a nő halva volt, a katona lassan a kaszárnyába ment és maga adta fől magát. Ezen eset ez egyszer nekem adott igazat.

Október 4-én nagy vacsorát adtunk a ,,Zöld fánál", hogy Deák nevenapját üljük meg. A felköszöntések mindig gyakrab bak lettek s a kedv lármásabb, úgy, hogy tíz óra tájban úgy az ünnepelt, mint az öregebb követek egymásután eltüntek; mi fiatalok együtt maradtunk, a pezsgő már éreztette velünk erejét, valamelyike a józanabbaknak indítványba hozta, menjünk sétálni. Alig értünk a koronázási dombhoz, midőn Jankovich Laczi arra felszökött s beszédet mondott, melynek vége az volt, hogy ő nem lesz többé pecsovics, de örökre Deák híve. Kárász váltotta fel, egymást követték a szónoklatok s mi azokat igen is szépeknek találtuk, szidtuk a németet, éltettük hazánkat, megéljeneztük egymást. Vipan, az én angol barátom, ki az országgyűlés kezdete óta Pozsonyban időzött s tanúlmányozta állapotainkat, mert elég jól értett már magyarúl, azt találta, hogy a részegség Magyarországban a követeknél egészen máskép nyilatkozik, mint az angoloknál. Egyszerre valamelyikünk felszólalt: menjünk Bécs ellen, ott az ellenség; Wenkheim Béla ezt igen czélszerűnek találta s neki indultunk a hídnak. Közepe éjjel magas rácskapuval volt elzárva, de a bátort nem íjeszti el az akadály, egymás után föl kezdtünk mászni az egyik oldalán s le a másikon, én is ott voltam már féluton, előttem Bárczay Miska épen a kapu tetején últ, mint egy lovon s megkért, vessem át a bal lábát, mely nem akar neki engedelmeskedni; át is vetettem, csakhogy nemcsak ballába, de egész teste lezuhant a kapu másik oldalán. Erre egy kicsit észre tértem, jó szerencsét kívántam azoknak, kik már átjutottak, megkértem, hogy Bécsből írjanak nekünk, és Péchy Manóval, Péterfyvel s angolommal hazamentem. A bátor kalandorok szintén nem jutottak tovább, mint a ligetkávéházig, ott kávéztak s reggelig kijózanodtak.

Munka és mulatság közt megjött a tél s az országgyűlésnek még mindig nem volt eredménye; előkészület akármennyi, de a kétely fönmaradt, lesz-e köszönet benne, mert becsületkérdéssé vált a viszály az országgyűlés s kormány közt, a kormány nézeteit tudvalevőleg a felső tábla híven képviselte; pedig mind a két részről kívánták a kiegyezést, csakhogy sem a kk. és rr. sem a kormány nem akarta megtenni

Budapesti Szemle. Huszadik kötet. 1879.

2

az első lépést, nehogy tekintélye veszélyeztessék. Történtek ugyan e részben is közeledő lépések, a kormány leküldött egy declaratoriumot, hogy a szólásszabadságot tiszteli és nem akarja korlátolni, Pest megyében pedig Ráday lemondott mandatumáról s más követ választatott meg, de mindez nem csillapította le a kedélyeket, a Curia tagjai elégtételt kivántak a nádornál megtámadtatásukért, a politikai pörök nem voltak még megszüntetve, a foglyok börtönben ültek.

Télen vígan farsangoltunk, Zsedényi mint a cotillon rendezője s előtánczosa megnyerte az ifjúság tapsait. István főherczeg részt vett a követek báljaiban, s minthogy tudtam, hogy Bécsben némi gyanuval nézték a fiatal, kedves modorú főherczeget, mintha elszakadási hajlamoktól nem volna egészen idegen, magaviselete érdekelt engem. A mint azonban láttam, hogy egy választási figurában a cotillonban oly soká haboz, míg a szép tánczosnőket mind elvitték előle s reá csak épen a legkevésbbé kívánatos maradt, megnyugtattam magamat, hogy ettől ugyan hiába féltik az osztrák kapcsolatot.

A farsang tánczvígalmai után a főrendi nők szellemi mulatság után sóvárogtak s fölkérték Pyrker érseket rendelje Pozsonyba Albach ferenczrendi barátot böjti predikátornak. Albach szónoklata híres volt az egész országban, de utolsó években a politika oly annyira elfoglalta a kedélyeket, hogy az néha a barát egyházi beszédeiben is előfordult. Kossuth elfogatása idejében néhány nagy úr megharagudott reá, s ő Pestről a kis-martoni kolostorba tétetett át, hol azóta a fűvészetnek élt. Pyrker engedett most a kérésnek s Albach feljött Pozsonyba. Csütörtök délutáni predikáczióinál annyira megtelt a templom, hogy még az oltár lépcsőit is ellepték a hallgatók, mert a barát csakugyan megérdemelte e roppant érdekeltséget. Szép ember volt, mély tudományú, született szónok, ki oly ügyesen meg tudta találni a hangot s az eszmét, mely minden kebelben viszhangra talál, mint akár Kossuth maga. Beszédjeiben meg volt az egyházi kenet, de meg volt a haladás eszméje is demokrata irányban, a keresztyénség ezen éltető szelleme, mely úgy a vallás első feltünéseinél, mint később szent Ferencz idejében meghódította a nép legalsó rétegeit. Albach legutolsó predikácziója nagy csütörtökön a szeretetről felebarátink iránt, különösen a zsidók emancipatiójáról szólt, azon Pozsonyban, hol a polgárság kü

lönös ellenszenvvel viseltetett a zsidók ellen, oly hallgatóság előtt, melynek nagyobb része megvetéssel tekintette e népet s csak akkor érintkezett vele, ha pénzbajokba keveredett. A predikáczió után Széchenyinél ebédeltünk. Albach elbeszélte, hogy tudja miként ez alkalommal utolszor állt a szószéken s ugyanazért nem is tartózkodott meggyőződését minden tekintet nélkül kifejezni. Rendkívül szép beszédének hatása hallgatóságára, Kapisztránra emlékeztetett, kinek egyik beszéde Prágában ezerekre menő husszitákat megtérített. Albach husvétra vissza ment kolostorába, hol vele 1848-ban még egyszer utolszor találkoztam.

Dessewffy Aurél nem kételkedett többé, hogy az országgyűlés közmegelégedéssel be fog rekesztetni s kérdezett nem akarnék-e gróf Kollowrattal és herczeg Metternichhel megismerkedni, menjek föl Bécsbe, jelentsem be magamat nálok, ő kieszközli, hogy elfogadjanak. Ez engem nagyban érdekelt, Kollowratnál ugyan nem ismertem föl a bureaukratában az államférfit, de a herczeg csakugyan erős benyomást tett reám. Öreg volt már, de még mindig szép s hangja és beszédmódja különösen vonzó. Föl s alá sétálgatott velem a teremben, én figyelmébe ajánltam egy elvi kérdést a váltótörvényben, melyre nézve nem tudtunk megegyezni a kormánynyal, ő kikérdezett az országgyűlés viszonyairól s megemlítette, hogy már gondolkodó fiatal ember volt az első franczia forradalom kiütésénél, hogy azóta részt vett Európa minden nagy ügyeiben, hogy vizsgálta a kormányok s népek bajait és hibáit s azon volt, hogy azokat orvosolja, most valósággal úgy érzi magát, mint egy kórházi orvos, kinek szemét a hosszú tapasztalás oly élessé tette, hogy bejövén a kórházba, első pillantásra megismeri a betegek állapotát s megmondhatja, ez föl fog gyógyulni, itt van veszély, ott nincs remény. Erre el nem fojthattam magamban a kérést, tekintsen magyarországi bajainkra is s mondja meg az orvosságot, mely rajtunk segíteni képes, mert betegnek, veszélyes betegnek tartjuk az ország állapotát. Ő nem felelt szavaimra, de folytatta beszédét a nagy politikáról, a porosz összeütközésről a kölní érsekkel s megköszönte fölvilágosításaimat az országgyűlésről. A mint távoztam, Dessewffy Aurél ment be hozzá s kérdezte, mit tart felölem. Azt találta, kár, hogy annyi értelmesség mellett oly kevés a szívem és pietásom.

Gróf Széchenyi István nem szerette az országgyűlés fárasztó lassú működését, ritkán vett részt a főrendek üléseiben, de még sem hanyagolta el az érintkezést mind a két tábla fő embereivel, mert szívén feküdt a budapesti lánczhíd létesítése, melyre különösen az öreg báró Sina közreműködését nyerte meg, ki ezt roppant jövedelmező vállalatnak tartotta. Széchenyi a kérdés ezen oldalával kevésbbé gondolt, Pest szépítése nagyobb tekintet volt nála, de legfőbb indoka még is csak az volt, hogy a hídkrajczár fizetése üti az első rést a nemesi adómentesség bástyáján. Törvényczikkének ezen horderejét mindenki igen jól érezte, ugyanazért a régi pecsovicsok a főrendeknél váltig ellenezték, Dessewffy Aurél s barátai pártolták s le is szavazták az ó-konservativeket. Ez volt az első küljele azon szakadásnak, mely a kormánypártban az újabb nemzedéket a régitől elkülönözte.

Eötvös Pepit is csak ritkán láttuk Pozsonyban, nem volt megelégedve azon lágymeleg elismeréssel, melylyel a közönség a Karthausiját, irodalmunk e gyöngyét, fogadta, hiszen nem volt benne politika, nőink pedig még nem olvastak magyar regényeket. Széchenyi s Wesselényi nem szerették, hogy a nemzet szellemét elpuhítja, s már ekkor említették Eötvös misericordianus frater politikáját, mi őt mélyen sértette. Szemere Bertalan útleírása sokkal nagyobb hatást gyakorolt, az ifjúság gyönyörködött a keresett phrasisokban s minthogy sokat is lehetett könyvéből tanulni, ha nem is újat, mégis hasznost, mert Szemere gyakorlati szemmel útazta be Német-, Franczia- s Angolországot s azonkívül kálvinista volt, oly időben, midőn hitsorsosai hijában voltak a nagy embereknek, a fiatal írónak híre hamar elterjedett az egész hazában.

Én is írtam öszszel egy czikket a pénzről Szalay Themisébe és egy röpiratot a Dunaszabályozásról, melyben a keleti kereskedés fontosságát s útját a legrégibb idők óta emeltem ki.

Széchenyit ez időben annyira elfoglalta a híd, hogy minden egyéb vállalatot gyanúval fogadott, mintha az a hídtörvény megbuktatására volna irányozva. Így példáúl, midőn Ullmann szabadalmat keresett a Bécs és Pest közti, a Duna balpartján épitendő vasútra, Széchenyi ebben is a híd érdekeit látta veszélyeztetve, mert eddig mindenkinek, ha Bécsbe

ment, vagy Bécsből jött, Pesten kellett átjönni a Dunán. E szerint Ullmann egész vasutterve szédelgésnek bélyegeztetett, azt hirdették, hogy a társulat nem is akarja továbbra lerakatni a síneket, mint Bécstől Pozsonyig, hogy a részvényeket csak tőzsdejátékra használja föl, hogy a követeket megvesztegeti stb. A terv végre mégis elfogadtatott, de csak azon föltétel alatt, hogy a vonal egyidejűleg egész Debreczenig építtessék ki. Széchenyi barátai, köztük én is, azt hitték, hogy ez által lehetetlenné lesz a vonal kiépítése.

Tavaszszal közeledett az országgyűlés vége, az ujonczállításra nézve Lederer ujabb fölvilágosítást hozott Bécsből, meg is szavaztatott a 38.000 ujoncz nyolcz évre s elrendeltetett, hogy az állítás sorshúzás által eszközöltessék, hogy így a visszaélések és vesztegetések megszüntessenek. Közben pedig egyéb törvények is elkészültek, a jobbágyok szolgalmi megváltását most nem akadályozták többé a főrendek a Duna-szabályozásra, büntető codexre s katona-elszállásolásra és élelmezésre nézve országos bizottságok küldettek ki, az országgyűlés zárnapja is bejelentetett, de a fölterjesztések még mindig nem történtek meg, az amnestia nem volt kihirdetve, a becsületkérdés akasztott meg mindent. A kormány emberei igérték úgyan, hogy az amnestiát egy nappal a fölterjesztés után csakugyan ki fogják hirdetni, de az igéreteknek nem hitt az ellenzék, kívánta, hogy ez a fölterjesztés előtt történjék meg, végre a nádor elhivatott néhány követet és szavát adta, hogy az igéret be fog váltatni, ekkor végre meglett a döntő szavazás, a fölterjesztésre meglett a többség s harmadnapra május 1-sején csakugyan megjött az amnestia s egymás után a törvények szentesítése. Képzelhetetlen lelkesedéssel fogadta a nemzet sérelmeinek ez orvoslását, a követek ölelgették egymást, az ifjúság éljen kiáltása nem akart megszűnni. A király s Metternich herczeg személyesen jöttek le az országgyűlés bezárására s az országgyűlési ifjúság még a herczeget is öszinte éljen-rivalgással üdvözölte. De az örömpohárba mégis belevegyült egy ürömcsepp, a mint az országházból kijöttünk, a czukrász-boltban a sétatér szegletén megismertük Lovasy Laczit, ki Spielbergből visszakerült, de csakhamar észrevettük, hogy a börtönben megőrült.

Haza tértemben megálltam Pesten, meglátogattam irodalmi barátimat, megemlítém, hogy nem sokára hosszabb