mek a' maga tulajdonából adott, és gyakran tanúja 's vendége vala némelly ebédnek, mellyet ő és az atyja valamelly szegény Familiának készitettek. A' tél is nem vala munkától üres; eggy kosárcsináló kosarakat font a' Lajos' szemei előtt Lajos pedig ott ült, nézte, megtanúlta a' fogásokat, 's elcserélé kosarait, mellyeket a kosárcsináló' segélyével készített, az atyjával egyéb dolgokért, a' miket szeretett. Igy folya eggyik nyár a' másik után, és igen ritkán tapasztalt függést a' gyermek. Engedelmeskedett az atyjának, minthogy az atyja' tanácsainak követése őtet rendesen vidámmá és jó kedvűvé tette.

A' függetlenségnek ezen érzését a' gyermek' lelkében megerősíteni, vólt szüntelenvaló gondja Burkárd

nak. Itt ugyan a' legkeményebb ellentállásra talált a' felesége és anyja' részéről, nem azért, mintha ezeknek kedvök lett volna ő vele ellenkezni; mert csakugyan mind a' két asszony kezdte apránként áltlátni, hogy a' Burkárd' bánása a' gyermekkel szinte az apróságokig egészen okos; hanem azért, mert itt természetesen a' legtöbb illetlenségeknek kellett előfordúlni.

,,Az Istenért! Fijam Uram!" monda Baumbachsné, midón Burkárd értésére adá néki, hogy a' gyermeknek hagyni kell cselekedni, a' mit akar:,,Az Istenért! hiszen úgy Lajos merő azon fejesség lessz !- — -,,Teljességgel nem, Mami! éppen az fogja őtet minden fejeskedéstől megmenteni. Ezer próbák füstbe mentek.

66

Nagyanyó nem szokhatott-el arról

az útálatos „Hagyd békét !" ről. Burkárd megtevé, a' mit lehetett, hogy az káros ne legyen. Ha a' gyermek a'székre mászott, azonnal kiáltotta az öreg:,,Hagyj békét, Lajos!" A gyermek körül nézte magát, és monda: „Nem! én mászni akarok,“ Burkárd kérdezé: „,,Lajos, kié a' szék?“

Tiéd!"—,,Igen is! enyém és a a* Nagymamié. Nagymami nem akarja, hogy a székére mássz, és azt bémocskold." A' fiú azonnal leszállott mert megtanulta a' más' tulajdonát becsülni. Ez jól ment. De ha a' gyermek a' maga kertjében vólt, 's a fákra felmászott, és az öreg meglátta 's kiáltott: „Hagyj békét fiú!“ tehát szárazan felelte: „,A' fa az enyém!" és akkor nem használt semmiféle orditozás és szitkozódás. Sőt ha nagyon rajta vólt, azt is meg

mondotta neki: „Hallod-e, Nagymami! te igen orditozol a' fülembe: menj-ki a' kertemből!" Ő ha lármázott, kijött a szobából, mivel az nem az övé volt, de ez ő benne csupa szabad cselekvésnek látszott. A' nagy anyja osztán egész méreggel mondá illyenkor:,,Ahol lássa mi lessz belöle, hogy a' gyermeknek nem lehet parancsolni!" Burkárd rendesen karon fogva kivezeté, és monda néki : „Édes anyám, az igaz, hogy nem parancsolhat a' fiúnak, de azt is gondolja-meg ám, hogy hasonlóképen néki sem fog soha eszébe is jönni, hogy Kegyelmednek parancsoljon, mint azt sok ezer gyermekek cselekszik."

Valóban úgy is vólt. A' gyermek a' nagyanyjához ment és monda: „Ide adod-e eggy kicsint a' pápaszeme

det?“ vagy: „add-ide a' tőtartót!" 's ha ez azt felelte, hogy: „Nem!" tehát elment egész csendességgel. Szóval, a' gyermek igen tisztességes, és igen bárdolatlan fiú vólt, a' szerint, a' mint külömbkülömbféle helyhezletekben látta az ember: az atyja előtt mindenképen szeretetre méltó gyermek, az anyja előtt jó, a nagyanyja előtt pedig néha eggy kicsint csakugyan fejes. ,,De hát nem fog Lajos olvasást tanúlni?" kérdé az anyja, midőn hat esztendős lett. „Ha akar, Zsáni!" mondá Burkárd, és valami eszközről gondolkozott, hogy õtet eröltetés nélkül olvasni megtanitsa. Eggy próbát megtett: az el nem sült, valamint sok egyéb próbák. Végre azon gondolatra jöve Burkárd, hogy őtet írás által tanitsa-meg olvasni. Ez jobban ment, minthogy