Az a' pletyka, hogy a két ifjak azon leánnyal szoros barátságban élnek, mélyen sebheté a' leányt. Ez idő olta ritkábban ment Jóltévőjinek szobájokba, 's a' mikor bement, mindég elpirúlt. Nem meré többé szemeit a' két ifjúra felemelni: 's szégyenlé, ha valamellyik reánézett. Lajos mind ezeket észre sem vette, de annál inkább észrevevé Szellhof. Szánta ő a' szegény leányt.,,De ugyan Mári !" igy szólt eggyszer néki, midőn magában találta; „mond - meg nekem, hogy hajthatsz annyira az embereknek egyűgyű pletykájikra?" — „Én azt régen elfelejtettem !" mondá ez elpirulva.,,Leány! az nem való, mert te még most is elpirulsz, valahányszor hozzánk jössz. Csak mond-ki egyenesen, Mári! ugy-e hogy a' Brockenre kivánnál bennünket?"

„Nem, valóban nem !" mondá a' leány, kezét mejjére tévén: „de nehezen esik, nem tagadom, hogy az emberek" - erre könnyek villogtak kék szemeiben.,,Szegény leány!" mondá Szellhof, megfogá a' kezét, és magához húzá, 's Mári történetből a Szellhof ölébe esett.,,Szegény leány!" monda ő még eggyszer, 's közelről nézegé Márit. Ez lesüté szemeit, 's pilláji alól szép könycseppek húldogtak. Szellhof vigasztalá őtet, és csak tartá az ölében: Mári is semmi mozdulást sem teve, hogy felálljon, hanem csak a mennyire lehetett, gyengén nehézkedett reá. „Szegény leány!" mondá ez harmadikszor, 's hogy helyhezletét változtassa, megcsókolá a' leányt. Ez nem húzá-el a' száját; sem vissza nem adá a' csókot; csak elpirult, 's látván hogy

Szellhof fel akar állani, felállott, és kiment, a' nélkül hogy azon foglalatosságot, mellynek véghez vitelére béjött vala, elvégezte volna.

Szellhof oldalról visgálta az ő ábrázatját, még illy közelről soha sem látta az ő orczájinak rózsa-pirját, ábrázatjának vakító fejérségét, a' szép gömbölyű szájat, fínom ajkat, a' vékony kék ereket vakszemeiben! Mind ezeket mégeggyszer visszahozá elméjében, midőn a' leány kiment. „Szegény leány!" mondá negyedikszer, 's, éppen bélépe Mári, hogy foglalatosságát végezze. Szellhof háttal álla az ablakhoz, 's követé tekinteteivel a szép leánynak mozdúlatait a'szobában. Ez letörlé az asztalt, másuvá rakosgata nehány könyvet, bőr-hüvelyeibe duga eggynehány vésőt, 's mind ezeket véghez

vivé, a' nélkül hogy szemét felvetné, nélkül hogy eggyet szóllana. Végre közelite az ablakhoz eggy palaczkértt, a' mellyért jött vala tulajdonképen, 's a' melly azon ablakban vala, hol Szellhof állt.

Midőn ahoz közelített, úgy ment, mintha Szellhofot ki akarná kerülni. Szellhof magához húzá, és ötödikszer mondá:,,Szegény leány !" de olly tónnal, melly egészen külömbözött attól, mellyel először a',,Szegény leányt!"mondotta. Karjai közt tartá mint eggy bálványt, 's még eggyszer megcsókolá őtet; ez elvevé a' palaczkot's kiment.,,Szép leány!" gondolá Szellhof, 's e' gondolattal igen szépen öszveköté a várasi pletykáról való gondolatot. Gondolatja nem vala egészen ártatlan.

Csak várta, hogy még eggyszer

bejön, de Mári nem jött; kikiáltá a' nevét az ajtón, 's olly reszkető akczenttel, hogy rajta maga is meghökkene. Amaz előjöve, de nem oliy hamar, mint egyébkor. „Ugyan adjon nékem eggy pohár-vizet, Mári!“ Ez hoza néki, 's az asztalra tevé; Szellhof némán nézé, a' nélkül, hogy bátorsága lett volna tartóztatni. Mári kiméne némán és elpirulva.

Ez nap olta Mári végtelenül több leve Szellhofnak, mint az előtt: nem tegeté többé őtet, ha valamit parancsola néki. Gyakran béméne a' szüléjihez, 's akkor elszóródva üle ott, és Márit nézegé; honn marada, mikor Lajos elment, 's mind annyiszor százféle dolga is vala, mellynél Márira szüksége volt, 's még sem hivá őtet. Ha bejött, nézé őtet; piros lett maga is, ha a' leány elpirúlt,