Játszi, pajzán, gondtalan vagy Olyan mint egy gyermek, És kaczagsz, míg kis kezecskéd Engem játszva öl meg.
Oh, a gyermek a lepének Ha letépte szárnyát, Megsiratja, és te lyányka Szívem' meg se szánnád?!
Álmodám, óh szörnyü álom,
Két szemem még most se száraz, Forró szívem' megnyitottam,
De hideg gúny lön a válasz.
S úgy lesújt, úgy bánt az álom, Hogy nem bírhatom szerelmed... Pedig hát ezt oly jól tudtam, Hogy megálmodnom se' kellett.
Károg a holló a jegenyén,
Azt mondják, hogy nem lészsz az enyém. Minek mondják! úgy is tudom én:
Oh sohasem lészsz te az enyém.
Szeretnélek én nem szeretni, Csak tudnálak immár feledni; De így, e szegény szív mit tehet? Addig szeret, a míg megreped.
A földgolyó ellen sarkán legyen bár A messze part:
Minden lépéssel közelebb jut hozzá Ki arra tart.
A szivárvány bár távozik: egyenlő Távol marad...
Oh csak te túnsz föl, míg feléd törekszem, Mind távolabb.
Vizsga szemnek mért tegyem ki Szivem hogy' küzd, hogy' remeg, Oh, ne lássa senki, senki, Búmat és szerelmemet!
Lesz talán egy biztos menhely, A hol nem lel senki rá,
S ha a földön nincs olyan hely, Elviszem a föld alá.
Kertemben a rózsalevél Hulló hótól tiszta fehér, Szegény, a hogy töle telhet, Emeli a téli terhet.
Mint a méhe csüngő rajja, A nehéz hó úgy csügg rajta, Tartja, de csak elig-elig Ha nem bírja majd letörik.
Én nyugotra, te keletre, Útunk gyorsan válni fog. Oh, hogy érte feleletre Én senkit se' vonhatok.
El kell válnunk, drága szépem, Kebelemben bú, harag,
S bősz fullánkját bár kitépem, Maró mérge ott marad.
Oh! az átok gyógyszer lenne, Mert ez ármány, jól tudom . . . De félek, hogy részes benne Szívecskéd is angyalom.
Bűvös leány, te gyöngyalak, Mit adjak hogy bírhassalak? Van hű szívem, de neked más kell, Neked fény, pompa, csillogás kell.
Oh ha szivedben hordanád
A szerelem tündérhonát: E földi fény, világi pompa
Mily nyomorúlt, mily semmi volna!
Ha új szerelem szárnyat ad: Csak menj! követve vágyadat. Oh, az én lelkem szárnyaszegett, Üldözni nem fog, elhiheted.
« ElőzőTovább » |