulási és tanítási szabadságot pártolja, ő tudományos szellemet, általános műveltséget követel, és azért a szakiskolák rendszerével szemben az egyetemi rendszert tartja helyesnek, egyedűl czélhoz vezetőnek. Tanúlmánya oly gazdag szép és helyes gondolatokban, annyi megkapó eszmét pendít meg, a nemzeti élet oly számos tényezőjét érinti gondolkodásra ébresztő megjegyzéseivel, hogy valóban nehezünkre esik, a mire pedig a tér szűke kényszerít, csak némely fontosabb részletre szorítkoznunk. Az egyetemnek szerinte kettős czélja van: „az önálló tudományos munkásság ápolása és fejlesztése mind a tanároknál mind a tanulóknál, és a szakpályákra képezés". Nálunk csak ez utóbbi dívik; az évenkénti vizsgálatok rendszere, az öt órás főcollegiumok tömege, az állami és egyetemi vizsgálatok észszerűtlen felhalmozása és összebonyolítása elöli a tudományos szellemet és munkásságot tanárban és tanulóban egyaránt. „Nem róhatni meg elegendően, mondja igen helyesen, azt a hibás nézetet, a mely szerint az egyetemen kellene elsajátítani minden ismeretet és tudnivalót, a mire az életben szükség lehet, a mely szempontból szintén folyvást szaporítják mind a jogi mind az államtudományok körében a tantárgyakat." Igen helyesen támadja meg azokat, kik felsőbb oktatásunknak nem tüznek ki magasabb czélt, mint csupán azt, hogy a tananyag azon minimumát, a mit a gyakorlati életpályákra nélkülözhetetlennek tartanak, a vizsgálatra

betanítsa. Csengery tudományos egyetemi életet követel, ez pedig nem fejlődhetik a jelen rendszer mellett, mely kizáróan a tehetségteleneket, a tanulástól irtózókat tartja szem előtt és tisztán csak „a korhely tanulók dresszirozását" czélozza. Azért szabadabb mozgást, önállóbb és önkéntesebb tanúlmányt sürget, a milyen csak valódi tanszabadság mellett lehetséges. A hallgatók szorgalmát eléggé ellenőrzi az állami vizsgálat, mely lehetőleg az egyetemi tanárok kezéből kiveendő és az állam megbizottjai által gyakorlandó, Nem a tárgyaknak kis compendiumokból, évi vizsgálatocskák számára, hevenyében eszközlött bemagolása az egyetemi tanúlmány czélja, hanem alapos készültség, a tudomány elveiben és alaptételeiben kellő tájékozottság, valódi tudományos műveltség, mert, és ezt igen találóan emeli ki (5-dik lap), tény, melyet persze a nagy tömeg nem igen lát be, „hogy minden életpályához, a jellemet nem is említve, a szakismereten kívül, a melylyel megtöltik az emlékezetet, fegyelmezett ész, a concret esetek éles, beható felfogása és megítélése, mondhatnám tudományos szellem, bölcselkedő é-z, lelki önállóság és ezen alapuló éberség, önfeltalálás, tapintat, a helyes nézetek legalább is szabatos kifejtése és előadása, tehát irodalmi műveltség, szóval sok olyan dolog is szükséges, a mit a kenyértudományok nyújtanak legkevésbbé". A négy kérdés, melyet Trefort miniszter az enquête elé terjesztett, a jogi tanúlmányok tanítási és vizsgálási rendszerére, a tandij kérdésére, a tanároknak az egyetemen kívüli szereplésére és a jogakadémiák jövőjére vonatkoznak. Csengery főleg e kérdések elsejét (s evvel kapcsolatban az utolsót) tárgyalja, mert ez tartalmazza a reform velejét. Cs. ellenzi a jogakadémiákat s egyetemet, de valódi egyetemet kíván, mely tudományos életet nyújtson, tudományos szellemet ébreszszen, ne szellemi proletariatust, hanem tudományos műveltségű szakférfiaket neveljen. A tandíj kérdésében nem foglal határozottan állást; de inkább hajlik azokhoz, kik ez intézkedést a tanszabadságon alapuló rendszer egyik lényeges elemének tekintik, – bár nem tagadja, hogy jelenkori alkalmazása czélszerűtlen, igazságtalan, sőt részben demoralizáló hatású is. De ha egyetemi bajaink egyik főforrása a tandíj, nem lehetne-e azt az államnak fizetendő tanpénzzé átváltoztatni? Végre a tanárok szereplése az egyetemen kívül. A miniszter e kérdése lelkes viszhangot talált az egész országban, mert némely egyetemi tanárok újabb szereplése méltó viszszatetszést keltett mindazoknál, kik az egyetemi tanárt a tudomány képviselőjének és fejlesztőjének, az ifjúság vezetőjének és természetszerű mintájának, nem pedig politikai pártok szenvedélyes főkortesének szokták tekinteni. Cs. igen higgadtan, a legnagyobb mérséklettel érinti e kérdést. „Nézetem szerint (mondja a 24. l.) a tanár állásával összeférhetetlen mind olyan foglalkozás, a mely tudományos foglalkozásával nem áll kapcsolatban, sőt attól elvonja, s a melyet a tudomány képviseletének szüksége nem indokol. S azon mellékfoglalkozásokra nézve is, a melyek az érintett szempontból kifogás alá nem esnek, előáll a korlátozás szüksége, mihelyt e foglalkozások a tanári kötelességek téljesítésével jönnek összeütközésbe. . . . . Senki sem élesztheti inkább az ifjúság szorgalmát, mint tanárainak lelkiismeretes buzgalma: míg a kötelességek elhanyagolása minden viszonyok közt ragályként terjed felülről lefelé." Es alább kiemeli Cs., hogy az egyetemi tanárok kötelességeinek körét nem megszorítani, hanem mindinkább kiterjeszteni óhajtja. „Az egyetemi tanár tudós és tanár egy személyben. Mindenik minősége nagy kötelességeket ró reá, a melyeknek csak úgy felelhet meg valóban, ha azok betöltésére irányozza fötörekvését. Vannak mellékfoglalkozások, melyek a tanár állásával is egybeférnek. Egy van, a mi nem férhet egybe: ha a mellékfoglalkozásnak alárendelné főfoglalkozását. Részemről azt sem hiszem, hogy valaki egyenlő ambitióval élhessen két nagy hívatásnak, a melyek közül mindegyik egész embert kíván. S a parlamentben megjelenvén, a tanár is szükségkép pártállást foglal azon oldalon, a mely felé meggyőződése vonzza. Nem lehet másképen. De óvakodnia kell, nagyon átengedni magát a pártszenvedélynek, elmerűlni a pártüzelmekbe. A pártszenvedély nyugalmát, a pártüzelmek idejét is elrabolják, – oly dolgok, amelyekre mint tanárnak és tudósnak egyaránt szüksége van." Ez elég érthető, – de sajnos, csak azoknak, kik megérteni akarják, nem egyszersmind azoknak is, kiknek megérteni kellene. De legyen elég e töredékes idézetekből, melyek nem pótolhatják az egész, épen oly alapos mint szellemes tanúlmányt, melyet a tudományos munkásság emelkedett fölfogása, a felső oktatás föladatának és czéljainak szabatos körülírása, a kifogástalan alak és nemes hang fölülemelnek az alkalmi nyilatkozat színvonalán. Csengery votuma mellé állítjuk Dell'Adami ügyvéd nyilatkozatát, mely először a Magyar Themisben jelent meg, s a szakszerű jogászok votumai közt kétségtelenül a legalaposabb, a legderekabb. Nem positiv javaslatait (pl. a 33–39. lapokon adott törvénytervezet vázlatát) értjük, – bár ezekben is sok a helyes és figyelemre méltó. A munka szellemére, irányára, egész jellegére czéloztunk. Feltünő, hogy Dell'Adami mily fontos pontokban egyezik Csengeryvel, kinek véleményére csak utólag reflektálhatott. A tudományos munkásság és irány kiemelése, az önálló kutatás és gondolkodás ébresztése, nevelése, a dresszirozás megszűntetése, – ezek a főbb eszmék itt is, meg ott is. A miben Dell'Adami túlmegy Csengeryn, az állapotaink, nemcsak oktatási, hanem összes műveltségi és társadalmi állapotaink sötét rajza, szigorú elítélése. Van valami mai életünkben, a mi a legjobbakat és ezeket legnagyobb mértékben bántja. Fejlődésünk oly stadiumához jutottunk, hol a komolyabbak észreveszik a lejtőnek, melyen haladnak, veszedelmes voltát. Majdnem elmondhatjuk, hogy üresség, erkölcsi léhaság és szellemi tehetetlenség fenyegetnek. Vajon miben van a főbaj? és e főbajok hogyan orvosolhatók?– erre nehéz a felelet, főleg a rövid felelet. Föntos és örvendetes körűlmény, hogy a közvélemény bajaink egyik legnagyobb kútfejét az oktatásban ismeri föl. Hanyatlásunknak, elkorcsosodásunknak, corruptiónknak nem kizárólagos, nem is talán legfontosabb, de kétségtelenűl egyik leglényegesebb forrása a nevelés, az iskola, – annál lényegesebb, mert ennek javítása jó részben saját kezünkben van, míg sok más tényező hatalmunk körén kívül esik. Annál szentebb a cselekvés köteles

sége, annál súlyosabb a felelősség terhe e téren ! . . . . Dell'Adami helyesen emeli ki a német egyetemi rendszernek (a jogi oktatásban) némely félszegségeit, – de

csatlakozik Csengery azon véleményéhez, mely, a főiskolai rendszerek közt mégis a németet tartja pártolandónak. Hasonlókép erélyesen szólal fel a jogakadémiák ellen; – de a másik két kérdésben élesebben foglal állást: „Az igazság nem rima, mely magát pillanatokra eladja", mond Schopenhauer; „életet követel. A politikában rokkant vagy gseftekbe merűlt jellem, kinél az oktatás mellékes és túlnyomóan keresetkérdés, nem lehet az ifjúság tudományos mentora s erkölcsi mintája. A reform sarkpontja az incompatibilitás és díjkérdés." Végűl összefoglalja a jogtudományi oktatás jelen kórállapotának főokait, „az egyetemi nevelés, tanszabadság, tudományos tanmódszer, ésszerű tan- és vizsgarendszer hiányát, és utal orvoslásuk módjára. A szakiskolák eltörlése, a tanári állás méltóságának biztosítása és tudós tanerők képezése, következetes bifurkatio, tudományos gyakorlatok, bizonyos tantárgyak és vizsgák elejtése és mások fölvétele képezik az egymást kiegészítő rendszeres reformok azon minimumát, melynek keresztülvitele nélkül komoly javulás nem képzelhető."

« ElőzőTovább »