„Úgy van, Kisasszony,“ mondá a’ Czinkos: „az elfajult gyermekek nagy szerencsétlenségeket okoznak! ihon a' bátyám mocskot's gyalázatot vall, sőt ha én nem lettem volna, még halál és gyilkosság is lett volna. De meggondoltam, hogy mindnyájan valánk egykor ifjak, 's megtartóztattam a bátyám' kezét. Noha, Istenemre mondom, hogy azon nem is csudálkoztam. Mert mikor az ember a' leányát eggy sihederrel az ágyban leli, az felforralja a' vérit! Mit tehettünk volna egyebet! Egyébként a' leány tisztességes vólt, mig a' szél azt az embert Ellbergről ide nem fútta. Most már megemlékezhetik a' leczkéről, mellyet néki adtam !“ Csak most látá a' Korcsmárosné, hogy Róza halványan hever a' székben, mint eggy halott. Ez ismét új lármát okozott, mig Róza viszont magához nem jött. ,,Az ijedtség, · mondá Róza, „,és a' reggeli levegő!" ,,Igen, igen, Kisasszony; azért is feküdjék-le meg eggy kicsit." Azt megigéré Róza. Felméne, lefeküvék, 's két zsebkendő volt elázva könyűjitől, midőn a' Nénje felébredett. Róza eltitkolá bánatját 's bosszúját, kemény főfájásról panaszkodván, mellyet az éjjel szenvedett. A' nénje azt igen valónak lelé, mert ,,ollyan vagy Róza, mintha eggy hétig a' sírban feküdtél volna." Róza megtiltá a' Korcsmárosnénak, hogy a' Nénjének semmit se szóljon az esetről, sőt maga is erőlködött a' Nénje előtt vignak látszani, 's ha könnyeit nem tarthatá, kiméne azon szobába, mellyben Lajos a' múlt éjjel volt; 's ott az ő hivtelenségének ta * nújitól körülvéve, szabad folyást engede könnyeinek, mellyek itt még bővebben folytanak. Szegény Róza! a' mit ő látott, éppen úgy vólt; csak hogy az a'mit hallott, eggy kicsinkét el volt csavarva. Látni-való magyarázás nélkül is, hogy az egész dolog a' leánnyal, a' kit Lajos elragadt, előre elintézett dolog vólt, a' mellynek láthatlan fonalait a' béres lokaj igazgatta. A' leány betegnek tette magát, hogy a' magányos korcsmába, melly az út` mellett vólt, betérhessen. Lajos eggy szobába vivé a' leányt, 's ez lefeküvék az ágyba, hogy magához térjen. A' béres lokaj oda-le maradt, hogy a'magányosság által nevelje a' vitéznek veszedelmét a' félig levetkezett leánnyal. De Lajos a' szépet az ágyban hagyá nyögni, és az ablakhoz üle, 's az eget nézé, és Rózát képzelé a' felhőken repülni, mellyeket a szél a' csillagokon-által üzdögélt. Tizenkét óra tájban jöttek osztán az utólsó Aktnak játszóji, eggy dühösködő atya, eggy átkozódó Onkel és eggy tajtékzó sógora a' leánynak. A' béres lokaj megmutatá nékik a' Lajos szobáját. A' leány felsikoltott, midőn azoknak szavokat hallá. Lajos, a' ki a' nyavalyának heves paroxysmusát sejté, az ágyhoz siete, a' leány mindkét kezeivel áltölelé őtet; 's ő leesék az ágyra; 's éppen ekkor nyilék-meg az ajtó, 's a' játékosok bérohanának. „Itt a' leányom' csábitója!" kiáltá eggy tenyeres-talpas legény. Lajos fel akara ugrani, 's a' leánytól erősen áltölelve érzé magát. Eggy másik Czinkos megkapá az Atya' kezét, hogy Lajost meg ne lőjje, 's ekkor kifejté magát Lajos. A harmadik Czinkos szitkozódva Lajosnak ment, megkapá a karját, de olly kemény arcz-ütést nyere a' vitéztől, hogy tántorgott belé. Ekkor elbocsátá az Onkel a dühösködő atyát, hogy a' Sógornak segitségére menjen. Mind a' ketten megfogták a' Lajos' karját, 's mindent elkövetének, hogy az ifjat megtarthassák. A' mérges atya egészen önn-dühének hagyatott: csavargatá mindenféle a' házban a pisztolt, mint eggy bódúlt. Ekkor béjöve a' Korcsmárosné, 's erre a' leány sikólta egész erejéből, hogy őtet Burkárd csábitotta-el, az atyja pedig rendes exáment kezde a' leányával, 's midőn ez azt vallá, hogy Burkárd ez éjjel vele hált, elkezdé újjolag a' dühösködő atyát játszani. A' leánya és a' |