tát, tenyésztési és nemesítési titkát az én működésem és példáim nyomán lassanként fölfedezik. A siker, melyet ekként aratának, mind hatalmasabb ösztönül szolgála nekik a gondolkodásra, leleményességre és szorgalomra. S a megkedvelt munka százszorosan árasztá gyümölcseit, áldásait s örömeit gyarapodó háztartásukra. Évszázadok múltak így el s az emberpár egész néppé szaporodott, melynek egyes tagjai az őslaktól mind távolabb költözének, mind megannyi törzseivé válandók a külön népeknek. E körülmény az én föladatom körét is mindinkább tágítá s növelé, de egyszersmind könnyíté is munkásságomat. Nem kelle azontul csak lopva az éj magányában és látatlanúl működnöm. Bátran megjelenhettem köztök a nélkül, hogy Isten tilalma ellenére kilétem titkát elárulnám. Egy idő múlva fölkeresém tehát a távolabb költözötteket, közéjök vegyültem s így őket szóval és példával oktatgatva, könnyebben s gyorsabban értem czélt. Minden telepnél több évet tölték, hogy biztosságot szerezzek magamnak oktatásaim sikeréről. Csak akkor költöztem tovább, más embertelephez, midőn a sikert már állandósítva hittem. A századok hosszú folyamában többször is visszatértem a külön népcsoportokhoz, hogy tudá sukban a hézagokat pótoljam, az elfeledteket emlékezetökbe visszaidézzem, fejlődésöket gyarapítsam. Hol e fejlődést az égalj szelídsége, a nép fogékonysága szerint nagyobbnak találtam, ott aztán a műkertészetben is oktatgatám az embereket. Mind azon újítások és szépítések, melyek az ó- és új világban a kertészet terén fölmerültek, jobbára az én kezdeményezéseim valának. Mindazon nevezetesebb kertek, melyeknek emlékezetét az ó- és újvilági történelem föntartotta, az én vezetésem és tanácsaim szerint készültek. Egyiptom és KisÁzsia, Babilónia és Perzsia, Róma és Konstantinápoly s mindazon tartományok, melyekben a kerti művészet virágzott, kedvező éghajlatuk mellett nekem, az én kezdeményezésemnek köszönhették csodált kertjeiket. A népvándorlások vihara nagy hanyatlást hozott a kertészetbe, sok helyt az végkép pusztulásra juttatta, a legegyszerűbb növényápolást is feledésbe merítette. Én ekkor sokat búsulék, midőn annyi századok munkáját megsemmisítve kellett látnom. Isten nagy próbára tette kitartásomat s odaadásomat, midőn vándorlásaimban látám, hogy újra kell kezdenem a munkát. De végre csak lecsillapodtak a pusztító harczok viharai s én folytatám művemet. Örömömre úgy tapasztalám, hogy a népek lezúgott viharaiban, fölfrissült, megifjodott emberiségben a míveltség ezen ágában is sokkal nagyobb a fogékonyság, mint az ó-világ népeinél. Nagyban segélyemre volt a keresztyén vallás emberiséges szelleme; s a zárdák falai mögé vonúlt szerzetesek lőnek első s tanulékony tanítványaim, kik aztán a földmívelés egyéb ágai mellett a kertészet művészetét is ápolásuk alá fogták. Néhány század alatt ismét virágzásnak indúlt a kertészet, míg nem végre a fejlettségnek mind külső, mind belső terjedelmére nézve, mai magas fokára emelkedett. Látja ön ezekből - mondá tovább egy kis szünet után hogy én életkoromat évezredek szerint számítom. De türelmemet, kitartásomat s megnyugovásomat a gondviselés végzeteiben nem sokára már megjutalmazandja az Örökkévaló. Napjaim e földi életben, Istennek hála, már megszámlálvák. Pár hét előtt álmomban valahára megjelent előttem az Istennek évezredek előtt megígért hírnöke s biztosíta, hogy az esemény, melyhez életem tartalma kötve volt, megtörtént: a paradicsom azon fájának, melynek gyümölcsét megízlelve az első ember pár vétkezett, utolsó csemetéje is végkép kiveszett a földről, s az Örökkévaló engem kevés napok múlva magához szóllítand. ,,De mielőtt ez történnék, így végzé beszédét a mennyei hírnök, menj el a Duna partjára, Magyarország fővárosába, s keresd föl azon öreg, beteg férfiút, kit nemzete,,öreg úrnak" nevez, Deák Ferenczet, kit az Isten nem sokára magához szólítand. Ezen öreg ember most mind azon töri fejét, hogy miután a szerencse neki nem adott kincseket, melyeket nem is keresett, hátralevő kevés napjaiban miként tehetne még némi jót hazájával, melyet egész életén át mindenek fölött forrón szeretett. Vigy neki egy kosárral legszebb gyümölcseidből, s különösen azon őszi baraczkokból, melynek fáját egykoron Perzsiában nemesítetted meg, tizenkét darabot. Mondd neki, költse el azokat, de magvait ne vesse el, hanem megszárítván, gondosan őrizze szekrényében, mert mire harmadszor megtelik a hold, ama baraczkmagok mindannyi gyémántokká válnak. E gyémántok megmérhetetlen becsűek lesznek. Küldjön ő azokból hármat Párisba, kettőt Berlinbe, s egyet Bécsbe, a leggazdagabb bankházakhoz. Szívesen megadnak mindenikert félmillió forintot. Az ekként begyülendő hat millió forintot hagyományozza ő aztán annyira szeretett hazája tudományos és humanitárius intézeteinek, melyek arra legérdemesebbek." A hírnök ezeket mondván, eltűnt, én pedig, mondá az öreg kertész, fölébredtem s kezembe vevén e kosár gyümölcsőt, önhöz siettem, végrehajtani az Örökkévaló rendeletét. Mert hogy ez valóban az ő rendelete s nem puszta álom volt, fölébredésemnél a legkétségbevonhatatlanabb bizonyítványát tapasztaltam enmagamon. Azon évezredeken keresztül, mióta a Mindenható a földi élet vándorlásaira ez emberi testtel ruházott föl, én folyton ugyanazon alakban, egy középkorú ember alakjában maradtam. Az évezredek hosszú sora se hajamat, se szakállamat nem öszítette meg, se erőmet nem csökkenté; mindig változatlan voltam azon éjig, midőn Isten hírnöke előttem megjelent. Fölébredésemkor enmagam is alig ismertem magamra. E hófehér haj és szakáll, az aggkorral járó erőtlenség, melyet tagjaimban érzek, mind hirtelen egy éjen át lepett meg. Kétségtelen bizonyítványa ez a Mindenható kegyes rendeletének, megváltásomnak." Ezután fölállván, búcsura kezet nyújta:,,Isten önnel, úgymond, a közel viszontlátásig a túlvilágon!" S ezt mondva oly erősen megszorítá s megrázá kezemet, hogy szinte följaj dúltam, s fölébredtem.." Közli HORVÁTH MIHÁLY. ÉRTESITŐ. Shakspeare minden munkái. Fordítják többen. Kiadja a Kisjaludy-társaság. XIX. k.: Shakspeare vegyes költeményei: Venus és Adonis. Lucretia. A szerető panasza. A szerelmes vándor. Szonettek. Buda-Pest 1878. Irodalmunk illően lerótta tartozását ama szellem iránt, mely reá is, mint talán minden európai irodalomra, hol üdvösen, hol ártalmasan, de mindenkor serkentön hatott. A magyar Shakspeareen költészetünk három fejedelme, majd jelesebb íróink egész sora dolgozott és a tavaly megjelent utolsó kötet méltó előzőire. A nagy drámaíró epikai s lyrai költeményeit veszi benne a magyar közönség Lőrinczi (Lehr) Zsigmond, Szász Károly és Györy Vilmos fordításában. Venus Budapesti Szemle. Huszadik kötet. 1879. 14 és Adonis, meg Lucretia átültetését Lőrinczi Zsigmondnak köszönjük. E név birtokosát közel hét év óta borítja már a sír és a feledés homálya, pedig megérdemelte, hogy emlékét meg megújítsuk. Lőrinczen született, ugyanitt, Sopronyban meg Halléban járta a gymnasiumot és a theologiát, majd nevelősködött, tanárrá lett Pozsonyban, hol harminczadik évében meghalt. Rövid és zajtalan, de munkás és gyümölcsöző élet. Eredeti költeményeket is írt, melyekben a szerelemnek és hazafiságnak áldoz, ha nem is megragadó hangokban, de jelentékeny formai készséggel és menten a szenvelgés minden ártalmától. Sokkal becsesebbek azonban fordításai, melyeknek legnagyobb része még kéziratban van és talán ez évben ki fog adatni. Helyes ízlése, nagy készültsége s erős nyelvérzéke jelesebb fordítóink sorába emelik. Ezeken fölül volt még egy jellemvonása, mely ugyan nem a legfényesebb, de bizonyára a legritkább emberi tulajdon. Lelkiismerettel végzett mindent, még a fordítást is, s ennyiben nem mindennapi jelenség nálunk. Átallotta túltenni magát a nehézségeken, inkább megküzdött velök, noha tudta, hogy ez önfeláldozó munkát gyéren hálálja az elismerés. Volt annyi kegyelete, hogy szeretett költőinek eszméit meg nem hamisította és elég ildomos volt, hogy a maga ötleteit ne árulja nagy szellemek sajátjaként. Kora halálát özvegye s egy árvája gyászolják és gyászu kat enyhíti mindazok részvéte, kik csak az ő fáradalmai árán élvezhetnek sok idegen remekművet. Még halálos ágyán is javítgatott ama fordításokon, melyekről most szólunk. Sikerrel javított. Fordítása nem egy helytt élénken érezteti Shakspeare két elbeszélő költeményének szépségeit. Gazdag szókészlete nem hagyja cserbe, midőn költőjének képekben és ötletekben dúslakodó styljével küzdelemre kel. S ha a hangulatot nem mindig találja is el, gyakran alig érezzük, hogy fordítást olvasunk és hangzatos sorai legalább megízleltetik az angol versek zengzetét. Művének értékét emeli néhány jóravaló jegyzet is és nem árt vala, ha ebben követték volna példáját a szonettek fordítói, hisz a szonetteket jegyzetek nélkül nem bocsátják közre a német fordítók sem, kik ugyancsak tanúlt közönségnek írnak. Egyébiránt örvendünk, hogy a szonettek magyarításának nehéz munkájára két legserényebb, és ha ide nem tudjuk a Szentiván-éji álom fordítóját, két legjelesebb fordítónk vállalkozott. Szász Károly vagy tízzel több szonettet adott, mint Győry. Pótlásúl azonban Györy lefordította A szerető panasza czímű elnyújtott balladai képet és A szerelmes vándor neve alatt tervtelenül összefüzőtt és különben is kevés becsú lyrai gyűjteményt. E kitűnő fordításokért Győryt még nagyobb elismerés illeti, mint a szonettek magyarításáért, mert ha mindig hálátlan a fordító munkája, sohasem hálátlanabb, mint mikor nagy szellemek mostoháira pazarolja erejét. Szász Károly és Győry nevei talán fölöslegessé is teszik említenünk, hogy fordításaik becsesek. Színvonaluk ugyan nem egyenlő. Győry munkáján nagyobb gond érzik, sorai hangzatosabbak, ritkábban él rimpótló henye szavakkal és jobban vigyáz a fordúlatok visszaadására. Azonban ő sem hibátlan. Általában szigorúbb figyelemmel helyre lehetett volna ütni oly hiányokat, mint pl. a következők: A. 85. szonettben Shakspeare azt mondja barátjának, hogy más költök úntig dicsőítik, míg ő úgy mutatja szeretetét, hogy hallgat. „Becsülj hát másokat áradozó szavukért, de becsüld meg érzésemet is, mely némán beszél." (Then others for the breath of words respect, Szász Károly fordításában: Másnak szaváért légy elismeréssel, S bennem a hű érzést méltatni késel? A,,némán beszélő érzés" elejtetett, pedig e végső fordulat kedvéért írta Shakspeare az egészet. Egyáltalán szonettek fordításánál a legóvatosabban a berekesztő sorokkal kell bánnunk, hol a szonett eszmejátéka kihangzik s hōl a fordító legcsekélyebb pontatlansága is megbosszulja magát, mint a következőből is látszik. A 130. szonettben kigúnyolja Shakspeare a költőket, kik kedveseikre a menny és a pokol minden szépségét aggatják. Az ő kedvese, úgymond, nem ily tökéletes lény, de ,,Mégis nekem, istenemre, oly szép, mint bárki más, kit hazug hasonlatokkal áltattak." (And yet, by heaven I think my love as rare As any she, belied with false compare) Szász Károly fordításában: S ő nékem még is szebb, ritkább virág, Elmés fordulat, de nem hú s a mi még nagyobb baj, sehogy sem illik az előzményekhez. A 102. szonett a gyüjtemény egyik gyöngye. A költő mentegetőzik, hogy miért nem dicsőíti többé barátját. Mert, |