úgymond, nagyon sokan dicsőítenek. Pedig én úgy szeretek tenni, mint a fülemile. A fülemile is tavaszkor énekel, hanem a nyár derekán elhallgat, nem mintha ez évszak kevéşbbé vonzaná mint a tavasz, de mert nyáron

,,Vad zene terhel minden ágat és a közzé lett bájnak elhal ingere.“ But that wild music burdens every bough,

And sweets grown common lose their dead delight)

Mily szép, mily nemes szavak és mily jól illenek Shakspeare ajakára! De mivé lettek Szász fordításában?

Terhelni fél csak a mély lombok árnyit,
Unttá lehet, mi ritkán szép vala.

Fájdalom,,,e mély lombok árnyiban" egy gyönyörű gondolat teteme nyugszik.

A 124. szonett kezdetén így szól Shakspeare förangú barátjához:

,,Ha hő szerelmemet csak rangod szülte volna.“

(If my dear love were but the child of state)

Györy fordításában:

,,Ha szerelmem csak felfogott gyerek"

A,,felfogott gyereken" lelenczet is szoktunk érteni, s hogy boldoguljon a magyar olvasó e lelencz szerelemmel, mikor a szonett további gondolatmeneté ép azon sarkallik, hogy a költő önzetlenül és nem rangja miatt szereti barátját? Szembe állítja önzetlen barátságát a kor önzésével és e látvány szemléletére hívja romlott kortársait e berekesztő sorokban: (Györy szerint):

Korunk bolondjait hívom tanuknak,

Kik bűnnek éltek és jóra térve buknak."

Tehát ama szerencsétleneket korholta volna Shakspeare, kik bűneiket megbánva a jó útra térnek és elbuknak? Nem, Shakspeare jó keresztyén volt és egészen mást mondott.

,,Tanúkúl hívom korunk bolondjait, kik bünnek élnek, ám halálukban jamborak."

(To this I witness call the fools of time, wich die for goodness, who have lived for crime.) Ily módon az egész 124-ik szonettet elvesztette a magyar közönség.

Nem akarjuk e kifogások által kisebbíteni a fordítókat. Ily nagy és súlyos munka érdemét kisebb, nagyobb foltok el

nem homályosítják. A fölhozott példák csak a föladat nehézségeiről tesznek tanúságot, melyeket még ily kiváló tehetségek sem bírtak teljesen leküzdeni, noha egyikök már régebben foglalkozik a szonettekkel. Szász Károly ugyanis már 1865-ben lefordított és közölt több szonettet a Kisfaludy-Társaság évlapjai újabb folyamának harmadik kötetében, hol egyszersmind Shakspeare valamennyi kisebb költeményeiről értekezett. Valóban, bármennyi jogos és jogtalan gáncs érte is e talán igen is termékeny írót, bár mennyire gúnyolják is léha gúnylapjaink még léhább költői sokoldalú tevékenységét, azt a nagy érdemet lehetetlen megtagadni tőle, hogy a külföldi irodalom ismeretét senki buzgóbban és sikeresebben nem terjeszté, mint ő fordításai és tájékoztató értekezései által. Ha példáját követve, mi is meg akarunk emlékezni Shakspeare kisebb költeményeiről, csak rövidben iparkodunk kiegészíteni ismertetését.

Némely katholikus országban beszéli Washington Irving mély kedélyű és kedves humorú rajzai egyikének élén az a kegyeletes szokás járja, hogy a szentek tiszteletére, képeik előtt gyertyákat égetnek. A gyertyák száma után ítél hetünk a szentnek népszerűségére. A legkedveltebb szentnek oltárára elhordja világító szerét a dús, a módos, a szegény, a koldús, kiki a hogy tőle telik. A sok szernek több a füstje, mint a lángja s inkább sötétit, mint világít. Azért látunk szerencsétlen szenteket, kiket színökből egészen kifüstölt a hívők buzgósága. Ez esett meg Shakspeareen is. Minden író tartozó kötelességének véli, jellemét vagy műveit a maga tehetsége szerint, jegyzetekkel, czikkekkel, kötetekkel megvilágítani, növelvén a képét elborító füstgomolyt. Washington gúnyja legerősebben azokat sújtja, kik Shakspeare szonettjeit világíták.

Nem maga a költő adta ki e költeményeket. Meg nem nevezte azt, kit annyit dicsőít bennök. Nem tudjuk barátja kilétét és semmit sem tudunk mind ama viszonyokról, melyekre a szonettek czéloznak. De a hol okos szerrel semmit se lehet tudni, ott tudnak a Shakspeare magyarázók a legtöbbet. Seregöket két táborra oszthatjuk. Az egyik a szonettekben említett viszonyokat valóknak nézi s azokat Shakspeare külső vagy belső életének történetére vonatkoztatja. E táborból oly férfiak szálltak síkra, kikhez képest Holofernes, az iskolamester, és Trissotin századokra szóló geniusok. Ha közülök Chalmerst, Masseyt, Barnstorffot és Krausét említjük, még ki nem merítettük a névsort és úgy hiszszük, hogy érdemetlenül bánunk Ch. Brownnal, ha e fenkölt szövetségből kirekesztjük.

Küzdenek ugyan e sorokban különb vívású harczosok is, de a hány ember, annyifelé húz, s mégis mindannyi egy bálványnak hódol, a korlátlan önkénynek. -- Komolyabb figyelemre méltó a másik fél, melyet Delius vezet. Delius bebizonyítá, hogy mindaz a hozzávetés, mely Shakspeare barátjának nevét ki akarta találni, alaptalan és hogy a szonettek már csak azért sem beszélhetik mindenben a valót, mert a költő jó részt átvette beléjük e műfaj hagyományos eszmekörét. Eddig igaza van és kutatásának nagy az érdeme. De fejtegetése abban tetőzik, hogy ,,a szonettek merőben költött viszonyokat tárgyaznak és noha megragadó közvetlenséggel szólaltatják meg az emberi szív minden indulatját, nem Shakspeare szíve indulatit visszhangozzák"; és ebben túljár az igazon. Való, hogy a költő barátjának és kedvesének kilétét nem tudjuk, de honnan tudjuk, hogy egyáltalán nem léteztek? Igaz, hogy a barátságot, a szerelmet, a féltékenységet, a világfájdalmat költőnknek szonett író előzői is megénekelték némikép hasonló fordulatokban, de kell e azért hinnünk, hogy Shakspeare ez érzéseket csupán a könyvekből merítette? Nem tagadjuk, hogy Petrarca s követői is halhatatlanságot igértek megénekelt kedveseiknek, de miért volna visszás föltennünk, hogy Shakspearet e jóslatra önérzete ragadta? A költő ugyan más helyütt .,hitvány rímeknek" czímezi szonettjeit és Delius erre vonatkozva kérdi, hogy mikép lehet a valóság tükrének néznünk a szonetteket, melyekben ily ellenmondásra akadunk? De vajon nincs-e valóság ez ellenmondásban? Nem érezzük-e mindnyájan, hogy hangulatunk apálya és dagályával együtt hullámzik önérzetünk is? S vajon nem az a hangulat hullámzik-e a legerősebben, melyet a phantasia fuvalma lenget? És kiét lengette erősebben, mint a Shakspeareét?

Attól ne tartson az olvasó, hogy a szonett-elméletek tengerébe még egy cseppet öntünk. Semmi elmélet, ez a legjobb elmélet. Ki tudja megmutatni, hogy a szonettek mindenben valót beszélnek? De ki tudja megmutatni, hogy semmiben sem? És érjük be ennyivel. Forgassuk a szonetteket és ha néha bágyadtan megállapodunk, jusson eszünkbe, hogy most nem szívéből, hanem könyveiből szólt a költő, de ha olykor szemünk erősebb fényt lövell, arczunk hevül és kezünkben reszketnek a lapok, higyjük el, hogy most a költő igaz fölindulását éreztük és gyönyörünk nem csorbúl, ha nem is tudjuk pontosan, hogy melyik lord kegye vagy melyik londoni kaczér barna szeme hevítette dalát!

A magyarázók ezzel annyit törődtek, hogy rá sem értek

gyönyörködni magokban a költeményekben. Vagy száz elméletre alig esik náluk egy ítélet. Ez ítélet a múlt században oly kedvezőtlen volt, hogy a szonetteket föl sem akarták venni a költő összes munkái közé. Azóta az emberi ítéletek változásának törvénye szerint a másik szélsőségbe esett a közvélemény. Bodenstedt kijelenti, hogy ,,a világ egyetlen irodalmában sem lelünk egy hasonló gyűjteményt, melyet e csodálatos költeményekhez még csak fogni is lehetne". Tudjuk, hogy Bodenstedt nem csak megítélte, de bámulatos művészettel le is fordította a szonetteket, pedig a fordító még jobban szokta bálványozni szerzőjét, mint a kiadó s életrajzíró. A szerző gondolatai benne újra fogamzanak, vajudik velök, mint maga az író és ha végre megszüli, véréből való vérekként szereti s korlátlanúl magasztalja, hisz ez esetben a szemérem nem tiltja az öndícséretet. Így keletkezett Bodenstedt dithyrambja is. Abban készséggel megnyugszunk, hogy Shakspeare szonettjei rendkívüliek és jobban vonzanak, mint a világ bármely szonettgyűjteménye, de nem kell felednünk azt, hogy varázsuk nem egyedül műbecsökben rejlik. A világ legnépszerűbb költőjének személyét homály födi. Életét nem ismerjük, műveiben nem férhetünk hozzá, még nevét sem tudjuk pontosan, csak szonettjeiben veti le álarczát és szól önmagáról. Ereklyékül tisztelnök e költeményeket még akkor is, ha teljesen érdemetlenek volnának, azonban érdemök sem csekély.

Mint minden lyrai gyűjteményt, Shakspeare szonettjeit is csak válogatva lehet megbecsülnünk. Ha közülök kizárjuk azokat, melyekben Shakspeare a műfaj hagyományait követve, mesterkélt elmefuttatásban tölti kedvét, nem sokat hagytunk ki. És ezáltal nem is ejtünk nagy csorbát a szonettek hírnevén, kivált ha meggondoljuk, hogy e gyomirtást Petrarca szonettjei erősebben megsínylenék. Ha továbbá még azokat is kirekesztjük, melyekben a költő phantasiája elmés és csínos, de hideg játékait űzi, még megmarasztottuk a szonetteknek majdnem negyedét, pedig ez a rosta Petrarca szonettjeiből már csak néhány szemet hullatna át. De az így leszürtük gyöngyökben az érzés heve s a gondolat mélysége a formával oly összhangba olvad, hogy csodálatos.*) Bennök tárta föl szíve titkait, belőlök látjuk, hogy minden alkotása közt Ham

*) Szécsen Antal gróf, ki a Rümelin által megnyitott aknában tovább kutatva, sok értéket hozott napfényre, az ide sorozható szonettekül a következőket emliti ismeretes essayjében: 66, 71, 72, 73, 91, 116. E számsor kissé fukar s mi csak azokkal egészítjük ki, melyeknek kihagyását leginkább sajnáljuk: 15, 29, 30, 50, 64, 102, 111, 112, 124, 129.

let forrt legjobban lelkéhez. Mint Hamletet, őt is sértették a teremtés visszásságai és belőlők az a rész, mely neki jutott, ép úgy élesíté fájdalmát, mint Hamletét a maga osztálya. Es része is volt oly súlyos, mint a dán királyfié. Siratnia kelle önérzetét, melyet letiport világi állása. E silány foglalkozás - hangzék panasza úgy beszennyezi egész lényét, mint a színkeverés a ruhafestő kezét. Oh, hogy gyalázata még azokra is bélyeget üt, kik hozzá kötik magokat. Kéri azért barátját, istene után mindenét, hogy csak éltében szeresse és meg se nevezze haló porát.

Ne hogy a bölcs világ e bút megértse,
És szívedet, velem gúnyolva, sértse.

Olvashatunk e valahol ennél meghatóbb följajdúlást? Csak Milton keservét kihamvadt szeme fényén mérhetjük hozzá. Azt sem egészen. Milton legalább megnyugodott teremtője akaratában és vigaszát elzengé ama szonettben, mely a puritán fenköltség egyik legdicsőbb emléke. De Shakspearenek nem volt ily erős vára az Úr, és vigasztalan maradt, ha ugyan meg nem enyhíték azok a bűvös dallamok, melyekben ajkáról ellebbent panasza. Panaszai szentté avatják könyvét, melyet a kegyelet áhitatával olvasni meg nem szűnhetünk.

Ily benső érdek nem fűződik elbeszélő költeményeihez, melyek más tekintetből vonzanak. Nem remek alkotások. Az egyénítés, a lelemény, a szerkezet dolgában a fejlődő ember és világismeret szokásos hiányai terhelik. De érdekel bennök puhatolnunk a költő erejének legelső nyomait. Gyakran megütköztünk azon, hogy a bírálók Lucretiát többre becsülik, mint l'enust és Adonist. Ítéletük aligha őszinte visszhangja érzésöknek, talán álszemérmük sugallata, mely minden áron meg akar botránkozni a szerelem istennőjének meztelenségén. Azonban Lucretia cselekvénye ép oly szegény, mint társáé és terjedelme mégis aránytalanúl nagyobb. Meséje vontatottan bonyolul és lankadó figyelmünket nem eléggé ébresztik alakjai, melyek kissé merevek. Mennyivel különbek ezeknél Venus és Adonis! Adonis, bár olykor szüziessége nagyon is tudatos, egészben azzal a harmatos, üde bájjal ékes, mely a Szentivánéji álom tündérei játékát övezi. Venus szenvedélye néha rikítóan színezett, de szavaiban oly vakító a csáb, oly mámorító az erő, mintha a kéj daemonának lihegését érzenök. Majd megtisztúl szenvedélye a fájdalom Vesta tüzén és gyöngéd buja visszfényében mintegy enyhítve látjuk féktelen indulatát.

Van e két költeménynek egy közös sajátsága, mely leginkább jellemzi a forrongó geniust. A legkicsapongóbb érzéki