gyok a gyermekének atyja; 's a' kë azt állitja, hogy Szellhof az én Márimmal eggybe akar kelni, annak mondja-meg, hogy nincs eszén !“ ,,Igen szép! igen szép!Burkárd Úr! és igy látom, hogy itt a mi dolgunknak vége van; de minthogy én tör vényesen vagyok kirendelve, tehát ezt mind a' mellett ad protocollum kell venni."- Lajos mosolygva papirost, pennát 's tentát hozott. A Szenátor Úr protokollumra vevé az ő vallomását; Lajos aláirá, Mári, az atyja 's anyja Lajosnak intésére hasonlóképen, 's a' Szenátor még al Polgármesterhez mentében is mindég azon a' hidegségen bámúlt, mellyel e' fiatal ember magát a' gyermek' atyjának vallotta.

A' Polgármesterné ezen kifejtőďzést éppen nem lelé olly mulatsá

gosnak, mint az elsőt a'mellyet reménylett; de azonban még is elég mulatságosnak. Az ifjú Szellhof felszabadúlt az őrizet alól; Lajoshoz repűlt; 's midőn megérté, minő áldozatot tett néki Lajos, az ő egész szivéből kitörő háládatosságának érzetében szinte eszméletlen hevere karjai közt. „Ostobaságok !" mondá Lajos.,,Embertelen te ama szegény leány' életét nyomorúlt koczkára vetetted! Ha a' szegény leányt, és az öreget nem szántam volna, téged a' posványban hagytalak volna."

De Mári szivének belsejében érzé Lajos' nemes lelkűségét. Úgy tetszett, mintha a' Lajos eránt való háládatossága, szerelmét elnyelte volna. Ott állt, 's csak Lajosra valának szemei és érzékei függesztve; mint valamelly felsőbb lényhez tisztelet

tel közelite hozzá tekintetében, járásában, 's mozdulatjában, mintha óltár elébe lépne. Az öreg atya imádó mosolygással nézé az ifjat, mindég öszvetett kezekkel beszélle hozzá, 's el nem fordithatá róla szemeit. A' Lajos szavának hangzatja egész szivét felbuzditotta. Letevé gyalúját, mihelyt a' házban az ő szavát hallotta, 's ájtatos buzgósággal mondá:,,Az az ő szava, Mári!"-Szellhof látá e triumphust, 's most először érezé, mennyivel alább van ó Lajosnál, 's melly nehéz lenne néki Lajosnak e' tiszta rényéhez csak távolról is közelíteni.

Délután Zéburgné Rózával egygyütt társaságban volt; a' Polgármesterné is oda jöve férjével és fijával egyetemben. Öröm-vonaglás lepé el ennek arczát, midőn Zéburgnét

és Rózát meglátta; még csak arra sem veve időt magának, hogy külömben hosszas komplimentjeit elvégezze; nem várt semmi alkalmat, hogy manírral a' történetre jöhessen, mellyet elő akara adni. ,,Hogy's mint vannak a' Burkárd' házában, Zéburgné asszonyom ?" kérdé nagy nyájassággal, és sápitó panaszos hangon.,,Szegény szülék! édes Istenem!"

Tán valami szerencsétlenség esett Burkárdéknál?" kérdé. Zéburgné, 's Róza megijedt. „Hát nem tudja még Kegyed? hiszen már mindenütt tudják, hogy az ifjú Burkárd a' Sziversz-lyánynak csábitója!" „Engedelmet kérek!" mondá Zéburgné: az nem Burkárd." -,,Törvényesen meg van mutatva, édes asszonyom, hogy az ifjú Burkárd az atya: ahon ül a férjem. Hogy volt csak a' pro

*

tokollummal a' dolog, kincsem? ohajtandó volna becsületes szüléjire nézve! hogy volt csak kincsem !"— ,,Fájdalom! igen is," mondá a'Polgármester szánakozó ábrázattal : „a’ dolog úgy van! valaki más volt gyanúban, és a' dolognak okvetetlen visgálatra kelle kerülni; 's akkor megvallá az ifjú egész önkénységgel, hogy ő az atya.“

Róza felállott és az ablakhoz ment. Elszédűlt; a' szoba forgott vele, az ablak-vasba akara kapaszkodni, de kezének ereje eltűnt, és halványan 's eszmélet nélkül rogyék Vilhelmnek karjai közzé, a'ki éppen akkor jöve oda, hogy véle beszélgessen.,,Az Istenért! Gellner Kisasszonynak baja van!" Közönséges zavarodás; dörgölték, mindenféle medicinát öszvehordtak; alig öt mi