kedhetsz! Szánom ifjúságodat." Ember!" kiáltá Lajos dühösen: „fel ne bosszants, mert"- Csikorgatá fogait's leméne a' garádieson; dörgő szózattal kiáltá a' kocsisát. Két pillantat alatt bé vala fogva, ó béüle's a' kocsi elment.

Rózának olly volt, mintha mennykő esett volna mellé: az ablakban állt; könnyek omlának szemeiből, 's szája a' legnagyobb keseredést árúlá-el. „Oh az utálatos ember "mondá csendesen, 's öszvecsapá kezeit: „oh a' gazember!"

Eszméletlen méne a' kofferhez, kihúza`eggy papirost, kibontogatá, 's előveve eggy pár kesztyűt, egygyetlen ajándékát, mellyet Lajostól kapott. Soha sem hordta azt, csak nézegeté időről időre. „Oh, a' gonosztévő!“ mondá, 's a' kesztyű szél

lyel vala tépve, 's darabonként repüle-ki az ablakon. Szive megrepedt: rendkivül való keseredés lepte-el lelkét, 's valami felettébb gyötrő nyugtalanság. Lefeküdt az ágyba; meg felkölt, kéztörve járkált fel 's alá a szobában; azután megállt, felemelé szemeit és kezeit, 's felsohajta. Könnyek nyomúltak szemeibe. ,,A' nyomorult!" kiálta végre hidegen és elkeseredve: „,a nyomorúlt képmutató! soha se lásson többé engemet, ne hallja tőlem alacsonysá gának felhányását; a' megvetésre méltó gonosztévő!" 's könnyei ismét omlának, és ezt sohajtá: „,Ah Lajos! Lajos! hogy lehetett ez?"

Eggy új lehetség, hogy Lajos talém ártatlan lehet, támada lelkében. Halgatódzott ki felé, 's éppen akkor jöve a' Korcsmárosné a' Lajos' szo

bájából. Róza kiugrott.,,Hány az óra, Korcsmárosné asszonyom?" kérdé nedves szemekkel. „Még csak három, Kisasszony! ah, Kegyedet bizonyosan a' lárma ébresztette-fel?" „Igen ,,Igen is! ugyan mi volt az oka?"

Áz asszony a szobára mutatott. ‚Oh Kisasszonykám, jöjjön-le velem; majd ott elbeszéllem." Róza leméne. Lássa, Kisasszony, körülbelől tíz óra tájon eggy fiatal Úr érkezett ide; én mingyárt nem jót sejtettem ; olly őltözete volt mint eggy kötélen tánczolónak, eggy leányt hozott a’kocsiban, 's a' leány beteg vólt, vagy csak annak tette magát. Mi korcs-márosok nem kérdezünk semmit. Ott oda fel adtam nekik eggy szobát, 's ők ott mit csináltak, az én reám nem tartozik. 'S ihon lássa, az ifjú Burkárd Úr“ – „,Ah Istenem! igen!

sohajtá Róza! — „Igen, igen!" folytatá a' Korcsmárosné, „az ifjú Úr meglátta a' leányt Brunszvikban, 's winthogy igen szép, belé szeretett, 's elragadta, és igy ma estve odébb álltak a' leány' szüléji elől. A' szülék észreveszik, hogy nincs a' leányok, utánnok jönnek, 's szépen meglelik itt a leányt az Úrfival az ágyban." Róza a' homlokára tevé a' kezét, hogy a' Korcsmárosnétól könnyeit eltitkolhassa. „Tán a' feje fáj, Kisasszonykám ?" „Igen is, a' reggeli levegő!". Azonban lárma esik, úgy hogy én azt gondoltam, hogy öldöklés van. Felszaladtam. Ott térdelt a' leány, és sirt, esedezett 's megesküdt, hogy az ifjú csábitotta az elszökésre; mert a bátyjánál és az atyjánál pisztol volt, 's 's mind a' kettőjöket keresztül akarta

-

loni",,De mit csinált az ifjú?"

sohajtá Róza.

,,Ej Istenem Uram!

mint az ifjak szoktak! Megfogták mind a két karját, de alig tarthatták-meg. Szitkozódott és átkozódott. Végre azok bizonyosan igen jó emberek lehettek; én azt gondoltam, hogy meg akarják ölni, 's annyit esedeztem érte · végre elbocsátot

ták, 's ő is odébb állt."

Róza reszketve.

„Az ágyban a' leánnyal ?" kérdé „Igen, igen az ágyban. Jaj, Istenem Uram, az ollyan fiatal cseléd nem gondol-meg semmit." Azonban bélépe eggy a' Czinkosok közzül. „No, Korcsmárosné asszonyom, mi már menni akarunk, ne vegye rossz néven, hogy alkal matlanságot, tettünk." ,,Jól van jól! a' Kisasszonyka is a' miatt ébredt-fel. Éppen most beszéllem."