Oldalképek
PDF
ePub

ben ép úgy alá volt rendelve urának, mint a rabszolga, s ellene ép oly kevés védelmet talált a törvényben, mint ez.*)

E jogok nélküli rabszolga tömeg szomorú alapján büszkén és erőteljesen emelkedett föl a szabad német úri osztály, nem emberek, hanem félistenek. Az istenektől származtak, az istenekhez tértek vissza, az istenekkel úgy társalogtak, mint magokhoz hasonlókkal. Mélyen alattuk, alig megkülönböztetve a barmoktól, nyögött a rabszolgai munka terhe alatt a rabszolgák tömege, merült ki az úr dolgában a jobbágyok sokásága, ők ellenben úri székhelyeiken trónoltak, szabadon és függetlenül, mint a királyok; föld, állat és nép az ő tulajdonuk volt, s a mit földjök nem adott, azt megszerezte kardjuk; a harczban telt kedvök, a vadászat volt mulatságuk és a rablás mindennapi foglalkozásuk.

Így alakúltak az ó-német államszervezet alapvonásai, és most látjuk, mi volt az a sokat magasztalt ó-német szabadság. Ez nem volt általános népszabadság, mint még most is hibásan gondolják, hanem egy kiváltságolt osztály szabadsága, aristokratikus szabadság.

Ne vezessen félre az, hogy a törvénykönyvek különb séget tesznek nemes és nem-nemes szabad emberek közt, és az előbbieknek megint jelentékeny kiváltságokat adnak, mert az ú. n. közönséges szabadok nem egyebek, mint a későbbi kisebb nemesség, a nemes szabadok pedig a későbbi fejedelmi családok. Hogy csakugyan így állt a dolog, az kitűnik már csak a nemes családok csekély számából is. Így a szász nemesek száma egy helyt 12-re és más helyt 25-re van téve.**) Bajorország nemes családjai a bajor törvénykönyvben névszerint elő vannak sorolva, mindössze hat! Hogy ily körülmények közt a régi törvénykönyvek ú. n. nemes szabad. jain nem lehet az egész későbbi nemességet érteni, hanem csak a fejedelmi családokat, az igen világos.

*) Helyzetöket legjobban föltüntetik a következő törvény

czikkek:

Lex Fris. Tit. XX. §. 2. Si servus dominum interficit tormentis interficiatur. Similiter et litus. Lex Saxon. Tit. XI. §. 1. Quidquid servus aut litus jubente domino perpetravit, dominus emendet.

**) Itt mindenesetre csak Szászország egy részéről van szó, de már a névszerint való fölsorolás is mutatja, mily kevés volt az ily család.

Much a régi germánokat szívesen tenné békés parasztokká, kik fegyvereiket eredetileg csak földjeik és barmaik védelmezésére használták vadállatok ellen, és csak később, midőn a rómaiakkal harczba keveredtek, vettek föl harczias szokásokat.

Lássuk csak, mit mond erre nézve a történelem.

Európa dél-keleti részén, a Fekete-tenger mellett az ó-korban a gótok és géták voltak letelepedve és tőlük délre a thrákok. A görögök a thrákokkal régtől fogva élénk érintkezésben voltak és íróik ezeknek szokásairól és állami intézményeiről kimerítő tudósításokat hagytak ránk. Már pedig mindaz, a mit a görög és később a rómaí írók a thrákokról elmon danak, oly föltünően s a legapróbb részletekig egyezik a német törvénykönyvekkel, az Eddával, Tacitussal és Caesarral, hogy legkisebb kétség sem foroghat fönn arra nézve, hogy a thrákok german törzs voltak. *)

Hogy írja le pl. Herodotos a thrákokat:

,,Az indusok után a legnagyobb nép valamennyi közt a thráciai; ha egymással egyetértésben élnének, valamennyi népek közt a leghatalmasabbak volnának. De az a gyöngeségök, hogy az egység és egyetértés nemcsak nehezükre esik, hanem határozottan lehetetlen is, és csak ezért gyöngék és aléltak. A vidékek különbözősége szerint számos és sokféle különnevű törzsekre oszlanak; de egészben véve mégis teljesen hasonló szokásaik és állami intézményeik vannak. A henyeség nagy tiszteletben áll náluk, azért rendkívül gyalázatosnak tartják a földmívelést és rendkívül dicsőségesnek a harczból és zsákmányolásból élést. Isten gyanánt különösen hármat tisztelnek, két férfi- és egy nő-istenséget. Hiszik, hogy haláluk után tovább élnek, azaz hogy ezen élet után istenük

*) A szerző ismétli, a mit Grimm Jakab állított volt, de azóta egyáltalában helytelennek találnak a német tudósok, hogy a géták = gótok, tehát = germánok. A thrákokat és gétákat egynek, vagy legalább egymáshoz igen hasonló népnek mondják a régi írók; nyelvmaradványaik iránnak, tehát az árja csoporthoz tartozónak mutatják őket ugyan, de azért nem lehet germánnak tartani. Egyébiránt ez nem másítja meg a thrákok társadalmi mivoltát, hanem csak annyit jelent, hogy hasonló viszonyok hasonló állapotokat teremtenek. A hol dolgozó rabszolgák vannak, ott az urak mindenkor hivalkodók, dölyfösek, akár germánok, akár oroszok, akár inkák legyenek is azok. Szerk.

höz Zalmoaishoz vagy Gebeleizishez mennek. A halottakat három napra egymásután kiteszik; azután nagy halotti tort tartanak és a holttest maradványait az elégetés után elássák vagy a testet elégetetlenül is a földbe teszik."

Tehát a thrákok, e germán néptörzs már Herodotos idejében harczias nép voltak és ebben az írók valamennyien annyira megegyeznek, hogy határozottan kijelentik, hogy a harcziasságban egyetlen más nép sem múlja fölül őket, s a görögök is thrák harczosokat szerettek zsoldosokúl fogadni háborúikban.

De lássuk tovább. Midön 114-ben Kr. sz. e. a cimberek és teutonok megjelentek az Alpesek éjszaki részein, egymás után öt római hadsereget vertek meg a consulokkal együtt és oly ijedelmet okoztak, hogy Rómában Hannibal korát látték visszatérni.

Kr. e. 73-ban Capuában a német gladiatorok föllázadtak. Egy Spartacus nevű thrák vezetése alatt a fölkelés csakhamar nagy mérvet öltött, a németek egymásután hat római sereget vertek meg oly borzasztóan, hogy a római katonák nem akartak már harczolni és a római vezér egy hadosztályt, mely leggyávábban futott meg, megtizedeltetett. Csak midőn a németek, megvetve Spartacus azon tanácsát, hogy térjenek vissza hazájukba, szétoszlottak és rablásra s pusztításra vetemedtek, akkor verték meg őket külön-külön. Spartacus azonban hösiesen esett el a becsület mezején.

Vajon békés parasztok tettei-e ezek, kik csak a rómaiakkal folytatott harczokban tanúltak bele a hadakozásba ? És nem ment ez mindig így? Ki nem ismeri a halálos ijedelmet, mely Caesar hadseregét megszállta, mikor legelőször állt szemben a germánokkal; ki nem ismeri azt az emlékezetes jelenetet, mikor a római világbirodalom mindenható uralkodója, közel a megőrüléshez, sírva rohant végig palotája ter- · mein, midőn tudtára esett, hogy a távol éjszakon egy kis német törzs megsemmisítette utolsó hadseregét?!

A történelem tényei hangosan szólnak és mégis van egy történeti emlék, mely minden tettnél behatóbban és meggyőzöbben mutatja a régi germánok élénk harczi vágyát és ez az ó-german mythologia.

Semmiben sem nyilvánul világosabban a nép igazi szelleme, mint ös-eredeti vallási nézeteiben. A régi germánok

mythologiája pedig teljesen igazi german eredetű, a legapróbb részletekig minden ös-német, semmi idegenszerű elem sincs benne, semmi kölcsönvétel más népektől; eredeti minden részében, s vissza is vezet a legsötétebb őskorba.

És mi a magva ennek a régi mythologiának? A halhatatlanság, a földi élet folytatása a nemzeti istenek birodalmában. Azonban nem mindenki részesül az örökké tartó örömökben; a ki békében betegségben hal el, az leszáll a pokol szomorú birodalmába, és csak a ki a hareztéren, a fegyverek zaja közt leli hősi halálát, csak azt vezetik föl a harczi szűzek, Odin követei az Aasok birodalmába, Odin palotájába, s itt a hősök boldog egyességben élnek az istenekkel, idejöket lovagi küzdelmek és vídám lakmározás közt osztva meg.

[ocr errors]

Vajon ez a vallás a munkának és földmívelésnek a dicsöitese? De még többet is mondhatunk. A régi germánok nem voltak theoretikusok és philosophusok, kik nézetekkel, elméletekkkel és föltevésekkel foglalkoztak; a mit hittek, azt valóban hitték és ha vallásuk azt tanította, hogy a hősi halál a Walhallába juttatja őket, erről oly erősen meg voltak győződve, s oly biztosan számítottak rá, mint mi arra, hogy minden telet tavasz követ. Ebből a meggyőződésből fejlődött az az embertelen szokás, hogy az aggastyánok, kik életök végét közeledni érezték, meggyilkoltatták magokat, hogy ne haljanak meg természetes halállal, s biztosítsák magoknak a Walhalla örömeit. Hogy ez csakugyan szokásban volt, kitűnik Prokopiusnak egy tudósításából, mely a gót háborúról szól, s melyben pontosan leírja, mikép történt ez. Az aggastyánt vagy beteget ugyanis máglyára tették és egy idegennel agyonszúratták. Ez azután bizonyítékáúl a tett végrehajtásának, elvitte a véres tört a várakozó családnak, mire ez a tett színhelyére ment, a máglyát meggyújtotta s azután a csontokat összeszedte és elásta.

Újra kérdem tehát: hogy ezek egy békés, földmívelő parasztnép szokásai-e? Képzelhető-e egyáltalában, hogy oly népnél, melyben a munkás osztály lényeges, önjogú részeit képezi az egésznek, oly vallás keletkezhessék, mely szerint a népnek legnagyobb része eleve ki van zárva az örök üdvösség élvezetéből.

Nem, nem a bekét s a munkát kívánja a germánok

ösvallása, hanem a harczot és háborút; *) a legnagyobb utálattal fordúlt el a szabad germán mindentől, a mit munkának híttak, mint isteni természetének bemocskolásától. A harcz és a háború volt isteneinek egyedüli foglalkozása, s az volt a Wallhalla lakosaié is.,,Lovak idomítását, csaták kezdését és országok meghódítását“ **) jelölte ki Isten az emberi nem megteremtésekor foglalkozásúl a szabad embernek, és hadakozásban, vadászatokban és rablásban tölt a történeti források egyhangú tanúskodása szerint a régi germanok élete.

A germánok tehát nem voltak békés parasztok; ily meggyalázást véresen bosszúltak volna meg; nem, ök harczias nép voltak, hösök és - rablók.

-

Igen, rablók! E kifejezés kissé keménynek tetszhetik ugyan, kivált oly korban, midőn arra irányulnak a törekvések, hogy a német népet mint a kat' exochen békés kulturnépet tüntessék föl és ennek a világtörténelmi humanistikus küldetésnek nyomait már az ős-korban is meg szeretnék

*) Much megkísérti ugyan a germán mythologiát a földmívelés symbolikájává tenni, de ez csak azt mutatja, hogy mennyire el lehet zárkózni a legvilágosabb tények elől is, ha az előítélethez nyakasan akar az ember ragaszkodni. Ha a germán isteneknek valami munkára volt szükségök, mindig az óriásokhoz vagy törpékhez fordúltak, az Aasok magok soha sem dolgoztak, egyedüli foglalkozásuk csak a harcz, az ivás, a játék és a titkos tudomány volt. Odin, az istenek atyja a harcz és tudás istene volt. Thor bizonyos fokig mindenesetre a parasztok védője volt ugyan, de ezt a tisztet mindig csak mint jóakaró, jólelkű úr viselte, és soha sem mint a munka részese vagy vezetője. A mit pedig Much mond, hogy a germánok tulajdonképeni nemzeti istene Thor és nem Wodan volt, ez egészen önkényes állítás, melyet semmi sem támogat, csak az szándéka a szerzőnek, hogy a germán mythologiában a földmívelés cultusát akarja látni.

Teljesen érthetetlennek látszik az, mikor a szerző fejtegetései további folyamában azon állítással lép föl, hogy a tél mint ellenséges hatalom áll szemben a földmíveléssel, a mi a vadászokra és pásztorokra nézve nem mondható, minthogy véleményem szerint meglehetős világos, hogy a dolog épen ellenkezőleg áll. A parasztnak, kinek biztos kunyhója és elégséges téli készletei vannak, a tél a nyugalom, üdülés és mulatságok ideje, míg a nomád népeknél a nyájak rendkívül sokat szenvednek télen, és a vadásznépek tél idején gyakran épen az éhenhalás veszélyében forognak!

**) Így van leírva az Edda Rigsmaljában a szabad ember foglal

kozása.

« ElőzőTovább »