Oldalképek
PDF
ePub

fölbukkanását, a Phlegetont, az égő vizet. De ők kikerülik annak folyását, s tovább mennek az izzó mezőn, a természet ellen erőszakot tevők között. Itt szaladnak, kergetve egymást s meg nem foghatva, meg sem pihenhetve, a zsodomikusok, közöttük Brunetto Latini, Dante egykori tanítója, kinek, undok bűnéről megfeledkezve, a há'a és rokonszenv szavaival áldoz a költő. Ő is ,,ráismer tanítványára s megszólítja és kéri, hogy (mivel ő nem állhat meg, hanem előre kell sietnie társai után) kísérje kissé a kör szélét képező gáton, hogy beszélgethessenek". A kör széléhez érve, a hol a Phlegeton a következő (nyolczadik) körbe nagy sustorgással zuhan alá, új csoportra akadnak, mely közt Dante ismét nehány florenczi kortársára ismer, kikkel a város erkölcseiről, különösen a politikai erkölcsök hanyatlásáról beszél.

A nyolczadik körbe való leszállás, az egyre meredekebbé váló pokol-gátorban, embernek mint Dante -- már lehetetlen levén, Virgil onnan alulról egy csudaszörnyet idéz föl, a repülő sárkányhoz hasonló Geryont,*) hogy öket oda leszállítsa. A míg Virgil ezzel alkudozik, Dantét magára hagyja, hogy a hetedik kör ez utolsó alkörében még a művészet ellen erőszakoskodókat is keresse föl. Ezek közt találja az uzsorásokat is,**) kik a kör mély fenekén vannak összezsúfolva, s a tűz-eső csapkodásának legjobban kitéve. - Virgilhez visszatérve, ezt már a szörny hátán ülve találja; öt pedig maga elé ülteti a Geryon nyakára, hogy ez, farka csapkodásával, ne árthasson neki. Így bocsátkoznak alá a nyolczadik körbe, melynek mélyében a Phlegeton elvész.

A nyolczadik kör tiz bolgiájában a csalók tiz faja különbözőkép bünhödik. Az első alkörben a kerítőket és csábítókat démonok korbácsolják; a másodikban a hízelgők, kik magokat az életben megalacsonyították, nyakig sárban és ganajban állanak, s ott dühöngnek, magokat marczangolva. A harmadik bolgia a simoniakusoké, kik fejjel előre és lefelé, az árok fene

*) Geryon egy három testű mythologiai király volt, ki a jövevényeket s vendégeit bikái elé dobta s úgy étette meg azokkal. Herakles ölte meg végre. Az árulás és csalfaság jelképeül használja Dante a csalók pokolkörének a bejáratánál.

**) Az uzsorások, talán némi erőltetéssel, úgy jutnak ide, mint az emberi művészet egyik közegével, a pénzzel, rend és természet ellenesen visszaélők. (Lásd a XI. ének 50. v.)

kén s oldalain levő külön-külön lyukakba vannak bújtatva, melyekből csak lábaik térdig látszanak ki, gyorsan lóbbálva, mert talpaik égnek. Dante kértére Virgil leereszti őt ez árokba hogy szólhasson e bünhödők egyikével, a ki a többinél jobban lóbbálja lábait. Közelérve hozzá, megérti, hogy nem más mint III. Miklós pápa (az Orsini-házból), a ki nyugtalanúl várja, hogy utódja fölváltsa őt a gyötrelemben. A mint Dante megszólítja, azt véli: már ez (Bonifácz pápa) érkezett meg*) s csodálja, hogy hamarább jött mint várta; csalódásából megtérve, elbeszéli, hogy alatta elődei (a mint ő: simoniakus pápák) vannak a sziklától laposra nyomva, s ha utóda megérkezik, ő is azok közé fekszik majd. Dante itt alkalmat vesz magának, élesen kikelni a pápák pénzsovárgása ellen s nagy méltatlankodással szól botrányaikról.

A negyedik bolgiában a jóslók és varázslók bünhödése. abban áll, hogy mivel erővel a jövendőbe akartak nézni, fejök most meg van fordítva vállukon, arczczal hátra tekintenek s mivel így előre nem látnak, menni is hátrafelé kénytelenek, Dante maga is sír, úgy megszánja őket. Az ötödik bolgiában a hivatalokkal, a fejedelmek kegyeivel kereskedők, a világi simoniakusok, forró szurokban főnek s körűlők ördögök állnak ört vasvillákkal, visszaűzni ha valamelyik ki akar bújni az égő szurokból. A hatodikban a szenteskedők, képmutatók vannak izzó és súlyos ólomköpenyekbe burkolva; köztök Kajafás, a Krisztust elítélő zsidó főpap, keresztre feszítve fekszik a földön, hogy társai, jártokban, lábbal tapossák. A hetedik bolgiában, irtózatos kigyók mardossák az alattomos tolvajokat, első sorban a szent helyek kirablóit, kik a kigyók marásától meggyúladnak, összeégnek, s hamvaikból mindig újra föltámadnak a gyötrelemre. Itt van az ó-mythologia nagy tolvaja, Cacus is, mint centaur, egész teste kigyókkal borítva. Dante nehány florenczire ismer itt, kik a közvagyon elrablói voltak, s most csodásan változnak kigyókká, kigyókból ismét emberekké.

A nyolczadik bolgiából számtalan láng lövell ki, melyek

*) A Divina Commedia cselekvénye, mint tudjuk, 1300. márczius-apriljébe van téve. VIII. Bonifácz, Dante nagy ellensége, kiről a költő annyi gyűlölettel szól, 1303-ban halván meg, még élőnek van föltéve.

közt a gonosz és cselszövő tanácsosok bünhödnek; minden egyes lángban egy-egy bűnös lélek van, kivéve egyet a melybe kettő van zárva: Diomedes és Ulysses.

A kilenczedikben a botrányok és viszályok szerzői, a konkoly-hintegetők, bünhödésének vezetésére egy ördög van rendelve; s ez abban áll, hogy kardjával minden fordulón átszegi őket, sebök menetközben, mire oda visszaérnek, begyógyul. Itt van Mahomet, vejével Alival; s mások, kik részint egyházi, részint polgári szakadások okozói voltak. Kétségkivül itt találnók Luthert és Kálvint is, ha koruk megelőzi vala a Danteét.

Ahhoz a hídhoz érve, mely a nyolczadik kör utolsó (tizedik) alkörébe vezet, előre hallatszik már az itt gyötrött hamisítók siralma, kik undok sebekkel, s utálatos testi bajokkal büntetvék. Itt vannak az aranycsinálók; azok a kik magokat másnak adták ki (személyöket hamisítva meg), dühösen szaladgálnak az árokban s harapdálják a kivel találkoznak; a pénz-hamisítók itt vízkórosokká lettek, örült szomjtól gyötretve; a szóhamisítók (hazugok), forrólázban égve, — köztük Putifárné, s az a Simon, a görög, ki Trójába a falovat becsempészte.

[ocr errors]

Ah, kiről feledkeznék meg ez a Minósznál rettenetesebb s kérlelhetetlenebb bíró! Az ó- és új-kor bünösei, mind itt vannak, csoportosítva vagy egyenként megnevezve, s elveszik kezeiből büntetésöket, melyet kifogyhatatlan képzeletének leleményessége szab ki reájok.

Az utolsó bolgia körgátjára fölérve, az utolsó kör: a pokol feneke tátong, mély tölcsér alsó, szűk szorúlataként a túlvilág vándorai előtt.

Az árulók (a bűnök e legundokabbikában leledzők), bünhödnek itt négy alkörben, árulásuk neme, vagy jobban mondva tárgya szerint. S mivel ez a kezünk alatti énekek tárgya épen, kissé részletesebben kell foglalkoznunk vele.

A költő maga, annyi iszony látása s leírása után is, rémülettel fog e rettenetes hely rajzába s nem hiszi, hogy verse elég zord és durva lehetne, kellöleg festeni azt. A hely ridegsége túlmegy minden leírás zordságán.

E legalsó kör feneke keményre fagyott jég, melyben a tóba gyűlt Cocytus fagyott meg. A vezeklők a jég közé vannak fagyva; egyes tagjaik és testrészeik le is fagyvák; arczuk

[ocr errors]

hidegtől eltorzítva, könnyeik szempilláikra jegednek stb. A helynek, még a pokol többi részeihez képest is borzalmas voltát, s nem csak testi, hanem lelki tekintetben is, két föltűnö különbség által jelzi a költő, melyek a pokol feneke kizárólagos sajátságainak látszanak.

Egyik az itt levő lelkek magatartására vonatkozik, másik a költőére, irányukban.

Míg a felsőbb körökben bünhödők ismételve arra kérték a köztük átmenő s a földre visszatérendő Dantét, hogy emlékezzék jól rólok, élő embertársaik előtt, s igyekezzék jó hírnevöket visszaállítani: az utolsó körben a lelkek fásultak a földi hírnév iránt, nem kívánnak emlegettetni többé s csak elfeledtetést kérnek.

S maga Dante, ki előbb annyi szenvedő s nyomorult bűnös lélek iránt szánalmat, részvétet, jóindulatot tanúsított, kinek szíve annyiakon megesett: itt, ez elvetemedettekkel szemben érzéketlenné lesz; nem átallja egyiket megrugni és hogy neve megvallására kényszerítse, hajába akadni; a másikat két értelmű igérettel bírni szólásra, aztán neki tett igéretét megszegni- sily gonosz bűnös iránt e csalást még erény

nek tartja!

Mindez művészi kiszámítás, kétségkivűl. Dante a művészi hatás egyik legnagyobb titkát, a fokozás mesterségét, kitűnően érti. Itt a pokolban a borzalmak, — majd a paradi csomban a fényhatások fokozása, majdnem a végtelenig: tanúskodik erről.

Mikép vezeti be Dante a pokol fenekén vezeklők nevezetesbjeit, vagy is azokat, kik figyelmét magára vonják, a kiket megszólít vagy a kik öt megszólítják, vagy a kik egyike a másikáról nyilatkozik: látni fogjuk a szövegből. Dante rendesen egy-két sort szentel egyik másik személynek; s a kikkel hosszabban múlat is, a szó rendes értelmében nem mondja. el történetöket. Azt tudottnak teszi föl mindeniknél s mindenki előtt; csak mintegy jelszóúl mond valami jellemzőt rólok, vagy mutat rá történetökre, mondat velök valami arra vonatkozót. Rendesen egy vonással festi az egész képet, egy szóval -világosítja meg a hozzá fűződő egész történetet. De mily mesteri az az egy vonás! mily hatalmas, mily fény-árasztó az az egy szó! Fölrázza egész valónkat, fölébreszti képzelődésünket s megüti szívünkben azt a hurt, melynek rezgése összeköt

bennünket a költő tárgyával, személyeivel. Egy két sorban, sokszor egy-két szóban, egy jelzőben, egy igében, egész történet, egész kép, egész élet! Ki nem emlékszik már előbbről ama végetlenül bájos s végetlenül szomorú képre, a rimini-i Francesca-ra, s szerelmi történetére; az sincs elbeszélve, csak jelezve van mintegy; de lehet-e nehány sorba a szerelem egész viszontagságos tragédiáját jobban befoglalni, mint ezt Dante tette a Pokol V. én. 127-138. soraiban? Hasonló erejű, de már nem bájos, hanem zord elbeszéléssel találkozunk az Antenora és Toloméa határán vezeklő Ugolino borzalmas történetében, ki nagybátyját elárulván és szülő városát az ellenségnek föladván, a hazaárulók és barátaik árulói köreinek a határán bünhödik; de földi büntetése iszonyúbb volt vétkénél s ezzel itt, ez undok bűnök rémhelyén is meg tudja nyerni részvétünket. Őt a pizaiak, s a mi több: ártatlan fiai és unokáival, egy toronyba zárták s mindnyájokat éhséggel vesztették el; s neki a legerősbnek, néznie kelle azok kínlódását s rettenetes halálát. E borzalmas tragédiából semmit sem ad Dante az elbeszélők széles, körülményes modorában. A szerencsétlen Ugolino szájába adja a panaszt; bűnét ő nem mondja el, csak sejteti de a tény, hogy itt van, eléggé tudatja velünk, hogy áruló volt. S mégis, ki ne feledné el bűnét, siralmával szemben? Mikor észre veszi, hogy a toronyba bezárva hagyták hol éhen kell vesznie, mint igyekszik eltitkolni fiaitól a rémes valót; ezek mily gyöngéden viszont tőle, az éhség jelentkező kinaít! mint ajálják neki táplálékul saját testöket; mikor kínjában őt saját öklét harapni látják ; elalélásuk rendre, egymás után - haláluk ötöd-hatod napszívfacsaró képek. S mily mesterileg készíti elő a költő a hangulatot ez elbeszélésre, az Ugolino álmában, melyben magát ellenségeitől, mint vadász-kutyáktól hajszolva látja... Ez az egész episod nem foglal többet magába 60 sornál. S Dante e kevés téren annyira fölkorbácsolja képzeletünket, érzelmeinket, indúlatunkat, hogy átkát, melyet végül a kegyetlen Pizára maga mond, úgy érezzük, mintha egészen szívünkből venné.

[ocr errors]

A pokol fenekén gyötrődő többi lelkek még sokkal rövidebben vannak bevezetve. A költő, bár máshol sem pazar, itt valóban fukarkodik a szóval. Elég egy-két sor neki, hogy az Arthur király árulóját a gonosz Modrecet, - kit a bosszuló Arthur lándsája úgy átszegzett, hogy egyszerre ütötte át testét

« ElőzőTovább »