vak, oh igen! 's ha az ember vítatná a' dolgot, csakugyan ó lenne az atya. Ha pedig csakugyan akarod, ám lásd, lakjál kurvák közt, mert ki tudja hol szed még fel eggy egész tuczetet."

Így ment ez folyvást vagy két óráig, mig végre Rózának félénk szerelme is meghalgatást nyert. Zéburgné is tehát utoljára csakugyan reá tért, hogy nem kell minden reménnyel felhagyni; „de legalább most, a' Világ kedveért, minden közünket Burkárddal félbe kell szakasztanunk, mert mit mondana a' világ ha mi azon házban, a' melly kurvák' tanyája, ki 's bejárnánk?". Hogy az egész dologból illendőséggel kifejtődzhessenek, elvégezé végre Zéburgné Rózának megegyezésével, hogy bizonyos időre elutazza

nak, 's azután ha a' pletyka megszünik, visszatérjenek. Zéburgné lefeküdt: de még Róza reszkető kezekkel eggy-két búcsúzó sort íra Lajoshoz, mellyben kéré őtet, hogy legalább Márit szerezze-el a' házból, és legyen hiv ő hozzá, a' nénjének haragja majd meg fog szünni, Bépecsételé a' czedulát, és reggel, minekelőtte elutazna, általadá a' Kertésznek, hogy szolgáltassa kézhez. Éppen ekkor meglátá Lajost Márival a' kertben: megijedt 's könnyek nyomúltak szemeibe. Lajos olly bizakodva méne a' leány mellett 's tulajdon keszkenőjével, törülgeté annak szemeit. Kevésbe mult hogy vissza nem voná kezét, mellyel éppen a' czédulát a kertésznek nyujtotta vala. ,,Mondja-meg ked Burkárd Úrnak, hogy igen vigan vol

A

tam, igen nevettem, mikor elindúftunk." ,,Az Isten szerelméért, Kisasszony!" mondá ez, látván hogy a könycseppek szivárognak orczáján. Így van az, ha az ember eggymást szereti : ha Lajos a' Kisasszonyról beszélt velem, mikor még Brunszvikban volt, neki is mindég könyűk álltak szemeiben. Valósággal, higyje-el, hogy fél napig is elbeszélt velem a Kisasszonyról, és mindég újabb meg újabb dolgot. Én nem is tudom, hogy lehet eggy emberről annyit beszélni!“. ,No kertész, csak sose mondja hogy nevettem; mondja azt a' mit akar Ked, Adieu!" Nehéz szivvel méne befelé, 's százszor is körülnéze még Mári után; és midőn már a' kocsiba kell vala is hágnia, még akkor is felfuta eggyszer a szálába, 's Lajost vigyázá,

1

mig végre a Nénje kiáltott:,,No Rómit csinálsz még?" — A kocsi elment.

za,

Lajos vevé a' Róza levelét: a' Zéburgné házába repűle: de már két egész órája mult hogy elmentek. Lajos kedvetlen volt, 's az egész reggel magában járkált ide's tova; gondolkozott, ha Márit nem iktathatná-e el. Márihoz méne olly czéllal, hogy azt néki megmondja. Igen messziről elkezdé érdekelni ezen ideát. „,Burkárd Úr!" monda Mári, eggy áltható tekintettel nézvén őtet:,,vigyen engemet a' hová akar. A' nélkül is mélyen érzem én, milly emberi az Úr' Familiája, hogy nékem csak eggy éjjet is engedett házában. Rejtsen-el engemet,, 's gyalázatomat minden emberi szem elől! jól látom, el kell lennem azon vigasztalás nélkül, hogy

olly emberek közt legyek, a' kiket tisztelhetek." E' szavakra olly keservesen zokogott, mintha a' fájda lom meg akarná szivét repeszteni.

Nem! Mári," kiálta, ekkor Lajos: „itt maradsz, bár akármi legyen is belőle. Én bohó vagyok. A' szerelem tett téged szerencsétlenné, a' szerelem és emberiség enyhitse tehát szenvedésed' súllyát. Nem! itt maradsz kedves gyermekem! Kegyetlenség volna tégedet idegen, hideg, álnok emberek közzé taszítani, kiknek minden szolgálatjokat még elébb meg kellene vásárolni, pedig épen most, midőn néked a' szeretetre, szánakozásra, vigasztalásra 's barátságra olly nagy szükséged vagyon. Nem, megmaradsz!" Ezzel az atyjához méne, 's megmondá néki a’maga szándékát, okaival eggyütt, és az