Oldalképek
PDF

előtt sem állott életében nagyobb szerénységgel, mint ezen öreg előtt.

A lakadalom elmúlt: az ifjú házaspár a várasba ment, hol mingyárt első estve muzsikával fogadták, 's Zéburgné kéntelen vala most Rózát szüntelen szemmel tartani. Mert mihelyt háttal fordúlt ! huss! azonnal volt Rózának valami baja a kertben vagy ott kinn. Most ollykor ollykor bizonyos foglalatosságai voltak Zéburgnénak az ifjú házasokkal. Rózát mindenkor el nem vihette, egészen Lajosra pedig, a hogy Burkárd és Ehrenbreit mondották, még úgy sem hagyhatta. A leány már tizenkét esztendős volt, s mi több, már tizenöt esztendősnek látszott. Fontolgaták mindenképen, mit cselekedjenek, minthogy Zéburgné teljességgel nem akará megengedni, hogy a két fia

talok olly gyakran magokban legyenek, azonban mind a mellett is nem tagadhatá, hogy még veszedelmesbb lessz eltiltani Rózát az ő látásától. - Burkárd szintúgy mint Zéburgné, legkisebb akadályt sem akart a fiának útjába vetni, ha néki kedve volt Rózával beszélni, sem azon veszélyről, melly őtet érhetné, meginteni. Szóval: Zéburgné látá, hogy kéntelen az őrzésnek egész gondját magára venni, sőt még ama nagyobb bajt is, hogy azt Róza semmiképen észre ne vegye. Rakásra adá a sok munkát Rózának: Róza szorgalmas volt, varrt, kötött, tűzött, olvasott, és most Lajossal keveset láttatott gondolni. Zéburgné figyelmezett a' Róza tekinteteire; ez kinézett ugyan az ablakon, ha Lajos arra ment, és intett reá az ablakon. Ennyi volt mindösszve; azzal megint varrt. Ha valamikor Lajossal sétált, alig fogámeg a karját. Lajos áltölelé ugyan néha a karcsú leányt, de Róza félrehajla eggy virágcsát leszakítani, 's ismét szabadon volt. A jó Zéburgné felettébb örűlt:

ő ezt azon eszköznek tulajdonitá, melly által Rózába az asszonyi méltóságról jobb megfogásokat igyekeze plantálni. Tudnillik estvénkéntGrandisonból olvasott Rózának. –„Ládd, Róza!" monda néki, mikor olly helytt olvasa abból, a hol Byron Henriette figurázott; „Ládd, Róza; igy kell a lyányoknak magokat viselniek, mint ez a Henriette!" – Róza halgatott 's kötött a nélkül hogy feltekintene. „No, hát te nem úgy gondolod-e?" – „Oh igen!" mondá Róza: „de

[ocr errors][merged small]

sét?“ – „Hiszem hallod talám !“ – „Igen is, úgy van ott; de hogy olly igazán, – olly szivesen-e – mint" (azt akará mondani: mint én Lajost, 's elpirult) – „Hogy szivesen szerette-e? Oh bizonyosan !“ – „Nem gondolnám!" mondá a kis leány, az asztalra támasztá kis karját, és kétesen csóválá fejét. – „A' mint veszem észre Róza, néked Henriette tán nem is tetszik!“ – „Oh igen, Nénikém! oh igen! az néki meglehetett, de" – „No, 's – hát mit akarsz mondani Róza?"–„Úgy van, de meg ne haragudjon Nénikém. Azok az emberek igen jók, sőt tisztességesek is, az igaz; de valahányszor nekem Néni Henriettéről 's a' többi emberekről olvas e könyvben, mind annyiszor szívemből örvendek, hogy én azok közt nem voltam, 's

hogy inkább Nénikémnél vagyok, mint ama Henrietténél."

„Kis bohó! de miért?" – „Már azt nem tudom, de rettegek, valahányszor eszembe jön, hogy valaha 'olly társaságba kellenem mennem." Róza eggykor midőn magában volt, elővevé a könyvet, olvasa benne Klementináról: 's Henriettével többé semmit se gondolt.

Azonban Zéburgné nem látta többé Rózát olly megbizakodva Lajossal, mint az előtt. „A mi Lektűrünk' következése!" gondolá magában, és annál szorgalmasabban olvasott. Jó anya! nem gondolá-meg,hogy a szerelem, a mint a Költő mondja, az anyának nyilt szemeit megvakitja,az útat, mellyen a szerető leányt vezeti, halgató mohval boritja, és a zárt ajtók pléheit gyapott kezekkel nyitja-fel.

[ocr errors]
« ElőzőTovább »