Oldalképek
PDF

tanúlmányai eredményeit kimondani, nem törődvén a következményekkel, melyek ezekből folyhatnak, de mennél készebb az ember a tudománynak ezt a föltétlen szabadságát elismerni, annál inkább van kötelezve minden kutató, hogy ily nagynyomatékú állításokat ne hangoztasson oly könnyelműen, és annál erélyesebben követelhető a tudományos köröktől, hogy a tudományos téren támadt áltanokat ugyanazon a téren, ugyanazokkal a fegyverekkel küzdjék le.

Ennek meggondolása bírt rá, hogy a fönnebb említett dolgozat eredményei ellen föllépjek, s ezt, úgy hiszem, legjobban azzal tehetem, ha kimutatom, hogy az az alap, melyre Much rendszerét építi, történelmileg teljesen tarthatatlan, hogy a germánok szabad paraszt-állama puszta fictio, mely soha sem létezett valósággal, és hogy csak természetes következménye e körűlménynek, hogy minden lépés, melyet Much e hibás irányban előre tett, őt mind messzebbre és meszszebbre vitte az igazságtól")

Ez alaptévedésnek, melybe Much esett, főleg az az oka, hogy tanúlmányai alapjává majdnem kizárólag Caesarnak és Tacitusnak egészben véve helyes, azonban nagyon egyoldalú tudosításait tette, a többi forrásokat pedig, mint Herodotust Siciliai Diodorust, s mindenekelőtt az ó-germán törvénykönyveket teljesen figyelmen kívül hagyta.

Azonban épen ezek az ó-német törvénykönyvek, melyek majdnem egész teljességökben ránk maradtak, helyesen alkalmazott kritika mellett legmélyebben engednek bepillantani a az ó-german államszervezett minden lényeges részébe, sőt csakhamar meggyőződhetünk, hogy ezeknek beható tanulása nélkül Caesar és Tacitus tudósításai nem foghatók föl helyesen, s hogy a legnagyobb félreértésekre szolgáltatnak okot. **)

*) Hogy azonban igazságtalan egyoldalúság vádja alá ne essem, mindjárt eleve ki kell jelentenem, hogy a kérdéses munkának csak államjogi fejtegetései, valamint a belőlük vont általános következtetések ellen írok, hogy ellenben mindazt, a mit Much úr a nemzetgazdák szempontjából a germánok földmíveléséről ír, rendkívül találónak és nagyon fontosnak tartom, úgy hogy a munka e része mindenesetre megérdemli az általános elismerést, melyben minden oldalról részesül. *) Az ó-német törvények legteljesebb gyűjteménye a Cancianiféle : Barbarorum leges antiquae cum notis et glossariis. Venet. 1781–

Ha a szerző ezen régi törvénykönyveket ugyanazzal a pontossággal és kritikával vizsgálta volna, mint a római írókat, nem tűntette volna föl az ó-német községeket mint szabad és békés parasztközségeket, holott tényleg nem voltak egyebek, mint nemesi köztársaságok, olyanok mint a későbbi magyar és lengyel államszervezet, tehetős földbirtokosok szövetkezései, kik némelykor óriási birtokaikon jobbágyaikkal műveltették a földet. Hogy ez betű szerint és kivétel nélkül így volt, az nemcsak a régi német törvénykönyvekből tűnik ki egész világosan, hanem azt pontosabb vizsgálat szerint Caesar, Tacitus, s valamennyi régi író is egyhangúan bizonyítja, úgy hogy erre nézve legkisebb kétségünk sem lehet, s általában csodálnunk kell, hogy ilyen egyszerű és minden oldalról oly egyhangúan bizonyított tény hogyan kerülhette el ily sokáig az összes történetírók figyelmét. Ez által azonban egy csomó látszólagos ellenmondás is igen egyszerű és kielégítő megoldást nyer. Midőn példáúl dr. Much kimutatja, hogy Germaniában nagy területen űzték a földmívelést, teljes igaza van, és midőn Caesar mondja: „Agriculturae non student, vita omnis in venationibus atque in studiis rei militaris consistit", és Tacitus szintén azt mondja a germánokról, „hogy napjaik, ha nem mennek háborúba, vadászattal telnek el," ezeknek is teljes igazuk van. A mit dr. Much mond, az a jobbágyokra vonatkozik, s a mit Caesar és Tacitus mondanak, az az államjogilag szabadalmazott német úri osztályra vonatkozik.

1792. E törvényeket aránylag későn, az V. és IX. század közt jegyezték föl, s azért talán kétségbe lehetne vonni, hogy valóban alkalmazásban voltak-e a germán ősidőben. A keleti, nyugati gót és burgund törvényekre nézve jogosúlt is ez a kétség, mert ezek tényleg csaknem több római mint német jogot tartalmaznak, a mi azonban a többi törvényt illeti, ezeknél nem így áll a dolog, mert ha nem tekintünk a könnyen fölismerhető toldásokra, melyeket a keresztyénség és a frank királyság föltételezett, ezek valóban csak ős német jogot tartalmaznak. Ezt bizonyítja egyrészt az, hogy több törvény bevezetésében határozottan meg van említve, hogy csak az ős történyt jegyezték föl, de még inkább az, hogy az említett, könnyen fölismerhető hozzátoldások kivételével minden egyéb törvények meglepően egyeznek a Tacitus adataival, valamint az Eddaval. Legtisztább a fríz és a szász törvény, noha épen ezeket jegyezték föl legutoljára.

De még tovább is mehetünk. A dolog természete, a más népekkel való analogia szerint, valamint a régi törvénykönyvek, az Edda, Tacitus stb. sokszoros tanúsága szerint nem is kételkedhetünk abban, hogy egy államjogilag szabadalmazott, fegyverben gyakorlott, harczias osztály és egy dolgozó rabszolgahad közti ellentét, épen úgy, mint az indusoknál, egyiptusiaknál és görögöknél, itt is, a régi germánoknál nemzeti ellentéten alapúlt, úgy hogy a dolgozó jobbágyok az ország eredeti lakosai, az előjogokkal bíró úri osztálybeliek pedig egy később győzelmesen benyomúlt harczias néptörzs utódai voltak.*)

Azonban csak ezen szempont szerint érthetjük meg teljesen a római írók elbeszéléseit.

Mikor ugyanis ezek elmondják, hogy a germánok pompás faj, magas, karcsú, erős termetűek, szőke hajjal és villogó kék szemekkel, kik mint szabad és önálló urak élnek birtokaikon és békében nem tűrnek magok fölött felsőbbséget; kik minden munkát megvetnek, és életöket hadakozásban, vadászatokban, játékokban és mértéktelen dorbézolásokban töltik, – akkor nekik szószerint és teljesen igazuk van; mert a szegény rabszolgák, e kicsiny elnyomorodott alakok, fekete arczczal, nedves szemekkel, puffadt kezekkel s a munkától meggörbedt háttal,**) kik földbe vájt lyukakban laktak és testöket állati bőrökkel burkolták be, ezek a számalomra méltó teremtmények, melyek százával és ezerivel hódoltak német uraiknak, ezek nem is voltak germánok,***) hanem nagyobbrészt szlávok, és róluk Tacitus sem tud többet mondani, minthogy uraik némelykor agyonütik őket, de ez – mint mentegetőleg hozzáteszi – nem rossz szándékból történik, hanem nagyobbrészt csak haragban, s hogy ezért az úr senkinek sem felelős.

*) Ez kiviláglik nevezetesen az Edda Rigsmaljából, melyben allegorikusan az osztálykülönbségek keletkezése van előadva. *) Igy van leírva a Rigs malban a szolgák osztálya. *) Így volt ez legalább eredetileg ; később mindenesetre meg kellett változni a körülményeknek, mivel a roppant pénzbírságok kérlelheteten behajtása következtében nemcsak sok szabad germán jutott szolgaságra, hanem az egyes germán törzsek is valóságos irtó háborúkat indítottak egymás ellen, és egymást kölcsönösen tömegesen juttatták szolgaságra.

Budapesti Szemle. Huszadik kötet. 1879. 9

Vagy azt hiszszük, hogy ez nem lehetséges ? Nincs-e épen így még mai napság is? Ha a magyarokról beszélunk, nem kizárólag a magyar nemes embert tartjuk-e szem előtt, s ha a lengyelek jellemét festjük, kit festünk le, talán a parasztot ? bizonyára nem, hanem a lengyel nemest. Epen így írták le Caesar és Tacitus a germánokat. Ez előadás helyessége, mint mondtuk, teljes bizonyossággal kiviláglik a régi német törvénykönyvekből, s ezeknek fölvilágosításai a részletek oly nagy sokaságára terjednek ki, hogy minden lényeges körülménynyel teljesen tisztába jöhet az ember. A germánok jobbágyai a szoros értelmében rabszolgák voltak, mert nemcsak, hogy a legcsekélyebb állampolgári jogaik sem voltak, hanem még a legegyszerűbb emberi jogokat is nélkülözték. A törvénykönyvek mindig a legnagyobb megvetéssel szólnak róluk, mindig egy sorban helyezik a barmokkal és határozottan tárgyaknak nevezik őket. A rabszolgát vették és eladták. Az úr bántalmazhatta, megcsonkíthatta es megölhette rabszolgáját, ezért senkinek sem tartozott felelősséggel, és csak ha idegen rabszolgát csonkított vagy ölt meg, volt természetesen kárpótlásra kötelezve.*) Törvényes védelem nem volt a rabszolga számára, mert nemcsak hogy önállóan nem jelenhetett meg a törvényszék előtt, hanem a törvények még azt is határozottan kimondták, hogy ha egy rabszolga ura ellen szót emel, nem szabad neki hitelt adni. A rabszolgák azonban nemcsak a földet művelték, barmokat őrizték és urok háznépét képezték, hanem egyszers

*) A számos idevágó czikk közől csak a következőket hozom föl mutatványúl :

Ler Fris. Tit. IV. De servo aut jumento alieno occiso. – Si quis servum alterius occiderit, componat eum, juxta quod a domino ejus fuerit aestimatus. Similiter equi et boves, oves, caprae, porci et quidquid mobile in animantibus ad usum hominum pertinet, usque ad canem, ita solvatur, prout fuerint a possessore eorum adpretiata. – Lea Alam. Tit. XXXVI. §. 1. Si quis pignus tulerit contra legem, aut servum, aut equum, postquam illum in domum suam duxerit, et ille servus ibi hominem occiderit, aut ille equus aliquod damnum fecerit, illud damnum ad illum pertineat, qui illud pignus tullit, non ad illum dominum, cujus illud pignus fuerit. – Ler Bajuv. Tit. XV. §. 1. Si quis vendiderit res alienas sine voluntate domini sui, aut servum, aut ancillam, aut qualemcunque rem, ipsam per legem reddat, et consimilem aliam addat.

*

mind minden mesterséget is ők űztek, és a törvénykönyvek egész pontossággal meghatározzák, mibe kerűl egy ács, egy bognár, egy fegyverkovács, egy aranyműves stb. Szabad kézműves osztály nem is volt, és a törvénykönyvek minden hasznos foglalkozást következetesen „rabszolga munkának" neveznek.”) A rabszolgák sokaságáról fogalmunk lehet, ha meggondoljuk, hogy az urak épen semmit sem dolgoztak, hanem minden munkát velök végeztettek. Ha egy úri családnak 10–20 rabszolga családja volt, az még nem is volt sok; a nagyok birtokain, ezek százakra és ezerekre mentek. A germanok rablóhadjárataikból egész embercsordákat hoztak haza, és egész Németországban élénk emberkereskedést űztek, – így Mecklenburgban egy ízben egyetlen egy vásári napon 7000 rabszolga bocsáttatott árúba. Hogy igazat szóljunk, el kell ismernünk, hogy a rabszolgákon kívül volt még egy másik munkás-osztály is, tudniillik a jobbágyok (Liten oder Hörigen), kiknek valamivel jobb helyzetük volt; azonban ezekről sem lehet mint „szabad parasztokról" szólni. A jobbágynak szintén nem voltak polgári jogai, nem volt része a nyilvános életben, és önállóan nem jelenhetett meg a törvényszék előtt. A föld, melyet művelt, a ház, melyben lakott, nem az övé, hanem uráé volt, kinek ezért roppant szolgálatokat volt köteles tenni. Ura ellen nem volt joga panaszt emelni, és a törvény ép oly kevéssé védelmezte, mint a rabszolgát, a mi már abból is kitűnik, hogy a törvényszék előtt mindig ura által kellett magát képviseltetnie. Egyetlen előnye a rabszolga fölött abban állt, hogy nem lehetett őt szabadon eladni, hanem csak az egész birtokkal együtt mehetett át egyik kézből a másikba, a mi által legalább a családi kötelék biztosítva volt, s ő szerezhetett magának némi ingatlan jószágokat; de állampolgári jogai nem voltak, és minden

*) Ler. Sal. reform Tit. XI. §. 5. Si quis servum aut ancillam valentem sol. 15 aut 25 furaverit, aut vendiderit, seu porcarium aut fabrum, sive vinitorem, vel molinarium, aut carpentarium, sive venatorem, aut quemqumque artificem IIDCCC den. qui faciunt sol. LXX. culp, jud. except. cap. et dilat.

« ElőzőTovább »