Azonnal hivaták Lajost és Szellhofot, 's kérdőre vonák a Keresztyénségtől való elszakadásokról, az áldozatról, és a' Zsidó Isteni tiszteletről. Lajos előadá egész őszinteséggel a' történetet; a' Polgármester, a' ki a Rektort az egész beszéd alatt mosolygni látta, elpirúlt, hákogott, és monda:,,Úgy? úgy-é?"— A' Rektor az egész ídeát, az Olympiai játékoknak újolag visszaállítását, igen kellemetesnek lelé. Sajnálta, hogy azon maga is ott nem volt, megint eggyszerre eszébe jutott: „Igen, igen: még másnap tudom igen boszszankodtam az olaj-szagért a' klaszszisban. Most tudom már, hogy annak nem lehetett más szaga: Olympiai szag vólt az,PolgármesterUram!" ,,Kutya eggy szag, Rektor Uram!"

Csak nem olly rossz, mintha fog

hagyma szagúak volnának, mint a' Zsidók!" A' Polgármester ismét haza ment, 's megmagyarázá a'mészárosnak, hogy az nem Zsidó oltár, 's nem Zsidó Isteni - tisztelet vólt, hanem pogány, 's a' mészáros monda: „Úgy-e? már a' más!" 's haza ment, megnyugodtan, hogy a' tanúlók nem Zsidókká lettek, hanem Pogányokká.

De könnyen lehet gondolni, hogy a' Szellhof' jövendőlése, hogy a'nyelvek gonoszbbak a fegyvereknél, most mind a kettőjöken bételt. A' Dámák nem bocsáthaták-meg nékik az olaj-foltokat, és a Polgármester a' maga tévedését, melly őtet gúny' tárgyává tevé. A Szuperintendens sem feledé még a' püspököt, 's most még pogány óltár is járúlt ahoz. Most bolondoknak kiabálák Szellhofot és

Burkárdot, majd leghamisabb gonosztévőknek. Szellhof, kit e' pletyka bosszantott, kidolgozá e' tárgyat eggy Epopoeában, mellyben sem a' Dámákat, sem az Urakat nem kimélte, 's ez által a' két philosophus eránt · való gyűlölség még keményebb lett: 's kirekesztettek minden társaságokból. Ehrenbreit már az Olympiai já tékokat sem érte-meg: Rektornak hívták eggy nagy iskolába, 's elfo gadá a' hivatalt. Az új Conrektor nékiek ellenségök volt, minthogy a Polgármesterékhez járatos vala. A két philosophnak a' gazdájára reá volt bizva, hogy azoknak legkisebb tetteiket is adja-bé, 's ezek osztán szörnyű toldásokkal jutának a'Paolikum' fülébe.

Még a’Rektor is kezdé már ollykor ollykor a fejét csóválni, 's né

melly görög verssel mindkettőjükre példázni, de eggyik sem tudott annyi görögöt, hogy a' Rektor' czélját elértené, és igy folytaták élet módjokat. Zéburgné mindennap készteté az öreg Burkárdot, hogy a fiját szakassza-el Szellhoftól. Burkárd mondá: „De mi rosszat tesznek ők, Szomszéd-asszony? mint más emberek ők is két lábon járnak, csakhogy eggy kicsit másképp öltözködve, esznek mikor éheznek, isznak mikor szomJúznak, ferednek ka nagy melegök van, nyargalásznak, minthogy tüzes fiatal paripájok van, 's asztaloskodnak napjában eggy két órát, mivel kóldúlni szégyellnek. Én legalább ebben semmi rosszat sem látok!"

„De a' váras, Burkárd Úr!“

„Igen,

a' váras, mit csinált az minap az én Hamburgi útamból? 's nemde nem

könnyekkel hálálja-e még most is Ehrenbreitné az Istennek, hogy megmenekedett ?" Oh az más volt!" —,,Éppen nem más, kedves Zéburgné Asszonyom! Ez a' két ifjú jó, valóban jó. Szellhof nevetközik ugyan, és ollykor holmi tréfát úz. Mihelyt paszományos ruhában járna, 's az asszonyoknak kezet csókolna, azonnal azt mondanák: elmés eggy ember! Eggy szóval az én Lajosom úgy élhet a' mint néki tetszik, csak senkit meg ne sértsen, arról pedig kezes vagyok." Zéburgné fejét csóválá az atyának vakságán. Maga tartá tehát a' leczkét Lajosnak, még pedig olly durván, hogy ó ritkán,

- midőn pedig a' Dámának szemrehányásai szűnni nem akartak, soha sem ment többé feléje.

Eggy napon a' Brunszvikba vivő