Oldalképek
PDF
ePub

S hogy ott valánk ép, hol a czomb forogna
A csipők vastagában, ott megállott
Vezérem és fáradsággal, szorongva,
Fordúlt fejével, hol előbb a láb volt,

S kapaszkodék a szőrbe, mint ki fel-kúsz,
Hogy azt hivém, megint pokolba szállok. 1)
,,Fogózz' meg jól! ily lépcső kell, min eljutsz,
Szólt mesterem, fáradtan és lihegve
Hogy ennyi kin helyéről végre búcsuzz'."
S előnyomúlva egy szük bércz-üregbe,
Annak szélére ültetett le engem,

S vigyázva mellém lépett ő is egybe'.
S hogy föltekinték, úgy tűnt föl szememben
Lucifer, a mikép elhagytam ép'

Csakhogy feje alúl s a lába fennen.
Ha megdöbbentem erre, hülye nép

Gondolja most, bár észszel föl se érje:
Miféle pont volt az, min átmenék! 2)
,,Föl, talpra most!" szólt lépteim vezére,
,,Hosszú s nehéz az út előttünk; a' nap
Már harmadfél órája visszatére“. 3)
Nem csarnok volt, mint palotákba' vannak,
A hol valánk; természet-rakta börtön,
Világitatlan s földje zordon annak.
,,Jó mesterem, szólék, fölállva rögtön,
Mielőtt kijutnék e mély örvényből,

Szólj, oszlasd kételyem', melyben vergődöm.
A jég hová lett? S hogy fordúlt e Lény föl?
Sily kis időn a nap mikép tehette
E fordulót, reggelre esti fényből ?“
Ő meg' viszonza:,,Még azt képzeled te,
Hogy túl vagy a középen, hol a féreg
Szőrét fogám, ki földünk' átszegzette.

1) A föld középpontját a Lucifer teste közepébe képzelve, ott a le és föl fogalmai egyszerre megváltoznak. L. derekáig le-, lábszárain sarkáig föl kell kúszniok. Hogy ezt tehessék megfordúl (mintegy bukfenczet vet) Virgil, s fáradságosan, lihegve kapaszkodik fölfelé. Dante egy perczig azt hiszi ismét visszatérnek a pokol útján.

2) Tudniillik a föld középpontja.

3) Harmadfél órával nap fölkelte után, napéjegyenlőség idején, félkilenczre van reggel. Ha a föld középpontján túl, vagyis a másik félgömbön, ennyit jelez Virgil, az innenső félgömbön meg ugyanannyi van este. Dante csodálkozik, hogy estéből ily hamar reggel lett, s a nap oly gyorsan, hogy tehette meg e nagy útat.

Túl is valál, le-kúszva míg vivélek,

De megfordulv': a ponton túljutottál
A mely felé minden súlyt húz a mérleg;
S most lábad már ama félgömb alatt áll
Mely ellentéte a száraz-fedette

Másiknak, min a legmagasbik pontnál1)
Vérzett el Az, ki bűn nélkül születve

Bűn nélkül élt. S a kis körön van lábad
Mely ép' a Judeccának ellentettje. 2)
Ott este van, mikor itt a nap támad.

S a melynek szőre lépcsőnk volt: akép ül
A jégben, mint hagyók, az undok állat.
Ez oldalon bukott le ó az égbűl,

S a föld, mely itten tornyosúlt korábban,
A tenger alá rejtezett e rémtúl,
És féltekénkre menekült; futtában
Úgy hagyta itt ez üreget magától

S túlnan magasra tódult föl nyomában.“
Üreg nyúlik fel innen, szintoly távol
Belzebubtól, mint sírüregje is mén; 3)
Nem látni ezt; csak hallani, zajából
Egy kis pataknak, mely szűk szikla-mesgyén
(A mit estébe' vájt) elé-elétünt,

S körül kerülgeté, csekélyet esvén.
Vezérem s én e rejtett útra léptünk,
Hogy visszajussunk a fénylő világba,
Legkisebb gondunk volt pihenni nékünk.
Hágtunk... Elől ő, én nyomába hágva;
S a sok szépségből mit az égbolt hordoz,
Láték egynémit, egy kis karikába’
Miglen kiértünk újr' a csillagokhoz. *)

1) A pokol-tengely irányában legmagasb ponton fekszik Jeruzsálem.

s így azt véve függélyesnek: a

2) A Judecca, közel a föld középpontjához, már csak kis kört alkot; a felsőbb pokolkörök természetesen nagyobbak. Az a köröcske, melyen most, a föld-középponttól túlnan, áll a két költő, a Judeccának épen megfelelő.

3) Belzebub sírüregje alatt a pokol üregét érti. S mivel a föld középpontjától a fölület minden pontja egyenlő távol van (vagyis a föld-sugár mindenütt egyenlő) természetes, hogy az a szűk üreg, melyen a patak ide lecsurog, ép oly hosszú, mint a pokol-tengely hossza. 4) E szóval végzem én is a Pokolt; az eredetiben mind a három rész a stelle szóval végződik. E följutás a földközépről a túl-felvilágra, a Purgatorium első énekéből következtethetőleg egy teljes napot vett igénybe.

SZÁSZ KÁROLY.

A RÉGI GERMÁNOK, MINT ÁLLAMALAPÍTÓK.

Jellemző vonasa korunknak, hogy az emberi munkásság minden terén megköveteli, hogy a tudomány tanait a gyakorlati életben tényleg alkalmazzák.

Valamennyi tudományok között azonban egy sincs, mely ez irányban mélyebbre ható munkásságot volna hívatva kifejteni, mint az anthropologia.

Számos törzsből és nemzetből, számos társadalmi osztályból áll az emberiség, és ez egyes tagok helyes méltánylása, az őket mozgató erők pontos ismerete elengedhetetlen, mihelyt az adott elemekből organikus államszervezetet kell alkotni, melyben a munkásság különbféle nemei az egész javára kölcsönösen kiegészítik és támogatják egymást, pedig holt mechanismust, mely külső kényszerítő eszközök által önkényes formába öntve, a külső nyugalom csalóka fölszíne alatt belső ellenmondást rejt magában.

nem

Ékes szavakkal fejezte ki e gondolatot a bécsi anthropologiai társaság nemrég elhunyt elnöke, Rokitansky tanár, egy ünnepies beszédben, melylyel 1870. február 13-kán e társulat alakuló gyűlését megnyitotta, nevezetesen kiemelvén, mily nagy föladata van az anthropologiai kutatásnak, különösen az osztrák-magyar monarchiában.

Mily gyakran dicsőítik monarchiánkat természeti viszonyainak sokszerűsége, termékekben való gazdagsága miatt, de azt, a mi valóban igazi büszkesége e birodalomnak, tudniillik derék néptörzsekben való gazdagsága, melyeknek mindegyike nagy jövőnek magvát hordja magában, ezt a gazdagságot rendesen figyelmen kívül hagyják, sőt majdnem általánosan hátránynak, kárnak tartják, melyen, fájdalom, nem lehet vál

toztatni; és mégis világos, hogy mindaddig mig e nézet uralkodik, nem támadhat az az önbizalom, mely az államban, épúgy mint az egyénekben minden gyümölcsöző munkásság alapját képezi.

Ezt az alapot megteremteni, az itt uralkodó előítéleteket szétoszlatni, volna egyike a legfőbb föladatoknak, melyeket a tudomány kitűzhet magának.

De hát hogy áll ez az ügy? Fölismerte e az anthropologia ezt a föladatát, megkísérlette-e a szenvedélyek tombolása közt az elfogúlatlanság és igazságosság hangját érvényre juttatni a pártviszályok közepett egy menedékhelyet teremteni, melyben minden komoly törekvés méltánylásra talál?

Ezt, sajnos, nem tapasztaljuk, sőt meg kell vallanunk, hogy ellenkezőleg nagyon sokszor előfordúl, hogy a tudományt nemzeti gyűlölködés elpalástolására használják, hogy olyant, a mit a nyilvános életben még sem mernek már kimondani, tudományos köntösbe burkolva, anthropologiai értekezésekben adnak elő.

Így kevéssel ezelőtt jelent meg a bécsi antropologiai társaság közleményeiben (VIII. k. 7-8. sz.) dr. Much M.-nek, az ismeretes régiségbúvárnak egy dolgozata e czím alatt: A germánok földmíveléséről, melyben a szerző a régi germánokat mint szabad parasznépet tünteti föl, s ebből kiindúlva, az általános művelődési törvények mellőztével, végre azon eredményhez jut, hogy a nomad népek, belső természetöknél fogva minden igazi művelődésre képtelenek.

Erre vonatkozólag így nyilatkozik:

,,Ha vizsgáljuk a föltételeket, melyek alatt egy nép a műveltséget, nevezetesen azt a legfelső fokot, melyre az indogermánok eljutottak, elérheti, előzetesen és tapasztalás szerint is az a meggyőződés támad bennünk, hogy csak főleg növénytáplálékkal élő, tehát földmívelő népek képesek a művelődésre. Ellenben a halászok, vadászok és nomádok, tehát csupán hús-evők, önmagok által sohasem érik el a műveltséget, minthogy ennek föltételeit nem hordják magokban; ha a kultúr-népekkel való érintkezésükben nem halnak és pusztulnak el, más népek műveltségét csak nagyon nehezen és lassan, s talán csak földmívelőkkel való egyidejű vegyülék mellett veszik föl magokba, és tudjuk, hogy a nomádok ázsiai természete még századok múlva is sokszor kitör.

,,A vadászok és vándorló pásztorok oly életet élnek, mely inkább álomhoz hasonlít; jellemök inkább passiv, s azért kedélyhangulatuk mindig szomorú, ellentétben a földmívelő activ jellemével és jobbára vidám kedélyével. A vadászok és nomadok conservativ-apathikus természete a haladás minden lehetőségét kizárja.“ *)

,,A vadászok- és nomadoknak ez a művelődés elől elzárkózó természete tehát azt a végkövetkeztetést engedi tennünk, hogy az indogermánok soha sem lehettek vadászok vagy nomádok."

Hogy azonban valahogy kétségben ne maradjunk arra nézve, kiket értsünk a,,művelődésre képtelen nomadokon“, ezeket írja a 270. lapon :

Magyarországban ellenben a lakosság gyakori változásai s a nomád népeknek, melyek a földmívelés ellenségei voltak, mint a hunnoknak, avaroknak és magyaroknak ismételt betörései, nagy területek elpusztítását vonhatták magok után, melyeket a jó földben való bővelkedés miatt nem míveltek többé."

,,conser

Tehát a földmívelő német paraszt az ő,,activ" jellemével tulajdonképeni hordozója a művelődésnek, s a vativ-apathikus" magyar, a földmívelés ellensége ellenben, az ő,,passiv" jellemével, ki életét, mintegy álomban tölti el, mint nomád, teljesen képtelen a művelődésre, és ha hosszú idő múltával, és igen nagy fáradsággal elsajátít némi külső műveltséget a németekkel való érintkezésében, mégis mindig kitör,,ösi" természete.

Így vélekedik Much, de mily következményeket vonna maga után, ha ezen tant a nyilvános életben tettei irányzójává tenné, azt nem kell bővebben kifejtenünk.

Igaz ugyan, hogy a tudománynak is vannak bizonyos saját jogai, és hogy minden kutatónak szabad sőt kötelessége

*) Alig van conservativ-apathikusabb, szenvedőlegesebb nép mint a török, alig van nép, mely jobban el volna merülve a merengő álmadozásba, mint a hindu, alig van nép, mely nyakasabban szegülne ellene minden haladásnak, mint a sinai, s mégis mindezek földmívelő népek, míg ellenben a mongolokat és kirgizeket általában mint mozgékony, élénk, vérmes természetű népekeket tüntetik föl, melyek ép oly böbeszédűek, mint mulatni vágyók. Ép úgy a német paraszt-törzsek közt is azok a legelevenebbek és legtevékenyebbek, melyek az Alpeseket lakják s inkább pásztorok, mint földmivelők.

« ElőzőTovább »