mint eggy szárny és tegez nélkül való Amort, a' leggyönyörűbb Grátziának karjai között: az új Bacchusz pedig ment a maga kisérójivel a' Rektorhoz.

Itt megtevék a' szokott konczertet: a' Rektor behivá az egész cso portot. Látá a' csörgőt, dobokat, a' Szatirok' öltözetét, 's végre észre vevé, hogy Lajos nincs köztök. „Micsoda személyt visel Lajos?" kérdé ó. „Tulajdonképen a' Bacchuszét,“ felele Szellhof, „de most eggy Nymphának karjai között van.“—,,Hol, hol?,,A' Conrektor Úr' házában: se hogy sem lehetett karjai közzűl kivenni!" — Ekkor elbeszéllé Szellhof a' porkolábbal való történetet; 's törték rajta a' fejeket, mi oka lehetett annak e' cselekedetre, de şemmit se találtak, mert Szellhof

órizkedett kijelenteni az eránt való vélekedését. Meghagyatott az iskolásoknak, hogy most csendesen haza menjenek; holnap meg fogják vizsgálni a dolgot, 's mindnyájan haza mentek, és örömet 's kedvetlenséget a pehely közzé temettek.

Csak Lajos nem! Ő Róza mellett ült, 's ha a világ öszveomlott volna is, csak akkor vette volna azt észre, mikor Róza elsüllyedt volna. Húszszor is kérdezte már Zéburgné és a' Conrectorné e' felvonás és az ő öltözete felől: de ha a' karját rángatták, merőn rájok nézett, eggy szilJabával felelt, azzal megint Rózára tekintett, 's vele suttogott. Zéburgné Rózával akart haza menni, de arról még csak gondolkozni sem lehetett: felálltak ugyan, de Bacchusz azonnal a' legvilágosabb jeleit adta,

hogy velek eggyütt menni akar, 's ismét leültek. Végre haza érkezék Ehrenbreit. Ekkor eltökéllé Zéburgné, hogy Rózát Ehrenbreitnál hagyja, maga pedig haza ment. Tizeneggyet ütött. Ehrenbreit fenn szóval számlálta; Lajos Rózával suttogott. →. ,,Lajos! Róza elfáradt az útazásba. Neki feküdni kell!"—,,Biz én nem fáradtam !" mondá Róza, 's szemei olly világosan ragyogtak a' szegletből, mellyben ültek, mint két csillag.

Végre megfogá Ehrenbreit Lajost, felrázá őtet bódúltságából, 's a' mint ez most világosan reá tekintett, kiáltá neki fenn-szóval:,,Eggyet ütött: le kell feküdnünk!" Ez csakugyan használt. De a' garádicson minden lépcső meg-annyi státió volt. „Hozz még vagy két gyertyát, Luize!" ki

áltá Ehrenbreit:,,mert eggyel fel nem megyünk," Végre karjaira vevé a leányt a' Conrector, bévivé eggy szobába, azután megfogá Lajost, kinyitá szobájának ajtaját, és bélöké: „Aludj 's holnap többet!"

Lajos álmodozva méne szobájába, eggy székre veté magát 's Rózán gondolkozott. Végre ledûle matraczára, a' nélkül hogy Isteni ornátusából legkisebbet is letenne, 's álmodott, nevetett, Rózával beszélt, 's végre reggel felé elaludt. Hat óra tájban felébredt Róza, a' ki hamarabb élszunnyadt vala, és kamarájából a' Lajos' szobájához osont. Megnyitá azt lassan, 's meghökkent; mert a' bájos Isten ott feküvék mély álomban az ágyán. Róza megállott a' nyitott ajtóban, és reá bámúlt. Tekintete mindég nyájasabb lett; lassú sohaj

tások röpültek szép mejjéből. Nyitva hagyá az ajtót, 's közelebb csuszogott az ágyához. Ott megállt 's nézte őtet, kezét csendesen a' pihegő mejjre tette, 's némi gyönyörrel hagyá azt az ő mejjétől hintáltatni. Lehajlott felibe a leggyengédebb tekintettel, mellyből fájdalom, gyönyör, åhétozás és nyugalom, 's az emberiségnek · minden szép indúlatai szóllottak. Végre letérdelt az ágya mellé, 's gesztenyeszín hajfürtjeit az ő vállára 's keblére terengeté, 's azután ismét a' szűzi ártatlanságnak mennyei tekintetével nézegé őtet.

Ehrenbreit, ki a' leányt és az alvó Istent a' nyitott ajtón leste, százszor is erősítette azután, hogy ő soha sem látott valamit bájosbbat e'scénánál. A' gyönyörű leány térden, az ártatlan angyali szeretet' tekinteté