Róza estve, mi

ja, hogy esett, nekelőtte Luizével lefeküdne, annyi papiros-darabkákat és virágokat lele a' földen, mellyeket ó mind eggyenként hajgála-ki az ablakon, hogy Luize rajta sokszor megharaguvék. ,Lyány, elég-é már?" kérdé őtet, megfogá vállán fogva 's reá néze merően:,,Félek, hogy még eggyszer agyon hajitod Lajost!" A' kis leány megszégyenlé magát, 's vagy két estve zárva marada az ablak.

Mind ezeket elkerülhette volna Zéburgné, ha a' két ártatlan gyermeket nem háborgatta volna. A' szerelem nem isméri magát, míg akadály nincsen azon az úton, a' mellyet követ: csak eggy kövecskét vessetek utjába a' szerelemnek, melly azt akadályozza, már felserken, és kitanulja tulajdon állatját.

Ezerszer is megjelent az előtt estvénként Lajos a Róza ablaka előtt; Róza kiáltá: „Ott van Lajos!" az ablakhoz futa, kinyitá azt, 's kiáltá : „Jó éjtszakát!" a' nélkül hogy papiroskára szüksége lett volna. De miolta a' Nénje megmondta:,,Az nem illik!" azolta halgata Róza, elpirúla, 's valami színt kerese, ha a' száját kelletett is öbliteni, csak hogy az ablakot kinyithassa. 'S ha mind ezt nem teheté is, mivel eggy, dorgálat: ,,Az Istenért! mire való az az örökös ablak-nyitorgatás!" őtet abban megakadályozá, tehát előyevé a' gyertyát, és mindég keresett még valamit az ablakban, a'minek szükségesképen kivül kellett lenni, mivel Róza az ablaknál rendesen feltartá a' gyertyát és a' fejét. „Tán a háló főkötődet ejtetted-ki?" kérdé

Luize nevetve. Illyes valamit kel fett Luizének mondani, ha azt akarta, hogy Róza készen legyen.

Luíze valóban szánta Rózát ; mert ő Rózával eggy esetben volt. A' Conrector Ehrenbreit megismerkedék Luizével, 's a' hogy mindennel történt, a' ki őtet megismerte; megszereté a' leányt. Látogatásai Zéburgnénál mindég gyakrabbak levének 's Ehrenbreit mindég szerelmesbb. Végre felfedezé a' Tanitó a' maga szivét a' leánynak. A leány elpirúla.,,Kedves Ehrenbreit!" monda ó; ,,miért tagadnám, hogy az Urat szeretem. Látja azt maga is; de nem ment-e fülébe eggy bizonyos történet, a' melly engemet illet?"— „Vá,,Ez eggyszer nem éppen pletyka," félele Luíze; 's elbeszéllé néki leeresztett szempillák

rasi pletyka!"

kal, mellyek alól eggyik könnyű a' másik után hulldogált, a maga történetét. De Ehrenbreit a' mellett maradt, hogy őtet szereti; és nehány illy beszélgetések után megvallá végre Luíze is, hogy őtet szereti. Zéburgnéhoz mentek 's megnyerék áldását. Senki sem örűle az ő dolgokon annyira, mint Róza és Lajos; mert e' felnőtt okos emberek' szerelme alatt, olly derékűl elrejtőzött e' kis gyermekek szerelme, hogy két esztendőtől fogva sem vala illy jó módjok benne.

Róza sétálni méne Luizéval: ebben semmi rossz nem volt. Ehrenbreit érkezék Lajossal. Természetes! - Járkáltak; beszélgettek; a' gyermekek vagy elhagyák őtet, vagy ott maradának: mindeggy! mert ő reájok nem ügyeltek, és néha nékiek

kellett a' felnőtt embereket elmerülésökből magokhoz tériteni. „,Luíze Nénikém!" mondá Róza, mintha az ó kötőjében megbotlott volna, lehajlott, 's nézegé a' kötőt; mert Luíze éppen a' Tanitónak mejjén feküvék. ,,Luíze! a Néném is sétálni megyen, és már késő az idő!“ Ezzel leüle Luíze mellé, 's illykor valami történetet beszéltek, aminek az elejét Róza nem hallotta, 's elhagyták eggymást.

Zéburgné jól látá, a' mit látni nem akara, és siete a' lakadalommal. ,,De minek olly hamar, kedves Aszszonyom Néném?" kérdé Luíze. „A' te menyasszonyi állapotod, édes Luízém, éppen nem való Rózának.“ Luíze elpirúlt, 's eggy szót sem szólla többé a' sietségről; Ehrenbreitné lett, 's gazdag menyekzői ajándékot nyere Zéburgnétól és Burkárd Úrtól. A