lakodalom' napja Rózának és Lajosnak örömnap vala. A' nagy zürzavarban ő rólok egészen elfeledkezének, 's míg a' két Familia a' sokféle foglalatoskodásokban elmerűlt, Róza és Lajos foglalatosság nélkül üldögéltek a kertben, 's ártatlanságokban talám' éppen olly boldogok valának, mint a' menyekzős pár.

E' lakodalomra a Rector is végre sok hivásra megjelent. Igen ritkán vonhatá ó el magát pultja mellół csak fél órára is, hogy Rhódéját, a' mint ő Rózát nevezé, és Sógornéját meglátogassa. Most eljöve Collegája' hümeneonját ülleni. Ó nagy szál, tiszteletreméltó férjfiú vala eggy igen jó lelkű ábrázza!: ki a' görög és római Literaturában véghetetlen tudománnyal bíra, 's mind abban, hogy két ezer évvel ez előtt, mit beszéltek,

gondoltak és cselekedtek, mit ettek és ittak, felettébb jártas; de annál járatlanabb azokban, a' mik mostan körülötte történtek. Ünnepélyen lépe a' szobába, mellyben a' vendégek valának, mint tulajdon Classisába, és eggy rövid Latán gratulátiót tarta Collegájához, melly a' mint Ehrenbreit állitá, igen elmés volt, de a' mellyre a jelenlévő vendégeknek szemök szájok elállott. Lajos eggy pillantatig sem fordithatá-el szemeit az Orátorról: néki olly volt, mintha magát Cicerót hallaná. Ekkor a' Prédikátor is eggy kis beszédet tarta, 's eggybeadá a' párt; Zéburgné megilletődött 's rokonjának, kit ő szívból szeretett, karjai közzé omlott. „Adja Isten," igy szólla, „,hogy bol-, dog légy!"

Ehrenbreit megcsókolá a' Zéburg

né kezét, és bizonyossá tevé őtet eggy rövid beszéddel, hogy néki teljes akaratja Luizét boldoggá tenni, 's boldoggá is fogja tenni, és semmi nyomorúság, semmi szükség az ő szerelmét soha meg nem fogja változtatni.

,,A' feltétel igen jó!" mondá a' Rector: ",de hogy Kegyelmed a'maga szűz mátkáját valóban boldoggá fogja tenni; az még az Istenek' keblében van rejtve, és a' mézes hetek hamar elrepülnek. Gondolja - meg, Collega Uram: a' menyekzői koszorú, töviskoszorú. Én tapasztalásból szóllok; és mondhatom is Kegyelmednek, mint Nesztor, hogy én sokat megértem az én, Hála Istennek, hosszú éltemben!" A' delly est elmult, és az öreg görög ember igen jól tölté idejét a' Burkárd''társasá

gában, a' ki néki beszélt Olasz 's Görög Országról, a hol járt vala. Asztalhoz ültek; ettek ittak; felállottak's danáltak: a' menyekzős pár eltűnt, 's az öreg olly vidám lett, hogy a társaságnak eggyik anekdótot a' másik után beszélte, részint a' régiekről, részint önnön tanitványairól, mellyek valóban furcsák valának. Eggyiknél ezen anekdotok közzül a' Collegájával akart bizonyítani, 's ekkor tudá-meg, hogy az eltünt.,,Micsoda? elment? már elment?" mondá furcsa hangon:,,azt el nem viszi!"- Felállott, megfogá a' Prédikátor' kezét, 's mondá nagy gravitással:,,Tiszteletes Úr! nem lepjük-e meg őket ketten fortélyosan éjtszaka? mint a' Homér' Hősei a' Trójaiakat!"

Végre haza szekereze azon fenye

*

getéssel, hogy a menyekzős párt csakugyan meg fogja büntetni, 's meg tartá szavát. Mert más reggel hat óra tájon már egész primájával 's minden Cántoraival ott volt. Elposztírozá a' chórust a' két boldog szerelmesnek háló - szobája előtt, 's ezek eggy latán lakadalmi éneket éneklettek, vagy is inkább orditottak, úgy hogy a két házasok álmokból ijedve felugráltak. A' Conrector felkölt, felöltözött, megnyitá az ajtót, 's kijöve. Midőn az éneknek vége lett, eggy primánus általnyujtá selyem vánkoson a'nyomtatott textet, 's eggy irott forditást az Ifiasszony számára. A' Conrector a' Rectorhoz repűle, karjai közzé szorítá, és kőszönte a' verset. A'Rector nem akará megvallani, de a' Conrector felkiálta: „Dejszen ismerem én a' Horá